A napokban egy kisebb szakmai vitában, vagy inkább eszmecserében vettem részt, ahol a velem szemben érvelők (mindenki) értékekről beszéltek, az elődök, az "úttörők", a korábbi nagy nevek tiszteletéről és számontartásáról. Nem először vettem észre, hogy nem tudok értéket képviselni, sőt, ezekben az eszmefuttatásokban inkább látok érzelgős szentimentalizmust, önsajnálatot és önigenlést, mint valódi elköteleződést. Azt hiszem az ember folyton megretten attól, hogy megy az idő, hogy feledésbe merül, hogy jönnek az újak, a fiatalok, akik már nem ismerik az ő világát, nem is tartják számon, nem is érdeklődnek iránta. Az ember folyton az elmúlás ellen harcol, és ebben a morál, az értékközpontúság is csak egy eszköz. Nem tudom, hogy meghasonlottság és nihilizmus beszél-e belőlem, amikor megkérdőjelezem ezeket az "értékeket", vagy csak másként állok az elmúláshoz, a világból való kihulláshoz, a saját fontosságom képzetéhez. Valószínűleg mindez persze magyarázható azzal, hogy az elszigeteltségben, magányban, periférián élő ember teljesen más optikán keresztül látja a világot, mint azok, akik jól vagy rosszul, de tartoznak valahová, részesei egy közösségnek, kapcsolódnak másokhoz. Valahol csodálom őket, mert tiszteletet, elismerést várnak el - én pedig már régóta tényleg csak magamnak csinálok mindent, tudatosítva, hogy mindez csak a számomra érdekes.