A Facebook rengeteg "áldást" hozott a világra. Ennek egyik vonulata, ahogy az emberek önvallomások és deklarációk révén feltárják a lelkületüket. Két kedvencem van, ezek gyakran egy személyben egyesülnek. Az egyik szükségét érzi, hogy terjengős nyilatkozatban tudassa a világgal, hogy ő milyen kemény és erős, az ellenségei nem árthatnak neki, és ő saját erőből jutott el oda ahol van, a rágalmazókkal meg nem törődik. A másik azon érzeleg, hogy az élet szelektálja az igaz és a hamis barátokat, az érdemtelenek úgyis lemorzsolódnak, de ő bármilyen kevés dologgal rendelkezzék is, a tisztaszívű szeretet és őszinteség hordozója, ezért csak pozitív dolgokkal és emberekkel akarja körülvenni magát.

Némi élettapasztalattal bárki tudhatja, hogy ezek üres fecsegések. Valójában nem olyan állítások, amelyek vitathatóak, hanem nyílt önigazolások. Önmagához intézett gügyögés, önmaga babusgatása, mellyel szugerálni próbál egy olyan énképet, ami legfeljebb is csak részlegesen igaz.

Az első természetesen rettentő módon törődik azzal, hogy mit mondanak a háta mögött. A keménykedése semmi másról nem szól, mint hogy amúgy nagyon megviseli a rosszindulat, a rágalom (ami sokszor még igaz is lehet, pont azért fáj!). Ha közömbös lenne valóban, akkor nyílvános hirdetményeket se tenne közzé. Ha el is tekintek attól, hogy az ilyen közleményeket fordítva kell olvasni, akkor is felmerül bennem, hogy miért érzik az emberek jónak, ha marketingszövegeket fogalmaznak meg magukról, és tudatják a világggal, hogy ők milyen erős és kemény lelkek, akik akár például is szolgálhatnak másoknak. Persze, értem én, valójában ezek a rágalmazóknak szánt célzatos üzenetek arról, hogy mennyire kicsik ők hozzá képest. Ja, amúgy felnőtt emberekről beszélek.

A második se szól igazán másról, csak a sok csalódásról, meg arról az önsajnálatról, ami az önmagát jónak és többre érdemesnek tartó ember sajátja, aki úgy érzi, hogy cserbenhagyják, elárulják, elhagyják, aki szenved a viszonzatlanságtól, pedig ő aztán igazán mindent megad a másiknak, a szívét is kiteszi. Rengeteg "nagyszerű" embert ismerek, akiket azért hagytak el, mert a másik buta és nem becsüli a jót. 

A kétféle nyilatkozat annyiban egyesül, hogy ugyanaz az ember kétféle személyiséget hordoz magában. Az egyik rohadt kemény, önző, érzéketlen azokhoz, akiktől semmit nem akar egyébként, akiket lenéz, a másik roppant sebezhető, esendő, gyenge, nyomorult azokkal, akiknek a szeretetéért, elismeréséért sóvárog. A keménykedéssel kompenzálja az esendőségét és a gyengeségét, ugyanakkor soha nem ismeri fel, hogy ő se különb, ő se viselkedik másként, mint az, aki visszaélve az ő szeretetével a porba tiporja, megrabolja. 

A keménykedő énkép valójában egy szándéknyilatkozat arról, hogy mi szeretne lenni. A képzeletbeli tükrében ilyennek akarja látni magát, és ehhez, ha hazugság árán is, de bevonja a nyilvánosságot - a sok "igaz" barát úgyis csak helyeselni fog. A szeretethimnusz se a valódi énjét fedi fel, hanem egy burkolt és képmutató nyilatkozat arról, hogy mit vár el másoktól. Persze nem mindenkitől, hanem csak azoktól, akiket ő akar szeretni. Csak mindezt pátoszba és erénybe kell csomagolni.

Az érzelgős embernél kegyetlenebb és önzőbb nincsen. Mert amikor választania kell, hogy az önmagáról szóló hazugságot tartja fenn, vagy a valódi és őszinteségre alapuló kapcsolatot a másik emberrel, akkor úgyis a hazugságot fogja választani, amit szükségképpen követ majd egy újabb nyílt közlemény az önigazolás jegyében. Persze a felszín alatt mindig ott fog lüktetni és fájni a letagadott sebzettség, amely csak a szoba magányának mutatja meg magát mezítelenül...........