Nem hiszek abban, hogy egy helyzet kizárólag rossznak vagy jónak nevezhető. Lehetőségem van szinte teljes szabadságban élni, a napjaimat a nekem tetsző módon kitölteni. Ezt persze érzésem és belátásom szerint én eltékozlom, mivel az idő javarészt haszontalanul elfolyik. Ülök a barlangomban, és olvasok, gondolkozom, rajzolok, előadást hallgatok. A rendszeres és módszeres tanulásról azonban csak álmodozni tudok. 

A barlangi remeteéletnek gyakorta észreveszem egy negatív hatását: emberek között hamar elfáradok. Szinte mindegy is, hogy élvezem-e a másik társaságát, vagy sem, a szociális képességeim elsatnyulnak. Az edzettséghez tudom ezt hasonlítani: ha valaki folyton üldögél, akkor pár perc lépcsőzéstől is fulladhat. A túl sok ...

Kihasználni valakit igazából nem bonyolult, nem kíván se elvetemültséget, se rosszindulatot. A legtöbb esetben ösztönösen és szándéktalanul meg végbe. Az emberek pusztán élnek a lehetőséggel, öntudatlanul kitöltik a rendelkezésükre álló (illetve bocsátott) teret. Kényelemből, rövidlátásból nem is gondolnak a másikkal, csak használják. Mert az jó.

Egy filozófus a tisztaság címszó alatt a szeretetről elmélkedik. Fura, hogy a tisztaság kapcsán ennyire a szeretetre koncentrál, de ez legyen az ő baja. Vannak a világnak olyan szegletei, ahol a szeretet fogalma üresen kong, mivel az emberek nem azon töprengenek, hogy miként lehet minél önzetlenebb, tisztább és odaadóbb ez az érzés. Egész egyszerűen nem központi fogalom. A szeretetről áradozni sok okból lehet. Hiányból, éhségből, frusztráltságból, vagy azért, mert aktuális, túlárad a jelenben, és a róla való beszéd, gondolkodás nem csak elmélyíti, de fenntartja a megtapasztalásából fakadó boldogságot. 

Számomra nem hordoz pozitív jelentést a szeretet fogalma, inkább üresen és hamisan cseng, mint egy univerzálisnak hitt, de ...

A köznapi ember hajlamos jóhiszeműen felfogni az őt éppen felfaló, vele párkapcsolatban lévő ragadozó lelkivilágát. Azt hiszi, a másik olyan, mint ő. Legfeljebb sérült, problémás, segítségre szorul. Talán kissé önző, hirtelen, de mégiscsak egy ember, aki valójában jót akar, legfeljebb rosszul. Ebből a tévedésből fakad, hogy mikor már menekülni kellene, akkor ő még keresgéli az orvosságot, nyújtogatja a kezét békítőleg, és próbál megértő lenni. Megbocsát, elbizonytalanodik, hol boldog, hol szenved.

A ragadozó természetét az önzés kategóriája nem írja le. A ragadozónak szükségletei vannak, amelyeket ki akar elégíteni, és minden ennek rendelődik alá. A saját szükségletén kívül nincs is más, amit elismerne. Miközben ...

Egyik családtagom egy veszekedés során vádlón kérdőre vont, hogy én szerettem-e egyáltalán valakit az életem során. Ebben az a vélelme húzódott meg, hogy nem tudok szeretni, illetve hogy nem tudom, milyen az szeretni, és ettől boldogtalannak lenni - mert elutasítanak, mert nem viszonozzák. Most nem is az a fontos, hogy valamikor a múltban úgy alakult, hogy a családom soha nem tud semmit a magánéletemről, az érzéseimről. Inkább azon csodálkoztam el, hogy van ember, aki feltételezi, ez a fajta tapasztalat bárkit is megkímél az életben, hogy az emberi létnek nem ez az élmény az alapvető sebzettsége. Hogy akiért mindent odaadnánk, legyen az gyerek, szülő, szerető, barát, részben vagy egészben hárítja az érzéseinket, hogy határt szab, amin ...

Egy bűnügyi pszichológus elmondása szerint a ragadozó típusú ember zsigerileg hat ránk, és ez bekapcsolhatja a félelemérzetet, figyelmeztetve a veszélyre. Ezt annyival enyhíti, hogy a ragadozó eszköztárában ott szerepelhet az intelligencia, a kedvesség, a jó fellépés. Szerintem azonban árnyaltabb a dolog, mert ha a ragadozó nincs is elmaszkírozva, az általa kiváltott zsigeri és ösztönös reakció nem szükségszerű, hogy a félelem lesz, hanem éppenséggel lehet a megigézett vonzalom is. Egyes esetekben, egyes emberekben a veszély nem a menekülést kapcsolja be, hanem az irracionális cselekvést: felkínálja magát az áldozat. 

Egyre türelmetlenebbnek érzem magamat a sofőrrel szemben, aki az én fogalmaim szerint nőies bugyutasággal vezet, és irracionális félelmeire hivatkozva választja a kerülőutakat. Persze próbálom visszanyelni az összes indulatomat, bár kettős harcot vívok, mert ugyebár ott a mellettem ülő ember, aki nyilván a saját logikája alapján vezeti az autót, és ha félreteszem, ha félre tudnám tenni az arroganciámat, még élvezhetném is a nőiességnek ezt a bájos esetlenségét, ám én mégsem, csak szeretném, de nem tudom. A másik front, amin küzdök, a rácsodálkozás a saját indulataimra. Mélyről jönnek, és roppant erősek. Valószínűleg nem is az öruralom segít abban, hogy ne szitkózódjak, hanem az önvizsgálat egyidejűsége. Megijedek attól, ...

A délelőtti programom egy tonna papír ledarálásából állt. Némi költözés miatt az évek során felhalmozott írásaimat pusztítottam el, bár a körülmények természetéből adódóan ezek egy tizenkettő és húsz évvel ezelőtti időszakhoz kapcsolódnak. Öt szemeteszsáknyi papírörlemény keletkezett. Az elején még bele-belekaptam az írásokba, de aztán gyorsan rájöttem, hogy fölösleges, nem fogok kincset találni. Nem lesz semmi, amit ma is vállalhatónak találhatok. Valóban hulladékot pusztítottam el szellemi értelemben is. A lapos önismétlés, az akkori olvasmányok és hatások visszfénye köszönt vissza minden szóban. A félműveltség és az önmagam körül való értelmetlen forgás. Borzasztóan kiábrándító. Egy érzékeny, ...

A könyveknek, a filmeknek, a jólétnek, a biztonságnak, a szabadságnak köszönhetően kettős folyamat játszódik le: egyfelől elbarbárosodás zajlik, másfelől meg az igények, a lelki szükségletek bonyolultabbá válnak. Ez utóbbi persze nem jelenti, hogy a másik felé irányuló figyelem, érzelem, empátia elmélyül, fokozódik, hanem ellenkezőleg. Az igények nőnek meg, az egyén fokozottan tudja megfogalmazni az elvárásait, a belső történéseit, de közben érzéketlen marad a másik irányába. A megszűnő párkapcsolatok után is sokkal alaposabban tudja elsorolni, hogy mit nem kapott meg, mit adott (tételesen felsorolva), mint azt, hogy ő mit nem volt képes nyújtani a partnerének. Az egoizmus is lehet fejlett és kifinomult, és akkor már nem is ...

A könyv (Susan Cain: Csend) szerint mintegy száz évvel ezelőtt következett be a változás (Amerikában). Addig a jellemet tartották fontosnak, aminél a látszat nem volt fontos, csak egyfajta belső integritás, amit sokszor a külvilággal szemben kell megvédeni. A változás következtében a személyiség mint jelenség, mint produkció, mint benyomás vált hangsúlyossá - az extravertáltság lett a kívánatos. Innentől datálódik az önsegítő könyvek mai napig tartó diadalmenete is. A személyiség innentől számít terméknek, amelyet fel kell öltöztetni, el kell adni. 

Már nem abba betegszik bele az ember, hogy nem cselekedett helyesen, mert a fensőbb énje már nem az etikusat, a jellemhez méltót kéri rajta számon, hanem abba, hogy mi a látszat, ...

Akármilyen könyvet emelek le, az a maga módján valamiféle igazságtalansággal foglalkozik. Néha az az érzésem, hogy a világunk alapszava az igazságtalanság, és az ellene folytatott küzdelem. Nem konkrétan ezt a fogalmat használják ugyan, hogy igazságtalanság, de végső soron erről van szó. A nők, a szegények, a meghurcoltak, az etnikai kisebbségek, a hátrányba kerülő férfiak, a zsidók, a palesztinok, a hívők, a konzervatívok, a munkavállalók, a melegek, a transzneműek, a harmadik világbeliek, a prostituáltak, az állatok, és mint legújabb olvasmányélményemből rájöttem, még az introvertáltak is igaztalanságtól, elnyomástól, félreértéstől, előítélettől szenvednek. A világ jobbik fele mindezeket folyton ki akarja küszöbölni, ...

Belekezdtem egy könyvbe (Susan Cain: Csend), amely az introvertáltakról szól. Még csak a huszadik oldalnál járok, de már ki kell mondanom a lényeget: ez a világ folyton az extrovertáltakat dicsőíti, és én (is) egész életemben egyfajta bűntudattal, szégyenérzettel éltem együtt, mert introvertált vagyok. Másodrendű embernek tartottam magamat, mert a világ folyton azt a képzetet keltette bennem, hogy aki bulizós, aki aktív, társasági, aki pörög, aki benne van mindenben, az a pozitív karakter, míg aki visszahúzódó, megfontolt, kritikus, józanabb, átgondoltabb, kevésbé a lelkesedés és a bumm a közepébe jellemzi, az a negatív ember. Persze nem érzem, hogy iskolapéldája lennék az introvertáltságnak, inkább kevert vagyok, de az a bűntudat, ...

Olykor nincs más út, mint lázadni, szembeszegülni, titkos rejteket építeni. Nem azért, mert valamilyen morál ezt indokolná, nem azért, mert a világ rossz lenne, és a jóknak el kell bújdosniuk. Hanem azért, mert lázadni kell az érzés ellen, hogy az ember nem tartozik sehová, hogy nem része semminek, hogy folyton falakba ütközik. Lázadni kell, mert lázadás nélkül nincs más, csak az érzés, hogy a falak, az elutasítások, a kudarcok visszajelzések, hogy nem érsz semmit, hogy nem vagy senki. Az ember nem veheti magára a semmi érzését, legalábbis csak azt nem, mert az a pusztulással ér fel. Ellenkultúrát kell létrehozni. Ha csúnyának látnak, akkor nem szépítkezni kell, hanem rájátszani a csúnyaságra. Azt kell csinálni, amit nem fogadnak el, ...

Egy középkorú család áll előttem a mozgólépcsőn, vagy inkább terpeszkedik, mivel ez jobban kifejezi az érzést, amit bennem keltenek. Igen, az emberek többsége sertés a szememben, az életüknek a puszta zabáláson és szórakozáson kívül se értelme, se tartalma, se célja. Némelyiken ez a teljesen üres és öncélú létezés komoly testi jeleket produkál: a mélységesen buta önhittség az arcon, a kifejezéstelen halábrázat, enyhén megnyilt ajkakkal és tompa tekintettel. A gondolattalanság, a tudattalanság, a merő sodródás. Jó esetben eljutnak a "ne szemetelj" parancsáig, de azontúl szerves kapcsolatuk a környezetükkel nincsen. A szépség számukra minden elvontságtól mentesen a prospektusok világában merül ki. Nem mást gondolnak a ...

Két komolyabb, filozófiai igényű könyvet* vettem a szerelem témakörében, szóval még csak a belelapozás állapotában vagyok. A viszolygás és a kiábrándulás azonban már pár belekapott gondolat után hatalmába kerít: akárhányszor látom, értem (érteni vélem) a szerelem állapotát kívülről, mindig kétségbeesés és elfordulás szökken szárba bennem. A szerelem is játszma a maga módján: bizonyítani akar, hatni akar, vallomást tenni, hogy a vallomáson keresztül újra átélje, és kapcsolódhasson a másikhoz, akit épp a vallomás révén akar megigézni. Mintha a vallomás lenne a gyufa, amellyel gyújtogatni akar. Persze ő nem tudatosítja mindezt, hiszen csak beszél, áradozik az érzéseiről, az öröméről, a másik emberről, és még hiszi ...

Dokumentumfilmet nézek. Egy kimagasló táncos története (A táncos), aki igen fiatalon elért a csúcsra, majd a követelmények, a siker, a nyomás hatására ellökött magától mindent. Régebben az ilyen történetek mindig lázba hoztak, azonosulni tudtam velük. Minden szokatlan életút, amely a társadalomból kiszakadva valami mást keresett és célzott meg, az én vágyaimat és életérzésemet is kifejezte. Közben már túl vagyok a szenvedélyes lázongásokon, és bizonyos tapasztalat birtokában elveszítettem a lelkesedésemet a lázadók iránt. Persze, nem mindegy, hogyan élünk, milyen utat választunk, de sok illúzió is kapcsolódik a lázadáshoz, önmagam megőrzéséhez, az útkereséshez. 

Néz maga elé fürkészőn, látszik, hogy jár az agya, próbálja értemezni a hallottakat, de nem tud megbírkózni a feladattal. Nem képes árnyalatokat érzékelni, nem képes arra, hogy mögöttes jelentéseket dekódoljon, az irónia egyenesen érthetetlen a számára. Butaságában nem tehet mást, mint folyton kétségbeesik, és sopánkodva gyötrődik. 

Nem empátiából érzem át a helyzetét. Talán bizonyos pillanatokban mindannyian ilyen bután nézünk magunk elé, és ettől esetlenné, tétovává válunk. Van olyan embertípus, amelyik ilyenkor iszonyodva és türelmetlenül fordítja el a fejét - én is ilyen vagyok. Pont ezért tudom, hogy cudar érzés bután és megalázottan állni, miközben a másik ember még jól láthatóan meg is szégyenít ...

Fura. Úgy tűnik egyesek hagyják, hogy rájuk égjen a ház, majd az utolsó pillanatban nem a kármentéssel foglalkoznak, hanem azon gondolkoznak, hogyan rendezzék át a hálószobát.

Mintha az idő előrehaladtával fogyna a mondanivalóm is. Valahol ezt természetesnek érzem, de ugyanakkor veszteségnek is. Amikor húszas éveim elején szerelemre gyulladtam könyvek iránt, akkor ebben mindig ott volt az a naív, a mából visszatekintve jóhiszemű és buta hit, hogy fellebbenhet a fátyol a titokról, hogy van válasz a kérdésekre, hogy van Igazság, amely leírható, átadható, illetve elolvasható. Aztán persze mindig akadtak igazságok, amelyek megmagyarázni látszottak a világot, és amelyek feljogosítottak a világgal való szembenállás heroizmusára, illetve arra a féle gőgre, amelyet oly sokszor látok visszaköszönni emberek viselkedésében: én látom az igazságot, a többi meg birka. 

Már nincsenek olyan gondolataim, ...

Néha azt hiszem, hogy az őrületet egyesek dacból választják. Egyre beljebb mennek az irracionalitásba, csak mert amikor választaniuk kell, hogy elfogadják-e őket, vagy elutasítsák, akkor fellázadnak az elfogadás ellen. 

Ma hallgatnom kellett, hogy miattam sír valaki. Valaki, akit nem pusztán nem szeretek, hanem egyenesen megvetek. Ezek elég kemény érzések, mert a megvetés már messze túl van a nem-szereteten. A megvetés olyan falat húz, amibe már együttérzés, szánalom, sajnálat nem fér bele. Nem tud úgy szenvedni a másik, hogy az részvétet ébresztene, sőt a fájdalma, a fájdalmának a mikéntje maga is a megvetést fokozza. A megvetés olyan fokú elutasítás és különbözés, amely áthidalhatatlannak tűnik. 

Azonban mégsem ez a fontos, hanem az ezzel kapcsolatos felismerés. Amennyire ismerem az elérhető pszichológiai irodalmat, a netes kurzusokat, tréningeket, van itt valami mérhetetlen egyoldalúság és tabusítás. Mindig a szeretetről esik szó, mindig az ...

Olykor kiderül, hogy valaki zsidó, cigány, balos, jobbos, fasiszta, anarchista, "ribanc", és akkor már nem is lehet igaza. Neki állapota, faja, neme, erkölcse, bőrszíne, politikai beállítódása van - illetve nincs -, és akkor meg is van fosztva a méltóságától, attól, hogy tisztességesen és elvszerűen képviseljen valamit.......... Olykor az emberek, ahhoz, hogy értsék, miért gondolhat a másik mást, elkezdik keresni ezeket a különbségeket, mint okokat és magyarázatokat.  

Olykor hallgatok különféle megközelítésekben boldogságos pozitív filozófiát. Ezek két állítást súlykolnak. Az egyik szerint az elme folyton felcímkéz mindent, hogy kategórizálni tudjon, pedig nincs jó és rossz, nincs szépség és csúfság. A másik állítás viszont már azt akarja elhitetni a hallgatókkal, hogy ők szépek, csodálatosak, egyszeriek, és elérhetik a sikert és a boldogságot. 

Talán azután a megállapítás után, hogy nincs jó és rossz, és hogy az elme nevezi el a dolgokat, hogy feloszthassa a világot, a gyűlésnek lemondó mosollyal fel kellene oszlania, mivel onnantól a fogalmi gondolkodás érvénytelenné vált. Ehelyett a résztvevők fel akarják címkézni magukat, hogy boldogabban, erősebben, magabiztosabban vehessenk ...

Vannak emberek, akik ahhoz vannak szokva, hogy őket nem hallgatják meg, rájuk nem figyelnek, hogy amit gondolnak, éreznek, az mások számára érdektelen. Hogy a saját úgymond érdeküket csak ők képviselhetik, mindenki más áttapos rajtuk. Az ilyen tapasztalattal élő ember mindig támadásban adja elő a sérelmét, panaszát, mivel eleve nem számít rá, hogy az meghallgatásra talál. Szomorú.

Elkezdtem olvasni Philip Zimbardo Nincs kapcsolat című könyvét, amely a férfiak térvesztéséről, leszakadásáról szól. Mivel nem ismeretlen ez a világ a számomra, biztos írni fogok még erről.

Azonban most csak megpendíteném, hogy van itt egy törésvonal, amely látszólag a feminizmus és a férfiak között húzódik, amelyben úgy tűnik, a férfiak erőtlenebbek, szervezetlenebbek, rejtőzködőbbek, amikor az érdekeik képviseletéről van szó társadalmi szinten, vagy ha meg is jelennek, akkor meg tagadás és dac jellemzi őket. A férfi úgy általában annyira nem érzékeli a valós problémát, amit ő hordoz, ő képvisel, hogy megfogalmazni se tudja. Miközben tagadja, hogy patriárkális lenne, elnyomó, szexista, aközben ha ellenséget lát ...

Állok a peronon a vonatra várva, amikor a kisvárosban unásig ismert koldus lép oda hozzám a maga nyájaskodó és hízelgő modorában. Nem hagyom, hogy kifejtse a mondandóját, határozott ingerültséggel elköszönök tőle. Megy tovább, keresi a várakozók között azokat, akiktől adományt remél. Két huszonévest szólít meg, akik kényszerűen végighallgatják, miközben félrenéznek, orrot fújnak, szeretnének túlleni az egészen, de nem utasítják el, nincs bennük hozzá elszántság, inkább elkenik. Látszik rajtuk, hogy kelletlenek, zavartak, nem uralják a helyzetet, csak elviselik. Nem szeretem a sodródást. A kéregető a mondandója végére jut, és adományt kér. A fiatalok rá se néznek, csak elpislognak mellette a semmibe, és elnyöszörgik a ...

Egy baleset kapcsán gondoltam végig, hogy a halál milyen különös formában kísérte végig az életemet. A családomban két olyan nő is volt, akik időnként, periódikusan az öngyilkosság határán toporogtak. A lehetőség, a gondolat, a vágy bennük volt. Az ember nem is tudhatta, hogy mikor és melyik karcosabb megszólalása, vagy elfordulása válthat ki tényleges cselekvést. Vagyis együtt kellett élni azzal a lehetőséggel, hogy hirtelen rámzuhan egy ilyen felelősség terhe, a továbbélők bűntudata. Ezt a fenyegetettséget sokféleképpen lehet kezelni. Én azt választottam, hogy tudatosan előre elvágom a felelősség gondolatát is, és felkészülök, vagyis elfogadom azt, ami pillanatnyilag csak lehetőség, hogy ha bekövetkezne, ne rendítsen meg. ...

Milyen sokszor hallani: "engem nem befolyásol mások véleménye, én nem törődök azzal, mások mit gondolnak, mit mondanak!". Ezt büszkén, erőt fitogtatva szokták hangoztatni. Kiírják az ajtóra, a hűtőre, magukra tetováltatják valamelyik változatát, és miközben azt hiszik, ez dicsőség (mármint ha igaz, amit én kétlek), nem veszik észre, hogy valójában milyen nyomorúságos úgy élni, hogy csak a saját vélemény számít. Nem érzik, hogy ha megvalósulna a szuverenitásnak ez a formája, amelyben már csak az a fontos, hogy az egyén mit gondol magáról, akkor végtére is célját és értelmét veszítené a létezés, hiszen nem lennénk képesek többre az önkielégítésnél - maximum másokat vennénk igénybe hozzá.

Mindaddig, amíg az ember zsigereiben hordja a hitet, hogy a kitartás, a szorgalom, a tehetség, az erény, a tudás elnyeri jutalmát, addig kiteszi magát annak, hogy ha a valóság ezzel ellentétesen alakul, nem lesz képes feldolgozni, hogy vele miért történik mindez, hiszen nem ezt érdemli. Hányan ne éreztük volna már ezt az életben? 

Nagyon régóta szoktatom magam ahhoz a szemlélethez, ami minden ilyen zsigeri hitet felszámol. Azt kell mondanom, hogy ha igazam is van (valójában nincs, vagy nem tudom), az eredmény lehangoló, hiszen hit, naivitás, lelkesedés, tévedés lehet a táptalaja az előrejutásnak - mégha nem is oda és úgy jut el az ember, ahogy tervezte és vágyta. A józanság, avagy más szempontól meghasonlottság/kiábrándultság viszont ...

Szárnyaszegett madár gubbaszt a bokor alján. Tompán és erőtlenül pislog néha, miközben szenvtelenül bámul bele a világba. Várakozik. Talán azt várja, hogy elmúljon a léte, hogy vége legyen, mert valami tökéletlenség folytán nem abban a pillanatban halt meg, amikor kellett volna - a sebzettség és a végkifejlet időben messzire került egymástól. Vár, de nem a gyógyulásra. Egész létét valami gyengéd és törékeny szomorúság és elfogadás lengi körbe. Megjelenik egy másik madár, érdeklődést tanúsít iránta, rácsippant. A beteg jószág egy kicsit felélénkül, tesz pár botladozó lépést felé, felébred benne egy pillanatra a vágy, hogy vele repüljön, de a teste (vagy lehet, hogy a lelke) gyorsan visszarántja a valóságba, és a másik ...

Az egyik ismerősöm meglátva a frissen vett könyveim halmazát azt mondta, hogy "nem szabad túl okosnak lenni". Hát ja. És tényleg.........

Van egy komoly szakkönyvem a rajzok pszichológiai elemzéséről. Régen vásároltam, ennek ellenére soha nem olvastam el, nem tanulmányoztam, csak most emeltem le hirtelen ötlettől vezérelve. Természetesen nem lep meg ami benne van, hiszen rajzoló emberként tisztában vagyok azzal, hogy a művek számtalan jelentést hordoznak és sokféle lelki gyökerük lehet. Már régóta fogalkoztat és kínoz azonban az a kérdés, hogy a pszichológiai sors, a lelki beállítódás mennyire hat ki az alkotói tehetségre, vagyis mennyire szorítja korlátok közé. A ház motívumát például a családra vezetik vissza, és ahogy az ember házat rajzol, abból a családhoz való viszonyára következtetnek. Nem tudok, nem szeretek, és nem akarok házat rajzolni. Egy sor téma van, ...

A vonat ablakán kibámulva elnézem a velem egy irányba repülő szarkát, amint a fagyott, és foltokban havas szántó felett vitorlázik hosszan. Kicsit belegondolok, hogy mennyivel nehezebb lehet ilyenkor táplálékot találnia, majd egy újabb gondolatfutammal azon kezdek elmélkedni, hogy az állatok léte emberi ("intellektuális"!) szempontból mennyire értelmetlen. Az evés, a szaporodás, az alvás, és némi játék tölti ki. Ha a szarka hirtelen beoltódna egy filozófus elméjével, bizonyára rögtön azt kérdezné magától, hogy mi értelme a létének. Azt is gondolhatná, hogy semmi maradandót nem hoz létre, nem teremt, nem ad hozzá a világhoz, és lényegében alig különbözik a többi millió szarkától. Az élete meg az állandó robot, a létért való ...

Filmekből, regényekből ismerős a csodaszer árus alakja. Amit árul, az szinte mindenre jó elixír, az emberek pedig veszik és viszik, mert hinni szeretnék, hogy létezik egy csodálos módszer, egy csodaszer, egy kulcs, amely mindent megold. Hogy csak egyetlenegy valamire van szükség, egy megvilágosodásra, egy megfejtésre, és jön az egészség, a gazdagság, a boldogság. Azt hiszem ez az igény, ez a naív hit áll a motivációs könyvek és előadók sikere mögött. Ez áll amögött a képzet mögött, hogy a test betegsége csakis a lélekből fakad. Ez áll a pozitív gondolkodás mániája, a "titok" mögött. Ahogy elnézem az igehirdetőket, semmi mást nem látok bennük, mint a vidéket szekérrel járó csodaszer árus alakját, amint lendületesen és ...

Az ismerősöm gyorsan felépült. Durván egy hónapja hagyták el 7 éves kapcsolat után, amibe nyilvánosan is belehalt, sebzett és tépett szívét közszemlére téve, ám most már újra szerelmes. A közeli barátai persze támogatják, örülnek a boldogságának, végtére is "megérdemli", és "amúgy se szabad túl sokáig negatívnak lenni". Azon - legalábbis nyíltan - senki nem ütközik meg, hogy milyen gyorsan követi a szív halálát a feltámadás, hogy valami, ami ennyire az életet, a mindent jelentette, egyik percről a másikra felcserélhető valami mással.  

Ez az írás lehetne moralizálás és prédikáció arról, hogy az emberek milyen gyorsan hűtlenné válnak ahhoz, amit mindennél fontosabbnak tartanak. Csakhogy én nem akarok moralizálni, mert ...

Azok a mítoszok, amelyekben sárkányok, hősök, királylányok és istenek szerepeltek, mára többé-kevésbé letűntek, és átadták helyüket köznapi legendáknak, amelyek hétköznapi hősöket teremtenek. Valószínűleg azért kellenek ezek, hogy az emberek a világot alapvetően igazságosnak és szépnek tarthassák, legalább a történet időtartamáig. Az egyik ilyen kiírthatatlan mítosz a tehetségre épül. A szorongó, bizonytalan tehetség sok kerülőút után külső támogatással ráébred a benne szunnyadó csodára, előhúzza a remekművet a fiókjából, amit addig rejtegetett, majd rögtön lesz előadás, kiállítás, bemutató, amin csillogó szemű emberek csodálják, ő pedig meghatottan áll, és nem is hiszi el, hogy ez vele történik, majd ...

A minap egy természetcsatornán a macskák intelligenciáját méltatták, mondván, hogy mivel magányos vadászok, ezért agyuk roppant aktív, és folyton a megoldást keresi, hiszen magukra vannak utalva - a kutyával ellentétben, amelyik viszont közösségi, falkában élő állat. Nyilván a macskának másfajta intelligenciája van, mint a kutyának. Az utóbbi valószínűleg szociálisan fejlettebb, viszont ezáltal jobban hagyatkozik a vezérre, a többiekre, mint önmagára. Különös módon ez levezetés segített megérteni egy sor családi konfliktust körülöttem. Folyton megütközöm azon, ahogy a családomban az emberek botladoznak, és az agyuk használata helyett rögtön egymásba kapaszkodnak, és rohannak segítségért. A kutya és a macska összevetésén ...

A napokban egy kisebb szakmai vitában, vagy inkább eszmecserében vettem részt, ahol a velem szemben érvelők (mindenki) értékekről beszéltek, az elődök, az "úttörők", a korábbi nagy nevek tiszteletéről és számontartásáról. Nem először vettem észre, hogy nem tudok értéket képviselni, sőt, ezekben az eszmefuttatásokban inkább látok érzelgős szentimentalizmust, önsajnálatot és önigenlést, mint valódi elköteleződést. Azt hiszem az ember folyton megretten attól, hogy megy az idő, hogy feledésbe merül, hogy jönnek az újak, a fiatalok, akik már nem ismerik az ő világát, nem is tartják számon, nem is érdeklődnek iránta. Az ember folyton az elmúlás ellen harcol, és ebben a morál, az értékközpontúság is csak egy eszköz. Nem tudom, ...

"Mikor tanulod meg már végre, hogy az emberek csak bántani fognak?" (Egy önsajnálkozó leány panasza)

A cím utalás egy amerikai "filmvígjátékra". Számomra ennek a filmnek a durva, megszégyenítésre, földbe döngölésre, megalázásra épülő "humora", átgázolós mentalitása nem azért érdekes, mert filmkritikát szeretnék írni, hanem azért, mert látva a környezetemben aratott sikerét, elgondolkodtat. Nem ez az első olyan alkotás, amelynek a nyelvezete, stílusa megrettent, pont azért, mert számomra elképzelhetetlen, hogy emberrel úgy beszéljek, ahogy azt a szereplők teszik azzal a harsánysággal, amely tudja, hogy tetszést arat, hogy a néző mögötte áll. A filmek olykor úgy állítják be, hogy a főhős egyedül áll szemben a világgal, ...

Jelenleg egy átmeneti időszak miatt a családnál vagyok kénytelen szállást találni, vagyis benne vagyok egy olyan helyzetben, amikor nem dönthetek úgy, hogy holnap, vagy a jövő héten odébbállok. Számomra ez ugyan fura lehet, de mégis, ezt a kényszerű egymásra utaltságot, ezt az egymáshoz láncoltságot az emberek többsége életformaszerűen űzi. Magamon érzem, hogy egy feszültségekkel, ellentétekkel, távolságokkal, egyoldalúságokkal teli helyzet mennyire mérgezően hat. Befolyásolja az életérzést, az általában vett bizalmat, a terveket. Kiszívja az ember erejét, gyűlöletet és megvetést ébreszt a szívben. A kölcsönös boldogtalanságban és eltávolodásban pedig minden oldal felmorzsolódik. Néha elmerengek azon, hogy az ...

Egy kérdés kapcsán rácsodálkoztam, hogy miként alakulhat egy ember élete, hogy egyetlen meghatározó élmény, egy tartós emlékkép mennyire tolhatja vagy húzhatja egy adott irányba. Számomra ilyen volt az is, amikor 16-17 évesen elkísértem egy barátomat az iskolai bálba. Az este azonban mégsem erről szólt, hanem arról, hogy összeveszett a barátnőjével, aki erre szakított vele. A továbbiakban végigkísértem a srácot a rimánkodás, az összeomlás, a dramatizálás, az épület körüli zaklatott császkálás, a padon szenvedés, az ivás, a lánnyal való 2-3-4 alkalmas lelkizés összes állomásán - mindezt pár óra alatt. Közben hallgattam az elhagyott és sebzett szív panaszát, az elme nyöszörgését, amely nem tudja felfogni a vele ...

Azt mondta nekem egy lány boldogan, elbizakodottan, hogy lám, biztos szerelmes vagyok belé. És nevetett. Mosolyogtam rá, és hallgattam, ráhagyva a gondolatot, hiszen hogy magyarázzam el neki, hogy csak egy lágy szellő által fodrozott tó felszínét látja, miközben alant a tömeg, a sötét és hideg mélység mozdulatlan és érintetlen. Hogy nincs az életemben szerelem, csak játék, amely soha a mélybe se hatol, gyökeret se ereszt, és nem is belül történik, hanem kívül, rajtam kívül: én is csak nézője vagyok. Egy bohóc, amelyik még játszik, de már untatja az előadás, és lépne tovább. A karma - még ha a közvetlen múlt következményét értjük is alatta, a tetteink tovagyűrűzését a tó vizén - külsődleges dolog, semmivel se ...

Azt mondta a múltkor nekem valaki, hogy nem tud szeretet nélkül élni. Bennem rekedt ez a mondat. Azt hiszem, amíg valaki ezt mondja, ezt képes mondani, addig a szeretet jelent valamit a számára. Olyan érzésekkel kevert fogalmak között éli az életét, amelyeket valósnak tart, és ezek vagy jelen vannak a mindennapjaiban, vagy nincsenek, de valósak a számára. Sóvárgást, vágyat ébresztenek, hiányérzetet generálnak, célt adnak, meglétük esetén boldogságot okoznak. Azonban lehetséges, hogy a szeretet, vagy bármely más, az emberi létezésben nélkülözhetetlennek tűnő fogalom kiüresedik, lyukszóvá válik. Ha elég mélyre ásunk, akkor a fogalmak nem jelentéssel telítődnek, nem elmélyülnek, hanem ellenkezőleg: semmivé foszlanak. Ezen a semmin ...

Kétségtelenül büszke vagyok az értelmi képességeimre, ami folytonos konfliktus forrása a szűkebb környezettel is, hiszen nehezen tudom tolerálni a lomha, korlátolt, figyelemhiányos mentális adottságokat. Igyekszem minimalizálni az elvárásaimat ugyan, de egytől biztos soha nem tudok megszabadulni: attól, hogy az embert olyan lénynek tartom, amelyik képes meghaladni magát, képes tanulni, feldolgozni a tapasztalatait, de legalább látni, belátni a személyes korlátait. Vagyis alkalmazkodási képesség plusz önreflexió. 

Ezzel együtt be kell látnom, hogy ezen a pályán én is elbuktam, akármit is gondolok magamról. Bennem is van egy görcs, ami azt hiszem, emberi: hajlamos vagyok kényszeresen ugyanazokat a megoldásokat alkalmazni, amelyek már ...