Elnézem az arcokat az ebédnél. Az egyik folyton félrenéz, kerüli a nyílt tekintetváltást, az egyenes kérdést rendre elérti, mellébeszél, elken, újfent félrepislog. Elengedem, nem szorongatom meg, mert a kezem is valahogy sikamlóssá válik tőle. A másik színtelenül ül, színtelen maga is, a tehetetlen és értelmetlen sóvárgása rabságában vergődik, azt se tudni, hogy tisztában van-e ezzel, vagy nincs, de nem is számítana, mert úgysincsen választása. A harmadik királynői tartással, enyhén elbiggyesztett ajakkal, de közben üresen kong, nincs mása, mint a céltudatos pragmatizmusa. Sodródnak, gyengék, erőtlenek, üresek, bizonytalanok, céltalanok, nincs bennük lázadás, nincs erő, nincs szín. Túlzó összegzés ez még a magam számára is, és igaztalan, mert közben szerethetőek, vidámak, életteliek. Az élet kettőssége. Viszont ami mégis tanulságossá teszi mindezt, az a felismerés, hogy én erős, céltudatos és értékes férfi vagyok, Férfi vagyok, ami az önérzetemben és a méltóságomban is megnyilatkozik, és tartalmas a lelkem, és küzdök, és tudom is, hogy miért küzdök. Azzal, hogy felismertem rajtuk keresztül, mi nem vagyok, vagyis azt, hogy mi igen, azzal kikristályosodott, hogy elutasítom ezt az egészet, nekem nem kell az, ami alattam van, ami tőlem idegen, ami nem én vagyok, ami köznapi, átlagos és tartalmatlan. Nem lenézem, kell ez is, szeretem is az embert a maga köznapiságában, de nincs dolgom vele.............már látom az utam. Egy ebédnél villant fel, amikor tükörbe néztem az arcokon keresztül.