(első rész)

Figyelmeztetés: az alábbi írás nem a szokásos szemforgató, felháborodott, moralizáló írás lesz, amely rögtön sikít, ha "megütnek" egy nőt. Tehát aki együtt háborgás reményében vetődik erre, ne olvassa el, mert árthat az egészségének!

Amióta elkezdtem ezt a blogomat, de igazán már korábban is, mindig bennem volt az érintettségem (erről majd jóval később), és a tapasztalatom miatt, hogy megírjam ezt az eszmefuttatást. Bevallom, ugyanakkor örökké kísértett egyfajta szorongás - és minél kevésbé hiányzik a konfrontáció, annál inkább - attól, hogy közzétegyem azt, amit látok és gondolok. Ismerem a kort, amiben élek, ismerem azt a (szerintem) képmutató, hazug, álszent és moralizáló hozzáállást, ami ezt a kérdést (is) övezi.

Először is leszögezem: megütni senkit nem helyes, nőt sem!

Mivel tudom, hogy sokan rossz szövegértéssel rendelkeznek, ráadásul csak a hangsúlyos és kellően elismételt állítások maradnak meg a fejükben, ezért rájuk való tekintettel megismétlem: megütni senkit nem helyes, nem csak egy nőt! Ezen elismételt és árnyalt állítást egy pillanatra sem szabad elfeledni a továbbiak olvasásakor! Továbbá előre szeretném leszögezni, hogy bármilyen érveléssel is éljek, nem az a célom, hogy a nő verését legalizáljam, hanem az, hogy bemutassak egy-két szövevényes hazugságot, és egy mára kialakult torz helyzetet. Tudom, ez lehetetlen, de ha rajtam múlna, ez a fogalom - megütni egy nőt - a maga összes felhangjával és következményével eltűnne, mert addig, amíg ez a megkülönböztetés a nő esetében fennáll, nem lehetséges valódi egyenjogúság (ha már elméletileg ez a cél)! 

Lássuk, mi hozható fel egy nő megütése ellen! Az egyik ellenérv igen fajsúlyos: mert tilos megütni egy nőt! Tehát a tiltást önmagával indokolják, mivel evidenciának veszik, hogy egy nőt megütni nem lehet. Ha az ember hajlamos kérdezni, mert nem éri be evidenciákkal, az a válasz, hogy hát mert a nő gyengébb. Nos, akkor el kell mondanom, hogy a verések többségében az egyik fél gyengébb, és olykor még létszámhátrányban is szenved, mégsem szerveznek tüntetéseket másnap. Az Élet nem fair, és nem csak a verések, verekedések esetében, hanem általában is, ritka a kiegyenlített helyzet. Ez azonban úgy látszik, hogy csak akkor szúr igazán szemet, amikor "megütnek egy nőt". Akkor azonban nagyon szemet szúr, annyira, hogy ehhez képest már semmi sem számít. Ha leszúrom a szomszédomat, számíthatok rá, hogy kivizsgálják a miértet, és lehetnek enyhítő körülmények. Ha viszont megütök egy nőt, onnantól morálisan halott vagyok, és nincs mentség, nincs enyhítő körülmény, nincs semmi, még ügyvéd sem (képletesen értem), mert ez olyan főbenjáró vétek ebben a korban, hogy semmi sem mentheti.

Valójában számomra van ebben a hisztérizált, tabusított hozzáállásban valami ellentmondás. Az feminizmus végső soron azért harcolt, hogy a nő egyenjogú lehessen, és ezért felszámolt, és fel is akar számolni olyan jelenségeket, amelyekben a férfi szexista módon viselkedik, tehát nőként kezeli a nőt akkor, amikor az nem akarja. Ennek megvalósulásáról lehet hallani olyan anekdotákat, hogy az USA-ban, ha bókolok egy kolleganőnek, akkor az feljelenthet szexuális zaklatásért. Vagyis a munkahelyen úgy kell viselkednem, mintha nem nők és férfiak lennénk. Ezzel bizonyos határig nem akarok vitatkozni, mert látom, hogy a nőknek mennyit kell szenvedniük a tolakodó férfiaktól, főleg egy munkahelyen. 

Szóval a fejlődés és az emancipáció le akar rombolni egy sor tabut, amely a nőt hátrányosan megkülönbözteti a férfitól, pozitívan diszkriminálni akarja, mégis, egyetlen tabu van, amelyhez görcsösen ragaszkodik: megütni egy nőt tilos! Tehát egyetlen ponton fenn akar tartani egy a nőre vonatkozó "hátrányos" megkülönböztetést, egy ponton megköveteli, hogy a nőt a férfi régies értelemben nőnek tekintse, és ne egyenrangú félnek. Én ezzel nem akarok vitatkozni, csak leszögezem a tényét egy paradox hozzáállásnak. Mert a jelek szerint lehet úgy is egyenjogúságért küzdeni, hogy minden előnyt be akar valaki söpörni, de ahol az egyenjogúság hátrányosan érinti, ott már nem akarja érvényesíteni. Semmi baj, a korszellemhez tartozik ez is!

Kisebbségek esetén, és most a nőt is nevezzük kisebbségnek, figyelhető meg, hogy a kompenzálás miatti elnéző megkülönböztetés, pozitív diszkrimináció kitermeli a maga visszaélésre való hajlamát. Könnyen kialakulhat az igény a többletjogokra, a még több pozitív megkülönböztetésre, és arra a fajta szemtelenségre, amely visszaél a kisebbségi léttel, és provokálja azt, hogy őt kisebbségi mivoltában érje támadás, mert akkor kárpótlásra, figyelemre tarthat igényt.

A férfiak jobban ismernek egy játékot, mint a nők. Ez főleg általános iskolában zajlik, és arról szól, hogy a kisebb (és gyengébb) fiú, akinek azonban nagy a szája és a bátorsága, nekiáll sértegetni (provokálni) a nagyobb fiút, majd amikor az nekimegy, harsány reklámot csinál belőle, hogy milyen gyáva, bántani merte a gyengébbet. Nos, bizonyos nők esetében határozottan azt érzem, hogy a védettségük tudatában ugyanezt a játékot folytatják, csak valahol azt hiszik, azt gondolják, hogy elmehetnek a falig, meg azon is túl, mert a birka férfi már eleve le van győzve, eszköztelen, hiszen nem üthet meg egy nőt. Ha mégis megteszi, rá lehet csődíteni a fél falut. Ha olyan a hölgy, meg is teszi. 

Azt gondolom, hogy fontos kiragadni két konkrét ember közötti konfliktust a szubjektív keretéből, és tágabb összefüggésbe helyezni. Úgy értem, hogy adott pillanatban nem csak két ember veszekszik, de az ő konfliktusukban mindig megjelenik valami abból a kultúrából, felfogásból, amiben élnek. Több konfliktust megélve, megtapasztalva határozottan állítom, hogy a férfiak ma már hátrányos megkülönböztetést szenvednek el, olyanok, mint a bűntetett előéletűek. Nem független az alaptémától ennek az érintése. Ma a férfi hasonlatos ahhoz a megbuktatott diktátorhoz, akit nem űztek ugyan el az országból, de már nincs tekintélye és hatalma, szabadon járkálhat, de ha egy rossz szót szól, vagy bármit tesz, ami a régi hatalom visszaállítására való törekvésnek akár csak a halvány gyanúját felveti, rögtön megtorlást von maga után. 

A Nő megszerzett egy szabadságot, egy öntudatot, és ezt féltékenyen őrzi, ami olykor görcsös túlbiztosításhoz és rivalizáláshoz vezethet a partnerével szemben is. Ezért van a férfiakkal szemben egy burkolt előítélet, amely kész agresszivitásként a felszínre törni, ha igazolva látja magát. Amikor ez a női agresszivitás a felszínre tör, akkor abban már nem is a partnerével kapcsolatos kifogások öltenek testet, hanem általában a Férfival szembeni düh jelenik meg. A konkrét férfi a többi férfi nevében is megkapja a magáét. Ettől válik a férfi-nő konfliktus abszurddá olykor. Nem azért baj, hogy a férfi elveszítve a türelmét, besokallva a kiosztástól, a megalázó leteremtéstől, netán tesz egy lépést a nő felé, mert esetleg meg akarja támadni a gyengébbet, hanem mert merészel fellázadni, merészel valamit felmutatni a régi férfiból, aki be van tiltva. 

Ezt nagyon fontos végre kimondani, és így némiképp tisztába is lehet tenni az egyik valódi miértet: a nő megütése valójában nem a fizikai erőszak miatt lett ekkora bűn, nem azért, mert a nő törékeny és gyenge (valóban?) hanem azért, mert a férfi ezáltal felmondja azt a keretet, amit már nem léphet át, mert társadalmilag meg van neki tiltva. Ha ugyanis egy férfi tettlegességhez folyamodik, akkor egyúttal felrúgja az egyenjogúság parancsát, és jelképesen visszaforgatja az idő kerekét, és felidézi a gyűlölt, már legyőzött, száműzött paternalista Férfi képét. Nem számít, hogy a női dühroham, amely a nő védettsége miatt (!) már nem feltétlenül ismer határokat, és már olykor nincs sem arányban, sem összefüggésben a valós sérelemmel, szóval a női dühroham maga is felbontja az egyenjogúságot, és alárendelt helyzetbe hozza a férfit, ráeresztve mindent, megkövetelve tőle, hogy el is tűrje, meg még igazat is adjon. 

Nem helyes tehát megütni a nőt sem. De az sem helyes, hogy a másikat megalázzuk, és jogfosztottá tesszük. Ha csak egy konfliktus erejéig is.

Messzire kanyarodtunk, és még sokáig fog tartani.

Amikor a közvélemény felhördül, ha arról hall, hogy megütöttek egy nőt, akkor éppen az általános és válogatás nélküli elbírálás miatt nem tesz különbséget. Ismerek olyan történetet, ahol a férfi verte a barátnőjét, méghozzá a jó öreg birtoklási vágytól vezérelve. A terror a maga öntudatlan módján a nő megtörését célozta, hogy a férfi uralhassa, és teljesen a magáénak tudhassa. Ugyanakkor olyat is ismerek, ahol a férfi egyszer veszítette el a fejét, falhoz lökte a feleségét, ami iszonyatos megtorlást vont maga után, még a hatóságot is bevonták az ügybe. Rögtön ide kívánkozik az az érdekes megfigyelés, hogy azok a pasik, akik terrorizálják a barátnőjüket (feleségüket), tehát nem elveszítik a fejüket, nem szenvednek el retorziót, mintha valamiféle női bűntudatra hatnának: a partnerük igyekvő és készséges lesz (egy pontig feltétlenül). Viszont a nő, talán éppen ugyanaz a nő, attól a férfitól, aki csak egyszer elveszíti a fejét, vagyis nem "félelmetes", már egyáltalán nem tűri el, és azt is hónapokig felemlegeti, ha csak megfogta a karját, hogy most már fejezze be a cirkuszolást!

Egy nőnek nem lehet különben azt mondani, hogy "fejezze be", mert ő nem, és neki nem lehet megmondani, ha éppen dührohama van, és vagdalkozni akar (olykor szó szerint).

Szóval nincs olyan, hogy megütni egy nőt, nincs olyan, hogy ezen címszó alá a legkülönfélébb eseteket és történeteket bezsúfoljuk, és úgy teszünk, mintha ugyanarról az ügyről lenne szó minden esetben. Tudom, hogy van egy férfitípus, amelyik ösztönös természetességgel folyamodik tettlegességhez a kapcsolat megszilárdulása után, de azt is tudom, hogy normális esetben két embernek története van, és egy olyan fejlemény, amelyben az egyik megüti a másikat (akár a nő a férfit), nem megítélhető, ha kiragadjuk a történtekből, és anélkül akarjuk megítélni. 

(Túl hosszú lesz, túl nagy a téma, folytatás következik............lesz még pasiverés is, meg kés, villa, olló nő kezébe nem való, meg a szó és az ököl közötti különbség, avagy a szó hátrányos utóélete)