”Lehet, hogy nem hagyok rá mást, mint felegyenesedett reménytelenséget a térdeplő reménység helyett......” (Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja)

Évekkel ezelőtt vettem meg*, de szórványos beleolvasáson kívül többre azóta se futotta. Nem csekély belső ellenállást érzek, akárhányszor a kezembe veszem. A könyv egésze arról szól - legalábbis benyomásaim alapján, hiszen nem olvastam ki -, hogy egy elidegenedő, urbanizált, eltömegesedő, atomizálódó, széthulló, sebzett világban a belülről vezérelt emberek milyen életstratégiákat választanak, hogy valamiképp megőrizzék önmagukat, illetve értéket teremtsenek és képviseljenek. 

Még mindig a remény, még mindig a célkeresés, még mindig az értelem iránti igény, még mindig az értékekben való hit. Még mindig a küzdelem, hogy békét, boldogságot találjanak. Még mindig a trauma, hogy az egyén szakadékot érez a körülötte levő világgal, ami nem is lenne baj önmagában, de rögtön csinálni kell egy eszmét, egy ideát, ki kell gondolni egy ideális világot, amelyben az ember otthonra lel. Háborogni kell, kétségbeesni, küzdeni, válaszokat adni - a túlélési ösztön makacs vergődése.

A remény abból áll, hogy a világ a beteg, és a benne szenvedő egyén a normális. De mi van, ha fordítva van? Mi van, ha a szenvedő egyén a beteg, a sikerületlen, az irreális? Miért nem mondja egyikük sem, hogy el kell fogadnia azt, hogy ő nem kell, hogy nem rá van szükség, hogy a kreativitása, az érzékenysége a beteg, kielégületlen és gyökértelen lélek megnyilvánulása - de nem önostorozásból, hanem felismert tényként. Az a köznapi, hogy amíg az ember normálisnak, értékesnek tartja magát, de a világ nem ezt igazolja vissza, addig meg kell magyarázni a világot - ez viszont folytonos kényszert jelent, mert soha nincs arra végleges válasz, hogy valaki miért nem kell, miért nem jó, miért szenved, miért nem teljesedhet ki. A másik irányba kellene elindulni, és a rokkantak, fogyatékosok mintájára kellene elfogadnia magát és az állapotát olyan adottságként, amely őt elidegeníti. 

Végtelenül taszít a remény, a vigasz, a kapaszkodás abba, hogy az ember jó, értékes, hogy boldogságra termett, és a világ a hibás, hogy ezt nem ismeri fel, nem méltányolja, ezért meg kell reformálni. 

Az ember nyomorult, megretten a haláltól - “én nem halhatok meg, tehát lélek, túlvilág!”. Megretten a jelentéktelenségtől, valakinek hiszi magát - legalábbis szeretné. Megretten a szenvedéstől, és azt hiszi, hogy csak mert igény van benne a boldogságra, joga is van rá. Megretten a magánytól, a kirekesztettségtől, hát azt szeretné, ha elfogadnák. A vallások, az ideológiák, az eszmék, a közösségek mind ezeket a megrettenéseket akarják csillapítani, elfedni. Én a szembenézést vallom: az ember jelentéktelen, semmi, nem fontos egyénként, ha a világ kiköpi, hát kiköpi, nem kell ezt a tényt magyarázni, csak együtt kell élni vele. Nem lázadni kell, hanem elfogadni. A reménytelenséget kell megélni felegyenesedve.

* Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Alternatív életstratégiák