Elültettem egy kiszáradt karót a hegyoldalban. Naponta felkelek, megtöltöm a vödrömet, és felkaptatok, hogy megöntözzem. Nem azért ültettem el, mert bízok benne, hogy életre kel - éppen ellenkezőleg! Dacból. Szükségem van arra, hogy értelmetlen dolgot végezzek, és ezért kinevessenek.

Minden reggel, miközben mászok fel a hegyoldalon, jeges félelem lesz úrrá rajtam, hogy a kiszáradt fa mégis kirügyezik, és akkor a szándékom ellenére igazam lesz a gúnyolódókkal, a hitetlenekkel szemben, és a végén még példává válok, a kitartás és az alázat példájává, és majd mások belőlem merítenek erőt.

De persze az a legkevesebb, ha az a nyamvadt fa, az a száraz, égnek meredező reménytelen pózna végül megszólal, és új életre kel. Az valami többet is jelent, az nem csak rólam szól, nem csak az én eredményem, ott már Istent, csodát kell tételeznem. Igéretet, jövőt, hitet, reményt, fizetséget. Pedig én szeretnék úgy kitartani valami mellett, hogy végül meg sem fizetnek, hogy a reménytelenség és a dac mellettem maradnak, és nem kell a helyüket valami másnak átadnom. Szeretnék kudarcot vallani, hiába, értelmetlenül folytatni valamit a végtelenségig. Nem akarok győzni, nem akarom, hogy igazam legyen!

Ha viszont úgy döntenék, hogy nem öntözöm, magára hagyom, akkor elhazudnám az egészet, és az még rosszabb lenne. Nem adhatom fel a reménytelenséget, és nem is győzhetek, hát öntözöm tovább minden reggel, hol gyűlölettel szemlélve némaságát és változatlanságát, hol megadón. Számomra most ez a Kert, ez a maximum, amit művelni tudok: a reménytelenül kiszáradt fám a hegyoldalban.