Kellemetlen alak vagyok. Szarkasztikus, gúnyos, kritikus, konfrontatív. Ennek persze az a következménye, hogy olykor elfogy a levegő körülöttem. Hidegség ereszkedik a tájra. Ez kalkulált kockázat, vállalt utóhatás. Mégsem ez a fontos, hanem az a közöny, ahogy ezt megélem. Talán ez nem is annyira a többiek iránti közöny, hanem sokkal inkább a saját sorsommal szembeni. Nem akarok befogadást és elfogadást - mindez erőssé tesz, de közben hiányzik belőle a jövő. 

Sok aforizma volt jelen az életemben elvként, mégis két meghatározót tudnék kiemelni, amelyek példaként, célként szolgáltak a gondolataimban, és túlélték a többi kikopását az emlékezetből:

"Talán nem hagyok rá mást, mint térdeplő reménység helyett felegyenesedett reménytelenséget."

"Én, mivel nem játszhatom a szerelmest, hogy elüssem a csevegő időt, úgy döntöttem gazember leszek, és utálom e kor hiú gyönyörét!"

Mindkét gondolatban az a közös, hogy nem passzív áldozatként éli meg a világot, amin változtatni nem tud, és ami belekényszerítené egy szerepbe, hanem szembeszegül vele kezdeményező módon. Mindkettőben dac van.