A bohócok történetéről beszélnek a tévében. Azt fejtegetik, hogy régebben az, aki kilógott a sorból testi hibával, testmérettel, különleges külsővel, könnyedén vált céltáblává, nevetség tárgyává, és adott volt az út, hogy bohócnak álljon. Ez gondolódott bennem kissé tovább. Egészen sajátos csavar úgy védeni magunkat a világtól, hogy azt, ami bennünk rút, groteszk, nem elrejtjük szégyenkezve, hanem önként tárjuk a világ elé rájátszva és felnagyítva. Szinte felkínáljuk magunkat a kinevetésnek, a megbotránkozásnak.  

A bohóc önmaga torz mivoltára maga hívja fel a figyelmet. Nem pózba rejti, nem a szekrény mélyére dugja, hanem önmagából csinál karikatúrát, beletolja saját magát a világ képébe. Nem titkos erényt csinál a magányából, nem a zsenialitás vagy a szentség illúziójába menekül, hanem a nevetségességébe és a nevettetésébe. Már nem csak a teste, a különcsége választja el a világtól, hanem a bohócság lényege is: magát oldja fel a groteszk önkifigurázásban, és olyan embereket szórakoztat, akik vele ellentétben komolyan veszik magukat. Túlzottan is komolyan veszik magukat.