A furák könnyen hihetik magukat (és mások őket) tehetségesnek, értelmesnek, majdhogynem zseniálisnak, de mindez csak abból ered, hogy ami a nagy átlagtól különbözik, ami szokatlan, ami fura, az könnyen tetszhet úgy, hogy pozitív értelemben különleges. Miközben sok szempontból teljesen átlagos, vagy még az átlagnál is gyengébben teljesít: esetlen, ügyetlen, zavarodott, rosszul kommunikál.

A furák kétségtelenül másként rakják össze a világot, és ennek elsődleges oka abból ered, hogy furaként már egészen kicsi koruktól a közösségnek nem a pozitívumát tapasztalják, hanem a negatívumát: megélve kirekesztettséget, csúfolódást, elkülönülést. Nem kell a másságot ahhoz ténylegesen üldözni, hogy üldözött legyen, hogy megtanuljon rejtőzködni, mivel a másság még akár egy kiegyensúlyozott beszélgetés során is megtapasztalhatja, hogy ő más, hogy kilóg a sorból, hogy nem fogadják be igazán, hogy nem is értik, hogy nem tud másokkal egy húron pendülni. Nem értik, de nem azért, mert olyan okos, hanem mert olyan dolgokról beszél, amikkel a többség nem gondol, nem tud mit kezdeni, ezért lerázza magáról, és a furában okvetetlenkedőt lát csupán.

A fura ezzel együtt megosztó: emberileg szeretni nem lehet igazán. Vagy irritál és idegesít másokat,, vagy amolyan leereszkedő módon nevetik, nem véve komolyan, csupán mókás, esetlen és groteszk figurának tartva, vagy látnak benne valamit, ami izgalmas, szokatlan, de mégis távoli. Az egzotikum varázsának lényege, hogy lehet vonzódni hozzá, de nem lehet benne folyamatosan élni. Ezért a furák sok mindent ismerhetnek, csak a bensőségességet és az elfogadást nem.

A furák ezért nem szociábilisek, sokszor ridegek, ha kommunikálni kezdenek, mert már kezdettől azzal a tudattal fognak hozzá, hogy ők alapból nem nyerhetnek bebocsátást, úgysem fogadják el őket, sok lesz a kezelhetetlen félreértés, ezért már eleve távolságot vesznek fel, szembenállásra játszanak, és még taktikázásból sem építenek hidat a többiek felé. Amúgy sem taktikáznak. Mindez lenézésnek tűnhet kívülről nézve, pedig csak reménytelenség és felhalmozott bizalmatlanság. Ha falba, elutasításba ütköznek, akkor rögtön igazolva is látják az előítéleteiket, és felveszik a gerillaharcos szerepét: egy mindenki ellen. Nem diplomatikusak, az, hogy nem pályáznak mások szeretetére (még ha vágyják is azt valahol eltemetve magukban), eleve arrogáns aurát von a viselkedésük köré. Szövetségeseket nem keresnek, akit ma értékelnek, támogatnak, azt holnap minden további nélkül nyíltan ostorozzák. Teljesen idegen tőlük a csoportszellem, a klikkesedés, amelyben az emberek kifelé követelnek, befelé elnéznek. A furák minden irányba követelnek, ezzel rombolva az emberi kapcsolatokat, melyek egyáltalán köröttük kiépülnének. Ez egy végtelenül sarkos elvszerű viselkedésnek tűnik, de közben áthatja az elfogadás képességének teljes hiánya.

A furák élete a túlélésről szól, és ez nem túlzás. Mintha folyton fel kellene mérniük, hogyan viszonyul hozzájuk a környezetük, hogy rögtön reagáljanak, időben távozzanak, időben zárjanak, Ez folytonos készenlétet és radarozást jelent, vagyis olyan dolgokat vesznek észre, amiket mások nem, olyan dolgokat nagyítanak fel, duzzasztanak jelentőssé, amik felett mások elsiklanának. Ez a fajta érzékenység, a világ letapogatása azt jelenti, hogy ők nem ugyanabban a világban élnek, mint mások, hiányzik az önfeledt beleolvadásuk, mert állandóan résen vannak. Az életforma határozza meg, hogy mely érzékeink működnek erőteljesen, és hát a furák úgy antiszociálisak, hogy a szociális érzékelésük rendkívül erős (ez a sokadik ellentmondás bennük).

A fura férfiként olyan kategória, amely halmozottan hátrányos. A fiúk-férfiak ösztönösen idegenkednek minden köztes létformától, mindentől, ami nem egyértelműen és megragadhatóan férfias, bár rendeltetése szerint annak kellene lennie, ezért a furákat lenézik, ugratják, kinevetik, lekezelik, megmosolyogják. Viszolyognak tőlük. A nők meg eleve zavarban vannak, ha valamit meg kellene érteni, mert bonyolult, és nem hagyatkozhatnak az érzéseikre, ösztöneikre. Amúgy sem szeretik a köztes kategóriákat, amelyek lehetetlenné teszik a normális társadalmi életet (egy fura oldalán), amit magyarázni kellene. Vagy idegesítőnek, fárasztónak találják, vagy izgatja őket (ritkább esetben), de mégsem tudják hová tenni. Amúgy sem lehet mit kezdeni vele.

Ebből fakadóan a furák legintenzívebb és legmeghatározóbb tapasztalata a kívülállóé, a száműzötté, az elnyomott kisebbségé. Ez akár pozitív is lehetne, hiszen a legtöbb ember az életét sújtó igaztalanságok vagy bántások ellenére nem rendelkezik ilyen mérvű folyamatos tapasztalattal, vagyis a furák elvileg gazdagíthatnák a közösséget, szembesítve azt saját nem tudatosított, akaratlan (?) negatív aspektusaival. Mindez természetesen úgy tűnik, lehetetlen, mivel részint az empátia nem működhet tapasztalás nélkül, tehát a fura hiába közvetíti a saját tudását, az olyan követelményként jelenik meg a közösség számára, amit az nem tud értelmezni, mert átélés hiányában nem tudja, miről van szó. A másik ok, hogy az embereket a saját negatív élményeik az erőkultusz felé terelik, aminek nyilván sok oka van. Gyenge senki nem szeretne lenni, márpedig amikor valaki, bárki azt követeli tőlük, hogy legyenek sokkal figyelmesebbek, megértőbbek, empatikusabbak, akkor ebben nem azt érzik, hogy ettől erősebbek és sikeresebbek lesznek, hanem éppen ellenkezőleg - ráadásul az egészet, mivel nem közvetlenül érintettek, feleslegesnek is érzik (mindig az elnyomottak kiabálnak, a haszonélvezőket nem sürgeti semmi kényszer). Mintha lenne egy pragmatizmus, amely az alapján válogat az erények közül, hogy az milyen haszonnal jár. A furák empátiája viszont saját személyes, hányatatott sorsuk gyümölcse, bár ugyanezen sors miatt az empátia és a kíméletlenség különös keverékét mutatják. Itt is az empátia mintha inkább elvszerű gondolkodás és követelés lenne, de nem válik tényleges cselekvéssé, nem is válhat, mert az már kapcsolódást jelentene másokhoz, amire a furák képtelenek.

A furák folyton identitást építenek, de mivel magukban állnak, ezért ez soha nem lesz tartós. Ha fel is építenek egyet, már kezdik is lebontani. Valami hiányzik belőlük, körülöttük, ami az identitást hitelesítené a számukra is, ami állandósíthatná azt. Mintha az önmagunk számára épített identitás eleve kudarcra lenne ítélve, mert ellentmondást hordoz. A furák ezért lelki és pszichés értelemben gyökértelenek és hontalanok. A sok (meg)figyelés, önreflexív hajlam és tudatosság révén azonban megint olyan tapasztalataik vannak, ami sokaknak nincsen. A lelki gyökértelenség miatt korántsem veszik magukat olyan komolyan (ennek látszólag ellentmond az érzékenységük), mint a többiek, ezért náluk az önirónia és az irónia szervesen összetartozik, olyasféle humort eredményezve, amihez megint nehéz közönséget találni: a paródiát nem lehet élvezni, ha nem tudjuk összevetni az eredetivel - önmagában nem hathat. Önreflexió nélkül az emberek csak képzeteket táplálhatnak önmagukról, amely inkább a vágyak és szerepjátékok keveréke, mint a valódi önismeret útja. 

Az identitásépítés mindig ott merül fel törekvésként, ahol az nem képes szervesen, természetes módon kialakulni. Ahol az ember nem kap szerepet, nem illeszkedik, ezért meg kell magyaráznia önmaga számára, hogy kicsoda és micsoda, mi indokolja azt, hogy ő kakukktojás, akinek a többiek folyton azt tükrözik, hogy nincsen otthon, mert nem tartozik sehová. A környezet azért is állhat értetlenül ez előtt a jelenség előtt (mármint ha tudná, érzékelné, hogy ezt az érzetet váltja ki a másikból, de nem tudja, nem érzi), mert ez az érzet a furákban jelentkezik, függetlenül a környezet valós szándékától. Az, hogy valaki idegennek érzi magát, és feszeng, nem (feltétlenül) kívülről sugárzott tény, hanem az egyénben keletkező lenyomat.

Nincs igazán biztató szavam a furák számára, hiszen életük feloldhatatlan ellentmondásokkal terhelt. Olyan útra vannak kárhoztatva, amelyen nincs happy end (értve ezalatt a köztes létből történő megszabadulást), csak folytonos küzdelem, közeledés és távolodás, sodródás és tudatosság. A furák be tudnak illeszkedni, mivel ha nem a teljes elszigetelődést választják, megtanulhatják a többség "nyelvét", álcázhatják magukat, elrejtve mindazt, ami őket furává teszi. Majd elhallgatják a mondat felét, majd nem viccelődnek, majd nem mondják el a gondolataikat, majd megtanulnak néhány sablonos fordulatot, majd feladják, hogy követeljenek, de mindez belső feszültséget fog okozni, hiszen milyen befogadás az, amely a maszknak szól, és nem az embernek? De persze önmagában már a nyugodt, háborítatlan élet is lehet érték, amelyet nem tarkítanak folytonos konfliktusok.........