London: olvasztótégely, vákuum, örvény, embergép. Beszippantja az embertörmeléket, megforgatja, és lecsupaszítja. Metafizikai tér, ahol nincs valahová tartozás, csak valami ideiglenes, gyökértelen és lebegő lét. Mintha két sík lenne: Anglia, és a bevándorlók alaktalan masszája. A kettő alig találkozik: más sík, más dimenzió - ugyanabban a térben, mégis egymástól távol.

A poklot mindig valamilyen kínzókamraként képzeljük el, pedig ez tévedés. A pokol a "nem hely", a "nem lét", a semmiben tartózkodás. A pokol a maga aurájával, örvénylésével fejti ki a hatását - ördögök nem is kellenek hozzá. Olyan, mint egy savas kád, amely a maga ritmusában feloldja a testeket és formákat, jellegtelenné téve őket.

Talán nem is London önmagában, hanem a bevándorlói lét teszi mindezt. A bevándorló elhagyja a gyökereit, a szülőföldjét, és ez már önmagában valami rossz, valami kényszer - eltekintve attól a kisebbségtől, akinek mindez kaland. A bevándorló nem azért vált hazát-házat, mert egy más kultúra és hit követőjévé akar szegődni, hanem mert nem boldogul, mert az új föld valami olyat ígér neki, amit otthon nem kap meg. Az anyag vonzza magához, nem a szellem.  

Átlépi tehát a határt, amely nem csak fizikai és politikai határ, elmerül az embermassza forgatagában, a nem-lét élménye, a sehová tartozás élménye pedig lassan felemészti. Az egészségesebbje csak összegyűjt egy kis pénzt, amiből otthon lakást vehet. A többi pedig vár, hogy egyszer, ha úgy adódik, hazaköltözhessen. De már nem tud, már nincs ereje, már nem is akar. Ez már csak álom. Eljutott a köztes létbe, ahonnan nincsen sem előre, sem hátra. Már nincsenek gyökerei, amik visszahúzzák, de újakat nem tud növeszteni, ezért oda már nem, ide meg soha.

Két London van. A gettó, az alvilág, az emigráns London felett lebeg egy másik, amelyet meg sem érinthetek. Megint igazolódott, hogy minden absztrakt filozófia hazug, mert a valódi filozófiának a valósághoz kell kapcsolódnia, és arra kell választ adnia, mely válasz nem nélkülözheti a cselekvés etikáját. Ki kell dolgozni a megfelelő alapállást, amely révén az örvény hatástalanná válik: az emberiség mítoszaiban az összes alvilágjárás tudatos aktus - csak így lehetséges, hogy valaki épen megjárja a poklot, legyőzze azt, és visszatérjen. Azt a poklot, amelyet a többiek kényszerből, szándéktalanul és rabságként vesznek magukra. Ez az én szabadságom.