Idős férfiak vonszolják magukat a folyosón, vagy ülnek a szobájukban maguk elé meredve, miközben a tévéből szűrődő műsor szolgáltat némi háttérzajt. Olykor felbúg egy-egy bekapcsolt rádió is, további kaotikus hangokkal bomlasztva ezt a különös, félhomályba és lassuló, megdermedő időbe burkolózó világot. 

Az arcok egy része monomániás, zaklatott, másikuk vegetatív, bár megszólításra riadtan felélénkül. Némelyikük mintha a túlpartról bámulna az ember arcába tompán, fürkészőn, és mégis üresen. Nem is tudom eldönteni, hogy mi néz rám belőlük, általuk, s hogy csak néznek-e, vagy látnak is. 

Megtört, lelassult testek, pedig többségük nem sokkal több hatvannál. Járókeret, lassú, tétova járás, remegő végtagok. Mintha a test csupán visszatükrözné a lélek állapotát. Funkcionális emberek a roncstemetőben. Férfiak, akik dolgoztak a családjukért, de közben nem tudtak emberré lenni, feláldozták magukat a munka oltárán, a szakmáért éltek, és a családért. Az ő szeretetük talán a munkában öltött testet, a másodállásban, abban a reményben, hogy valamit ültetnek, táplálnak, felnevelnek, és végül ők is arathatnak - nem volt nyelvük, az odaadáson kívül mást nem tudtak mondani, talán még simogatni sem tudott a kezük. Talán mindez nekik is végtelenül kevés volt, megbecsülést sem igazán kaptak, ezért sokuknak a tehetetlenség széruma, az alkohol segített, s rontott is még jobban.

Azonban a tevőleges élet is véget ér, és az emberként addig jelen nem levő, suta és esetlen, utána meg már feleslegessé váló apa, férj is funkcióját veszti. Önmaga számára is. Már csak van, már csak árnyék, már csak emlék és homályos aggódás, már csak várakozás cél nélkül. Nem a halálra, hanem a szólításra. Hogy valaki mondja a nevét, és legyen neki funkciója, értelme, haszna újra. De már nincs, már lerobbant, elhasználódott, ezért betették az elfekvőbe, a roncstemetőbe, a külvárosi idősek otthonába, mert funkció nélkül teher, és mert úgyis az életének jelentős részét az otthonon kívül élte, ha már túl sokat lenne a lakásban, akkor zavarna, zavarná az összképet, ami eddig is nélkülözte. Zavarná az asszonyt, aki eddig amúgy is nélküle élt, csak vele aludt - külön. 

Nézem ezeket a férfiakat, apákat, céltalan, falnak forduló embereket, és olyan, mintha összetartoznának, mintha semmi más nem történt volna velük, mint a férfiak kollektívája a gyárból együtt és egyidejűleg bevonult volna az öregek otthonába. Nem ez az otthonuk, nem is az, ahol a feleségük lakik, hanem ez a férfivilág, ahol a rezdülések, a félmondatok, a sóhajok, a kurta élettörténetek, a közös cigizések által összetartoznak, és itt  és együtt egy azonos, számukra ismerős világ polgárai. Az általuk megszokott világé, csak már munka és funkció nélkül.

Megértettem, hogy ez a gyár külső telepe, ahol a már használhatatlan gépeket tárolják leselejtezés előtt. Még ott rozsásodnak az udvaron, de már nem működnek. Még letakarják őket egy ponyvával, hogy legalább ne érje őket az eső, de mindez csak kegyelet, mert már nem számítanak. Majd néha meglátogatja őket a család, hoznak némi mosolygós kedvességet fél órára, és narancsot. Az élet szép.