(Második rész)

Amikor arról elmélkedünk, hogy mit is jelent megütni egy nőt, akkor óhatatlanul az agresszió témakörének kellős közepében találjuk magunkat. Ha visszaemlékezek a gyerekkoromra, a tanárok és a szülők hozzáállására, akkor valahogy mindig csak azt vették észre igazán, és azt büntették igazán, ha verekedésre került a sor. A verbális agresszió valahol mintha mindig más, elnézőbb elbírálás alá esett volna. 

Az erős fiúk, akik nem féltek megtorolni a sértést, amolyan köztiszteletnek örvendtek, viszont az ő szintjük alatt, ahol az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, vagy a másikról tudható volt, hogy nem verekedős, gyenge, a verbális erőszak, a kötözködés, a csúfolódás, a gonoszkodás szabadon tombolt. Persze nem akarom a gyerekkort háborús övezetként feltüntetni, de a valóság összefoglalva mindig töményebb, mint a hétköznapok lassú világában.

A fizikai erőszak kiemelése a verbális és lelki erőszak rovására sokféleképpen magyarázható. Magyarázható lustasággal, amely csak az intenzív, jól megragadható jelenségekre reagál. Könnyebb egy verekedést azonosítani, mint egy lassú lelki fojtogatást. Könnyebb egy zúzódást, egy ficamot leltárba venni, mint egy elrejtett könnyet, mint egy lelki sebet, amelyet a gazdája sem mutat, nehogy gyengének tartsák. Ugyanakkor materiális korban is élünk, ezért számomra evidens az összefüggés: a közöny, a vakság, az érzéketlenség a lélek valósága és sebezhetősége iránt. A testet lehet bántani, a lélek az valami más. Ez messzire vinne, de nagyon fontosnak tartom, és naponta érzékelem ezt az igazságot. Ezen az sem változtat, hogy közben látványosan folyik szimbolikus ügyek felkarolása, kisebbségek védelme, nők védelme, melegek egyenjogúsítása, menekültek kérdése, állatok jogai. Nem tagadva ezen problémák létét és súlyát, érzek valami álságosságot, valami pótcselekvést abban, ahogy mindez megjelenik, miközben egy sor problémát elhallgat, tagad a kor, és nem hajlandó foglalkozni vele. 

Mintha a testet végső adottságnak vennénk, és mivel látható, tapintható, ezért rögtön szembeötlő, hogy ki az erősebb, ki a gyengébb. A lélek területén azonban ez már nincs így. A verbális és lelki agressziót azért is vesszük könnyedén, mert ott nem egyértelmű, hogy különbségekkel állunk szemben. Hogy aki fizikailag gyengébb (például a nő), az lehet lelki értelemben erősebb, rafináltabb, kíméletlenebb. Ha valaki küzdősportot űz, az súlyosbító körülményként merül fel, ha erőszakos cselekmény miatt bíróság elé kerül. A lelki képesség a "pszichikai ölésre" megint csak nem látható, ezért a lelki erőviszonyok ismét rejtettek maradnak, megint nem lehet látni, hogy akit éppen cukkolnak, az lelkileg gyámoltalan és esendő, és akik bántják, azok meg lelkileg érzéketlenek, viszont kifinomult technikáik vannak a másik lelki bántalmazására. Mivel a lélek amolyan láthatatlan valóság, ezért könnyű mindenkitől megkövetelni, hogy helytálljon az őt ért lelki bántalmazások és terhek tekintetében, mert mindenkit egységesen kezelünk, mintha nem lenne lelki alkat is, nem csak testi. Viszont fel lennénk háborodva, ha a tornatanár, az edző nem venné figyelembe, hogy ki milyen fizikai adottságokkal rendelkezik, és mindenkinek ugyanazzal a súllyal kellene edzenie. Miért lettünk ennyire tompák a lelki különbségek iránt, és miért került a test ennyire előtérbe?

Ha az erőszak fogalmát nem korlátozzuk a fizikai erőszak fogalmára, hanem a fizikai erőszakot az erőszak egy sajátos formájának tartjuk a sok közül, akkor a "megütni egy nőt" már nem feltétlenül jelentheti az erőszak kezdetét, hanem egy erőszakos folyamat egyik állomását láthatjuk benne, amiben a nő is lehetett kezdeményező, fenntartó. Ameddig az erőszakot a nő megütésétől számítjuk, addig nem tehetünk igazságot, és a nőben csakis áldozatot láthatunk, aki a megengedő látásmód szerint bármit is tett ezt megelőzően, az nem jogosít fizikai erőszakra vele szemben. 

Elérkeztünk a jogos erőszak kérdéséhez. A szempontot nem én vetettem fel, és rögtön idehoznék egy másik népszerű fogalmat, párba állítva vele, ez pedig az "igazságos háború". A kettő összefügg, mivel mindkettő ugyanabból a gondolatból fakad. A két állítás pedig, hogy "semmi sem hatalmaz fel arra, hogy megüssek egy másik embert", illetve hogy "egy háború nem lehet igazságos, tehát a háború elvetendő".

Azt gondolom, hogy téves képzettársításokkal állunk szemben. Amikor valaki megüt egy másik embert, a legkevésbé sem a jogfilozófia nyomdokán jár, hanem reagál egy helyzetre, és pont azért üt, mert nem ura a helyzetnek. Aki nem ura egy helyzetnek, az lehet kétségbeesett, sarokba szorított, megalázott, dühös, reményvesztett, gyűlölettel teli - vagyis olyan állapotban van, amiben az a kérdés, hogy mihez van joga, fel sem merülhet. Azt is figyelembe kell venni, hogy egy helyzetből ki kell törni valahogyan, és az agresszor, aki meglehet, hogy csak kiabál, csak sérteget, csak vagdalkozik, észre sem veszi, hogy mennyire sarokba szorítja a másikat, nem hagyva számára menekülési útvonalat. Nincs olyan élőlény a földön, aki ha sarokba szorítják teljesen, ha nem talál menekülő útvonalat, ne fordulna szembe a támadójával, még ha az erősebb és nagyobb is nála. Sajnos azt kell mondanom, jog ide vagy oda, hogy sarokba szorítva olykor semmi más nem marad, mint ütni..........és aki üt, éppen az védekezik. Az élet már csak ilyen: nem egyértelműek a határok.

Azt gondolom, hogy amikor megítélem a másik ember tettét, tehát a témánál maradva, hogy megütött valakit (egy nőt akár), nem ítélhetem meg az alapján, hogy mihez van általában joga, hanem a helyzete alapján ítélhetem meg a tettét, tehát hogy mi váltotta ki belőle a fizikai agressziót. Mert valóban van öncélú erőszak, amikor valaki tudatosan, vagy ösztönösen, hatalmi  megfontolásokból, megfélemlítés, megtorlás céljából erőszakot alkalmaz. Mert élvezetét leli, hogy a másik felett hatalma van. Van ilyen, és ez nemtől független. A fizikai erőszak jelentős része azonban nem ilyen.

Amikor embereket tanítok az iskolában, akkor egy fontos szempont lehet, ha azt mondom nekik, hogy senkinek nincs joga megütni a másikat. Mert ez tanításként, célként, etikai parancsként igaz. De nem igaz, vagy csak bizonyos esetekben igaz, ha egy konkrét esetet akarok megítélni. Akkor ugyanis nem lehet szempont. Egyébként filozófiai hajlamomnál fogva óriási különbséget érzek a két megközelítés között: "nem helyes megütni senkit", és "nincs jogunk megütni senkit". A két állítás nem ugyanaz, és az utóbbit inkább tévesnek érzem (most nem boncolgatnám).

Zűrös környezetben nőttem fel, zűrös családok vettek körbe, zavaros viszonyokkal a házasságokon belül. Az én generációm a rendszerváltáskor érettségizett, ezért a felnőtté válás küszöbén tapasztalhattam meg, amikor a férfiak elveszítik a biztonságérzetüket, a világukat, az önbecsülésüket, amikor minden felfordul körülöttük, és sűrűbben kerül elő az ital, a kannás bor. Azt is láthattam a saját társadalmi közegemben, hogy a családokon belül nem egyértelműek a hatalmi viszonyok. Hogy a nők dominálnak, de nem egyértelműen, és nem mindig. A férfiaknak fenn volt tartva egy szimbolikus szféra, ahol döntéseket hozhattak, de egyébként korántsem volt erejük az utolsó szó jogához. 

Ebben a közegben a nők többször verték a férfiakat (mint fordítva), és a férfiak tűrték. Én bűntudatos férfiakat láttam magam körül, akik legfeljebb ha besokalltak, akkor folyamodtak erőszakhoz, de az az erőszak különbözött a női erőszaktól. A nő, amikor verte a férjét, akkor a férjét verte, megvetésből, dühből, lenézésből verte. Ez a női fizikai erőszak csak folytatása volt annak, ahogy a férjével bánt kiélezett helyzetben. Amikor a férj verte a feleségét, akkor nem a feleségét verte, hanem jelképesen az ellenségét. A nő ugyanis abban a pillanatban nem a nő volt, nem a felesége, hanem annak a világnak a része, képviselője, amelyik a férfitól elvett valamit, amelyik folyton csak követelt tőle. A férfi az ellenséges, az őt pusztító világ ellen lázadt, és a nő megütésén keresztül ezzel a világgal fordult szembe kétségbeesetten......... Természetesen ez személyes benyomásom, emlékem, tapasztalatom, vagyis nem merném általános igazságnak beállítani, viszont idekívánkozott.

Láttam, hogy nők hogyan bántak idősődő apával, férjjel.

Tudom, hogy a női agresszióban van valami elviselhetetlen, mert a nő mintha nem is dühös lenne, hanem gyűlölne a dühén keresztül, és akkor viszont kétségbevonja a férfi szinte egész lényét. Egyetlen nő nem tudhatja, hiszen nem férfiként áll benne a konfliktusban, hogy mit jelent a női agresszió. Nem tudhatja a nő, nem ismeri fel, vagy nem törődik vele, hogy a férfi milyen jelzéseket ad, amikor már elviselhetetlenül fokozódik rajta a lelki nyomás, amikor a nő túlfeszíti a húrt. Nem tudja azt sem a nő, hogy mit jelent az a folyamat, amely először úgy kezdődik a férfiban, hogy ledöbben, és nem érti, hogy vonhat magára ennyi gyűlöletet, dühöt és megvetést. Majd úgy folytatódik, hogy a férfi megroppan, mert számára fontos és éltető a nő tisztelete, viszont az első olyan balhé, amelyben a nő ezt a tiszteletet vonja meg végletesen, megtöri a kapcsolat varázsát, és már nem lesz sem a férfi, sem a kapcsolat (a számára) olyan, mint az elején. És a nő agressziójának ismétlődése egy ideig a férfi önbecsüléséből vesz el, és a férfi tűr, még csak vissza sem szól, csak erőtlenül, ám ez a nőt felbátorítja, és elveszíti a mértéket, és az agresszió jellege fokozódik, mígnem eljön egy pont, amikor a férfi választás (ez nem tudatosan merül fel persze) elé kerül: vagy a saját bűntudatát növeli, vagy a saját önbecsüléséből ad fel még, vagy tehetetlen lázadásként szembefordul az agresszorral, a nővel, és megtámadja. A nő azonban ezen folyamat során már olyan fölényre tett szert, hogy ekkorra a férfi lázadása nem jobb belátásra készteti, hanem fokozza az agresszióját, hiszen a korábbi cirkuszokkal, a férfi megtörésével olyan hatalomérzet épült fel benne, ami már a férfit lázadó parasztként jeleníti meg a számára, nem pedig emberként, aki eszköztelenül, sarokba szorítva, kiáll magáért. Mert megütni egy nőt lehet egy végső és kétségbeesett lépés, amelyet a férfi önmagáért tesz meg.

Természetesen ez egy konkrét esettanulmány, amely a férfi és a nő drámájához tartozik. Nem csak a saját tapasztalatom mondatja velem, hanem szakirodalomra is támaszkodhatok (Ranschburg Jenő: Meghitt erőszak), amikor azt mondom, hogy 1. a női lét része (is) az agresszió, 2. a férfinak nem természete a nőverés, 3. nem a patriárchális család jellemzője a férfi fizikai erőszakon is alapuló hatalma. 

A megvert férfiakról semmit nem tudunk. Nekik két okból nincsen reklámjuk, statisztikájuk. Egyrészt nem korszerű a téma, mivel a mai világ a nőről szól a férfi ellenében, és ebben a világban csak a nő lehet áldozat. A másik ok lélektani: míg egy nő, ha megveri a férje, sokkal inkább felhívja a barátnőt, az anyját, vagy elmondja a szomszédasszonynak, szemben a férfival, aki inkább titkolja, mert szégyelli. Attól, hogy nem beszélünk róla, attól, hogy el van hallgatva, egy probléma még létezik a szőnyeg alatt.

Engem is megvertek olykor (nőtől is kaptam), de verés soha nem maradt meg bennem megaláztatásként, lelki sérülésként, míg szavak, mondatok, gesztusok, pillantások kitörölhetetlenül bennem élnek évtizedek távlatából is. Nem szeretem a fizikai erőszakot, de érzékeny emberként aránytalannak érzem, ahogy ez előtérbe van állítva. Mert nem helyes megütni senkit, egy nőt sem, de a megaláztatás, a gyűlölet, a lelki vegzálás, a verbális lincselés, a kirekesztés tud igazán ölni. Emlékeim szerint még senki sem lett azért öngyilkos, mert megverték, viszont azért már igen, ahogy beszéltek vele, ahogy bántak vele - pedig még csak egy pofont sem kapott. 

Az előző részben kifejtettem, hogy speciális előítéletből fakad a nő megkülönböztetése. Közben felmerült egy másik közkeletű szempont is: a férfinak "tűrnie kellene" a női (és a bármilyen) agressziót, és ezért sem üthet. Nem üthet(ne), ez rendben is van. Viszont azt gondolom, hogy a "férfinak tűrnie kell" nem más, mint az a hagyományos szemlélet, amely a fiúgyermeket arra szoktatja, hogy "egy fiú nem sír", "egy fiúnak ez meg se kottyan". Csakhogy van egy rejtett összefüggés a nő megütése és a "férfinak tűrnie kell" között. Mert ha valakit arra nevelünk, azt várjuk el tőle, hogy tűrjön, hogy ne mutassa, hogy ne lelkizzen, akkor arra fogjuk predesztinálni, hogy hosszantűrő legyen, viszont időnként vulkánként törjön ki belőle a sérelem, a tűrés feszültsége, és ez azt is jelentheti, hogy egy idő után "megüti a nőt". Ami azért is lehet váratlan, mert a tűrésre nevelt férfi talán soha nem mondta el, hogy mennyire bántja, megalázza, ahogy a nő elveri rajta a port. Ezért az, hogy megüti a nőt, előzmény nélkülinek, vagyis öncélúnak tetszhet, a nő pedig könnyedén és felháborodottan rázhat le magáról minden felelősséget, és megint csak a férfi az "állat", senki más.................

(folytatás következik?)