Jelenleg egy átmeneti időszak miatt a családnál vagyok kénytelen szállást találni, vagyis benne vagyok egy olyan helyzetben, amikor nem dönthetek úgy, hogy holnap, vagy a jövő héten odébbállok. Számomra ez ugyan fura lehet, de mégis, ezt a kényszerű egymásra utaltságot, ezt az egymáshoz láncoltságot az emberek többsége életformaszerűen űzi. Magamon érzem, hogy egy feszültségekkel, ellentétekkel, távolságokkal, egyoldalúságokkal teli helyzet mennyire mérgezően hat. Befolyásolja az életérzést, az általában vett bizalmat, a terveket. Kiszívja az ember erejét, gyűlöletet és megvetést ébreszt a szívben. A kölcsönös boldogtalanságban és eltávolodásban pedig minden oldal felmorzsolódik. Néha elmerengek azon, hogy az élettapasztalatomba a családi kapcsolataim mekkora hányadért felelősek. Nem tudnám megmondani, de azt látom, hogy napi szinten az összes gondolatom, ami a családhoz kapcsolható, az mind a leválasztás, elzárkózás, bezárkózás, a kommunikáció hiábavalósága körül forog. Az összes pszichológiai élményem a butaságról, a kispolgári igénytelenségről, a lezártságról, az eszköztelen és szolgai szeretetről, a figyelemhiányos esetlenségről szól.  

Szerencsére ritka élmény az életemben, hogy függő viszonyban lévén el kelljen viselnem azt, amiben nem kívánok élni. Mindig úgy gondolok ezekre a helyzetekre, mint amikor megtapasztalhatom azt, amiben oly sokan választási lehetőség hiányában szenvednek és tönkremennek. A család valóban lehet építő és támogató közeg - azonban ha nem az, akkor a valódi és lassú pokol formája.