Isten már elvette Jóbtól gyermekeit, feleségét, tevéit, juhait, vagyonát, házát, egészségét. Jób ott ült a hamuban, és a keléses testét vakargatta. Már végighallgatta az ájtatatos és képmutató barátok prédikációját is, amikor a keserűsége daccá változott, és tekintetét konokul az égre emelte:

- Isten, te elvettél tőlem majdnem mindent. De nem vetted még el tőlem a hamut, amiben ülök, és ami enyhíti a fájdalmamat. Nem vetted el a cserpédarabot, amivel sebeimet vakargatom. Nem vetted el az igazságérzetemet, amely mindezt méltánytalannak érzi. Nem vetted el az értelem-keresésemet, amellyel okokat és magyarázatokat keresek az események mögött. Nem vetted el a reményemet, hogy végül minden jóra fordul. Vedd el ezeket is, ne végezz félmunkát! Azt akarom, hogy csináld végig! Ne legyél kontár, mert amíg van reményem, amíg keresem az igazságot, az értelmet, addig lehetek kifosztott, lehetek nincstelen, megtiport, de addig megőrzöm az emberségemet, a lelkemet, és a többi nem számít. Vedd hát el ezeket is! Törj meg, ne csak kínozz!

A végén már szinte üvöltött, majd karót ragadva verte végig az elképedt és szemforgató barátokat, akik a közösségvállalást okoskodással akarták megváltani, és a dühből nyert büszkeséggel még felkiálltotta a magasságokba:

- A dühömet és a háborgásomat se hagyd meg! Mert nem kell tőled semmi többé! Nem akarom tőled az igazságot, a reményt, a boldogulást, mert amíg tőled akarom, addig a szolgád vagyok! El kell veszítenem mindent, hogy függetlenné váljak tőled! Mindent vigyél az utolsó morzsáig! 

Isten rémülten burkolózott bele egy bárányfelhőbe, és mindentudó léttére nem tudott mit válaszolni. Csak az ördög kuncogott.