Három gyerek ül összepréselődve egy kétszemélyes ülőkén a villamoson. 8-10 év formájúak, meg is lep, hogy egyedül utaznak, mindenféle kísérő nélkül, ámbátor ez itt mit sem számít (már a fegyelmezést illetően), mert errefelé tapasztalatom szerint fegyelmezni nem szokták a gyerekeket, de ha mégis, hát a gyerekek egyáltalán nem engedelmeskednek, még csak nem is reagálnak. Nem szeretnék persze ebből semmit levonni, csak a tényeket rögzítem.

Szóval két fiú és egy lány, a lány a legkisebb, és ő ül a csapat szélén, középen a kisebb fiú, majd a nála is fejjel magasabb zárja a sort. Ő az, aki a kisebb fiú fejét satuba fogja, és kínozza. A kisebb fiú néha sziszeg a fájdalomtól, de közben pedig boldog, mert az egész mégiscsak játék, és az agresszivitásban törődést érez, azt, hogy a nagyobb fiú foglalkozik vele, a barátja. Miközben őt kínozzák, ő meg a kislány kezét csavargatja, aki, ha éppen nem fáj neki ténylegesen, túljátssza a szenvedést, hogy ingerelje a társát. A nagyobb fiún látszik, hogy maradéktalanul élvezi az erőfölényét, és az, hogy a játék olykor valódi gyötréssé alakul, ebből az élvezetből fakad: a kisebb alávetésén keresztül tapasztalja meg a saját erejét. Talán ezt adja tovább a kisebb fiú a lánynak. Valójában értem és érzem, hogy ebben a játékban, amely néha elmossa a határokat a bántás és a szeretet között, a gyerekek az egymáshoz kapcsolódást élik meg (más egyebek mellett), és ezért lényegtelen, hogy mi történik, hogy fáj. Amúgy a lány is belerúg néha az őt csavargató fiú lábába, és ilyenkor harsányan felkacag..

Azt mondják, felnövünk, és mindezt levetkőzzük. Azon gondolkozom, valóban eltűnik a korral mindaz, ami ebben a játékban kitapinthatóan, nyíltan jelen van?