A köznapi ember hajlamos jóhiszeműen felfogni az őt éppen felfaló, vele párkapcsolatban lévő ragadozó lelkivilágát. Azt hiszi, a másik olyan, mint ő. Legfeljebb sérült, problémás, segítségre szorul. Talán kissé önző, hirtelen, de mégiscsak egy ember, aki valójában jót akar, legfeljebb rosszul. Ebből a tévedésből fakad, hogy mikor már menekülni kellene, akkor ő még keresgéli az orvosságot, nyújtogatja a kezét békítőleg, és próbál megértő lenni. Megbocsát, elbizonytalanodik, hol boldog, hol szenved.

A ragadozó természetét az önzés kategóriája nem írja le. A ragadozónak szükségletei vannak, amelyeket ki akar elégíteni, és minden ennek rendelődik alá. A saját szükségletén kívül nincs is más, amit elismerne. Miközben az áldozata igyekszik partnerként észrevetetni magát, ez a ragadozó számára csupán engedély a levadászásra: a gyengeség jele. A ragadozó nem hatódik meg a jóságtól, az önzetlenségtől, a segíteni akarástól, a ragadozó ösztönösen keresi azt a módot, amivel a zsákmányát minél tovább tarthatja karmai között. Ha kell, akkor esdeklő és belát mindent, ha kell, akkor segítséget kér, öngyilkossággal fenyegetőzik. Ha kell, akkor terrorizál, megfoszt az önbizalomtól, és folyton bűntudatot ébreszt. 

A normális ember minden ilyen kitörés, vagy esdeklés mögé hajlamos tartalmat, valódi érzést és gondolatot vetíteni. Pedig mindez semmi más, mint fogáskeresés, becserkészés, felpuhítás, betörési kísérlet. Amikor az áldozat megértően közelít hozzá, és felkínál különféle magyarázatokat a ragadozónak, akkor nem is tehetne nagyobb szívességet, hiszen a ragadozó ezekben a rá vonatkozó értelmezésekben csak eszközt fog látni arra, hogy ragadozzon. Csak annyit kell tennie, hogy elfogadja, magára vonja az értelmezéseket, és ezzel meg is erősíti az áldozatot, biztonságérzetet ad neki és reményt, hogy a helyzet javítható, hogy van gyógyulási lehetőség. 

Az emberek világa sajátos törvényeket teremt. Ha az állatvilágot nézzük, a ragadozó soha nem téveszti meg az áldozatát azzal, hogy felölti az ő külsejét. A bárányokat farkasok, és nem bárányok terítik le és falják fel. Az áldozat ha csak teheti, menekül, harcol az életéért. Talán a kölyköket leszámítva soha nem közelít a zsákmányállat érdeklődve a ragadozóhoz, és nem mentegeti a ragadozót, miután az elkezd belőle falatázni. Ezzel szemben az emberi társadalom önmagában képezi le a természetet. Itt a farkas, a bárány, a pióca mind emberi külsővel bír. A ragadozó ugyanúgy néz ki, mint bármelyikünk. A zsákmányként kiszemeltek menekülésre késztető ösztönét számtalan civilizációs faktor tompíthatja, ezért az állatvilággal ellentétben az ember sokszor szinte megigézve kínálja fel magát fogyasztásra, és amikor letaglózva fekszik a ragadozó éléstárában, akkor is hajlamos mentségeket gyártani a számára, és önmagát okolni a ragadozó agresszivitásáért.

Beszéltem áldozatokkal, akik a párkapcsolati ragadozóra nem haragudtak (ami nem baj persze), inkább bűntudatuk volt és sajnálták, és úgy fogták fel, mint segítségre szoruló embert, akinek segítenének is, ha lehetne. Tehát megmaradtak az áldozati szerepben, és nem tanultak belőle, nem ismerték fel, hogy itt nem az ő fajtájukkal találkoztak, hanem egy másikkal, aminek a működése, a világa merőben más törvények szerint működik, mint az övé.