(harmadik rész)

Ott állok este a parkolóban, és várok valakit. A parkoló félig üres, de a csinos és igényes külsejű nő a rokkantparkolót foglalja el, mert az van legközelebb a bolt bejáratához. Végignézem a műveletet, majd amikor elsiet mellettem, odaszólok neki némi gúnnyal, utalva arra, hogy hova parkolt, mire visszakézből leköcsögöz, és megy tovább rendületlenül. Tudom, hogy meglepte az, hogy valaki szóvá tette, és a meglepetést bizonyos körökben agresszivitással leplezik. Nem szabad gyengének és bizonytalannak mutatkozni, ez az "utca" törvénye. Inkább legyen az ember igaztalan, arrogáns, de rögtön hárítson és menjen át támadásba, az a biztos. 

Azt, hogy elsőre nem fogta fel az egészet, abból is látszik, hogy pár perc múlva visszajön, anélkül, hogy a boltban elintézné a dolgát, és nekiáll üvöltözni. Látszik, hogy feldúlt, hogy nem beszélget, hanem arrogáns, és most megmutatja, hogy neki nem lehet semmit mondani. Üvölt, gyaláz, fenyegetőzik, nem is érti, hogy mi bajom van a parkolásával. Próbálom elmagyarázni, de látom, hogy ez az egész nem erről szól, hogy mindez lényegtelen, és már egy teljesen más síkon mozgunk, nem a valóság síkján.

Sokáig állok mosolyogva, nem szólok vissza. Nem hagyom faképnél, részint mert irreális az egész jelenet, részint rossz szokásom, hogy nem "menekülök" soha, harmadrészt várok valakit. Egy ponton azonban már kezdek telítődni. Egy magából kikelt nő áll bele az arcomba, egészen közel áll, és a piaci kofákra jellemző fenyegető gesztusokkal próbál megfélemlíteni. Maga a nő amúgy pici, de próbál minél nagyobbnak és rettentőbbnek tűnni. Szóval fogy a béketűrésem, most már én is visszaszólok neki. Ez a türelemvesztés jele. Valószínűleg érzékeli, hogy már nem hatástalan a fellépése, tehát ráerősít. Megfogom a karját, hogy eltoljam, és én is mutassak valami fenyegetést, ezért kissé közelebb is lépek hozzá, hogy meghátrálásra késztessem. Érzem, hogy valami diadal fut végig rajta, és gúnyosan azt mondja, hogy "le akartál fejelni? Meg akartál ütni egy nőt?", majd kiabál, hogy hívja a rendőrséget, a bolti személyzetet, a barátját, és aki csak él és mozog. 

Közben megérkezik akire várok, ezért most már végre faképnél hagyom. A jelenet azonban félrevezető, mert nem csak idegenek között fordul elő ugyanez, nem csak az utcán, hanem az otthonokban is. Amikor nem a probléma a lényeg, hanem az, hogy kinek van joga kimondani azt, amit gondol, és van-e joga egyáltalán. Alá-fölé rendelt helyzetben az, aki fölül van (ez éppúgy lehet a nő is, mint a férfi), a problémafelvetésben, a kritikában, az elnyomott sóhajában nem közös megbeszélni valót lát, hanem olyasmit, ami az ő pozícióját, az ő énképét kétségbevonja. Mert ha jogosnak ítél meg bármi vele kapcsolatos panaszt, ha igazat kell adnia azzal ő kerülne alulra (szerinte). Ezért el kell nyomnia mindent, ami nem tőle jön.

Mindez azonban már elvisz az alaptémától. Valójában ami a fenti szürreális jelenet kapcsán is felmerül, az a női lét kérdése. Amikor bizonyos "minőségű" nők, akik magukból kivetkeznek, a szájukon ömlik a szenny, a szemük tele van gyűlölettel és lenézéssel, önmagukat nőként azonosítják, akkor felmerül a kérdés, hogy nőnek lenni merőben biológiai tény? Ha történetesen szájonvágom (amit nem helyeselek, és nem támogatok), akkor ő jogosan üvöltheti, hogy meg mertem ütni egy nőt? Nem azt akarom megfogalmazni, hogy állítsunk fel egy minőségi skálát, és csak bizonyos pontszámtól szavazzuk meg valakinek, hogy nő, és ne legyen elég a tűsarkú, de amikor bizonyos emberek bizonyos helyzetben, miután feladták magukban az embert, a kultúrát, a humánumot, és még utána nőnek is nevezik magukat, akkor ebben a fogalomrendszerben, ezeknek a lényeknek, ezen a szinten mit jelent a nő fogalma?

A kérdés valójában költői, és természetesen nem hozzájuk szól, hiszen ostobaság lenne azt gondolni, hogy pont ez az emberfajta lenne képes elfogadható és értelmes választ adni, vagy felismerni az ellentmondást a női lét és a viselkedése között. Azonban mégis, jelképes értelemben tiltakozok az ellen, hogy bárki mondhassa, ha netán megütik, hogy egy "gyenge nőt" ütöttek meg a személyében.