Lehetséges olyan börtön, amelynek a fala láthatatlan. Aki benne él, meg van becsülve, kap szeretetet, ellátást, törődést, ám mihelyst ki akar lépni a körből, amit köré húztak, a szeretet és a gyengédség helyét átveszi a terror, a megfélemlítés, az agresszió. 

Az imént leírt börtönt emberi kapcsolatok jelentik. Sokszor észre sem venni a börtönt, a falakat, a tiltott határokat, mert látszólag minden rendben van, minden működik, azonban igazi sokkot jelent szembesülni azzal, hogy akit a társunknak hiszünk, az foglár is egyben.

A fogollyá-áldozattá válás összetett folyamat, és nem egyből, nem szembeötlően megy végbe. Az, aki úgy válik egy kapcsolatban rabbá, hogy nincs külső segítsége, támasza, sokszor még azt sem fogja fel, hogy milyen folyamaton megy keresztül, mert belülről ez nem látszik - visszatekintve, az összegzés és a kibeszélés során világosodik meg, hogy az áldozat legnagyobb vesztesége nem is az, amit vele olykor megtettek, hanem a lelki és mentális lecsúszás, hogy nem vette észre, nem fogta fel, hogy megszokta, hogy ha olykor könnyezve is, de elfogadta. Tehát emberileg elveszített valamit, és ez az igazi veszteség: önmagát veszítette el.

A terrort, az elnyomást, a megfélemlítést törődés, gyengédség és szeretet is váltogathatja, és természetesen az elején elnyomás sincsen igazán. Először ritkán tör a felszínre, gyorsan elül, még bocsánatkérés is követheti, ám az esetek szaporodhatnak, kíméletlenebbé válhatnak.

Az elkövető, a fogvatartó részéről ez nem megtervezett folyamat, a természetes birtoklási ösztön azonban sokszor remek elnyomóként funkcionál: a korbács és cukor, a megtévesztés, a manipuláció, a megfélemlítés és a győzködés, ígérgetés, kibékülés, engesztelés keveréke megbénítja az áldozatot, aki már végül nem tudja, hogy mi történik, mi a valóság. Megkapja azt a reményt és hitet, hogy a másik alapvetően jó, csak hát van árnyék a lelkében, de szeretettel kikúrálható. És nyel, és közben elhiszi azt is, hogy ő a hibás, hogy nincs benne türelem és elég szeretet, hogy követelődző - mert az elnyomó leghatásosabb játéka, amikor elhtiteti, hogy a terrorért, az üvöltésért, a tettlegességért az áldozat a hibás, ő provokálja ki.

A megfélemlítés, a fenyítés, az üvöltözés a pszichológiai kondícionálás eszköze: mintegy villamos kerítésként funkcionál. Az áldozatnak bevésés útján kell megtanulnia, hogy meddig mehet el, hol a helye, és mi a funckiója. A terrort azért követheti jutalmazás, mert így jön létre egyensúly a jutalmazott engedelmesség és a büntetett engedetlenség között.

Az engedetlenségnek minősülő viselkedést nem lehet igazán definiálni, mivel azt egyoldalúan az elnyomó határozza meg, és még ez sem állandó, hanem rugalmas. A lényege mégis az, hogy az áldozat nem személyként vesz részt a kapcsolatban, hanem tárgyként. Funkciója van az elnyomó életében. Igazából a funkción túli jogai csorbulhatnak, illetve minden, ami az elnyomó biztonságérzetét veszélyezteti, reagálást válthat ki belőle. Az elnyomás szabályai nem világosak (és nem is lehetnek!), és rendszerint maga az elnyomás is átalakuláson megy keresztül. Nem arról van szó tehát, hogy világos határokat állítanak fel, és a börtön kiismerhető, hanem arról, hogy egy folyamat zajlik, ahol a követelések száma, a kisajátítás mértéke növekedhet.  

A helyzet egyetlen orvossága a menekülés, a kapcsolat teljes és végleges felszámolása lenne. Az esetek egy részében ez azonban a lehetetlenséggel határos külső segítség nélkül, és hát az anyagi kiszolgáltatottság, vagyis az anyagi függetlenség hiánya is ront a helyzeten, a félelemről nem is szólva.

A fenti levezetés az elnyomás pszichológiája, vagyis bármilyen elnyomásra érvényes, legyen az akár a politikai hatalom részéről megnyilvánuló is.