".....Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy kislány létemre imádókról beszélek. Sajnos nemigen térhetünk ki előlük a mi iskolánkban. Egy fiú megkérdi például, hogy biciklijén hazakísérhet-e, mire igent mondok, s egymás mellett karikázva beszélgetni kezdünk. Tíz esetből kilencben biztosra vehetem - és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem, főleg, mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal, hanem vidáman tovább pedálozok. A fiúk sokszor már szinte túlságba mennek és arról fecsegnek, hogy „beszélnek a papámmal”; erre nagyot kanyarodom a géppel, s leesik a táskám. A fiatalúr ilyenkor udvariasan leszáll a bicikliről, felveszi, én pedig máris másra terelem a szót. Persze, ártatlan próbálkozásokról van szó, de akad olyan udvarlóm is, aki kezet szeretne csókolni, vagy belém karolni. Ezek aztán alaposan megjárják, mert olyankor leszállok a gépről és lemondok a további kíséretről. Adom a sértettet, alaposan odamondogatok neki s kijelentem, hogy fel is út, le is út.

Nahát! Ezzel leraktam barátságunk alapjait, drága Kittym. A viszontlátásra holnap.
A Te Anned"

(Anne Frank Naplója - 1942. június 20-i bejegyzés)

Néha elkísértem én is Annet, loholtam utána a biciklimen, és próbáltam neki vicceset, kedveset mondani. Olykor ugyan felkacagott, de éreztem én, hogy ez a nevetés milyen távoli, hogy nem is fordul felém, csak néha, és inkább tölti ki a gondolatait saját létének mámora, mint a társaságom. Olykor elnéztem messziről, amikor más fiúk kísérgették, persze ugyanolyan reménytelenül. Ilyenkor szomorúság vett erőt rajtam, mert Anne csak egy volt, de valahol azt kívántam, hogy mindenkinek legyen egy Anneja, aki rámosolyog, megáll neki, és egész lényével felé fordul érdeklődve.

Talán minden fiú a lelke mélyén átérzi ezt a reménytelen vágtát, amikor tekeri a biciklit, miközben a lány kissé őt megelőzve suhan, kacag, és töltekezik a felé irányuló hódolattal, de közben valahol mégse figyel, valahol otthagyja a fiút a világ peremén, aki erre legtöbbször nem elmarad, hanem küzd, és még szerelmesebb, még lelkesebb lesz, mint akit a kudarc és elutasítás igéz meg a legjobban. Megkérdezik, hogy elkísérhetik-e, és ő megengedi. Nincs rá szüksége, és a „megengedi” fejezi ki legjobban, hogy neki mindegy. Ha olyan napja van, megengedi - ez az ő adománya a világnak.  

Anneba könnyű beleszeretni, és mégse. Anne nő, már igazi nő, és mindez átsugároz az egész lényén. Anne olyan napszerű lény, bár biztos, hogy belülről ezt ő nem érzi, nem tudja, nem tudja magát a sóvárgó fiúk szemén keresztül látni, ezért többször értetlenül nézi a rajongást, ami olykor zavarja, olykor a terhére van. Talán a bókokon keresztül dereng neki, hogy másokból mit vált ki, a bókokon, amelyek nem csak kedveskedni akarnak, hanem meghódítani, mert a bókok már csak ilyenek. Néha azt mondja, hogy a fiúk ráaggatnak mindenféle tulajdonságokat, meg képzeteket, de ő nem az, ő más, és őt nem ismerik. Anne azt hiszi, hogy ő csak az, aminek magát látja. Ez az ő képzete.

Néha látom, amint Harryvel sétál, és tolja a biciklit. Ilyenkor nem rohan, nem kacag hátrafelé, rá se pillantva a fiúra, hanem érződik, hogy teljes figyelme Harryé, és talán még akkor is nevet, amikor Harry félresikerült viccet mond neki. Lopva figyelem őket, és tudom, hogy Harry nem lehet akárki. Harry kevés van, a többség csak reménytelenül kapaszkodik abba, hogy megengedik nekik a rajongást, a kísérgetést, az apróbb ajándékokat. Hogy nézhetik fájó szívvel, amint előttük suhan valamelyik Anne, és lobog a haja a szélben, és ettől még szerelmesebbek, és még sebzettebbek.

Mindig Harry szerettem volna lenni, de nem lehettem - sokunk nem lehet soha. Valami hiányzik belőlünk, valami, ami a kedvességen, vagy az ügyességen, vagy az okosságon kívül és felül van, és szívdobogást okoz a lányoknál. A többségünk legnagyobb sikere, hogy azok az Annek, akiknek nem jutott Harry, és már családot, otthont szeretnének, némi tanácstalankodás után igent mondanak. De én ezt soha nem kértem, soha nem akartam koldus lenni. Vagy Harry vagyok valakinek, vagy semmi. Amikor néha elkísértem Annet, akkor se kísértem soha hazáig, mert az iránta érzett szerelem és a büszkeség csatáját mindig a büszkeség nyerte végül. Félúton, vagy már hamarabb elköszöntem, és lefordultam valamely mellékutcába, hogy azután megálljak, és átérezzem a magány és jelentéktelenség minden fájdalmát. Néha szomorúság kerített hatalmába, amikor láttam a többi fiú hiábavaló küzdelmét, és közben gyűlöltem Annet, aki valahol mindennek oka volt, még ha szándéktalanul is, de éppen ez az öntudattalanság dühített benne a legjobban. Haragudtam a fiúkra is, akik boldogan és önként játszották a reménytelen álmodozó szerepét.

Egy napon azután eldobtam a biciklimet, és gyalog mentem haza, mert éreztem, hogy a bicikli nélkül még messzebb kerülök Annetól, és a lehetőségtől, hogy elkísérjem.