Meggyűlöltem, hogy hazudnom kell, ezért régóta nincs kapcsolatom. Alapvetően sem szeretek hazudni, a kikényszerített hazugság pedig megerőszakolja a lelkemet. Elegem lett abból, hogy dicsérjem az új szoknyát, függetlenül a véleményemtől, a frizurát, a házilag batikolt zsebkendőt, hogy bólogassak ahhoz, amivel nem értek egyet, hogy lelkesen hallgassam, milyen életet képzeltél el, és mit vársz el egy pasitól. Mert ha nem dicsérlek, ha nem bólogatok, akkor duzzogás, sértődés, konfliktus, átkozódás. Viszont az elvárt hazugság jutalma mindig gyengéd és boldog ölelés - a nő korrumpál.

Ha nem akarok hazudni és látszatokban élni, hogy elhallgatom mindennek a felét, akkor nem élhetek kapcsolatban. A nőnek valami puha, észrevétlen és ösztönös képessége van arra, hogy kiépítse a kikényszerített hazugságok rendszerét. Ha akarom a nőt, hazudnom kell. Megtanulnom, hogy mit rejtsek el magamból. Nem kell, nem kell, nem kell!