Dátum szerint el tudom sorolni, mikor hova távoztam, hányszor és hol kezdtem újra - viszont nem tudnám megnevezni, hogy a valódi, vagyis a belső emigrációm mikor kezdődött. Talán mindig emigráns voltam, talán mindig idegenben éltem idegenek között, még ha ez költői túlzás is; de belefér. A személyes életútnak úgy sincsen tényszerű valósága, csak története. Az ember alapvetően arra van kódolva, hogy életrajzi regényt írjon a fejében önmagáról - az ilyesféle történet pedig inkább fikció, mint történeti mű. Eképpen én sem vagyok különb, az én élettörténetem is olyan láncolat, amely a jelen szempontjai alapján formálódik.

A múlt valójában mindig változik.

Itt ülök tehát az ideiglenesen bérelt szobámban; idegen bútorok, idegen emberek, idegen utcák, idegen nyelvek és gondolatok és érzések és célok vesznek körbe. Idegen vagyok én is, és magányos. Nem akarom elsajátítani egészen a nyelvet, a többiek nyelvét, mert ettől érzem úgy, hogy el vagyok tőlük választva, hogy nem olvadok be, hogy "más" maradok. Nem akarok sem mimikrit, sem asszimilációt. Nem azért, mert valamiféle kultúrát, hitet hordoznék, amit meg akarok őrizni, hanem mert számomra maga az emigráns lét az, ami megőrizendő. A gyökértelenség, az idegenség, az ideiglenesség, a sehová tartozás. 

Ennek az életérzésnek az otthona a nagyváros, ahol az ember egy arc, egy árny a hömpölygő tömegből. Ha valaki idegen akar maradni, annak kerülnie kell az állandóságot, mert mihelyst szokásai lesznek, megszokott helyei, már nem senki többé, hanem valaki. A pincér, a postás, a boltos, a borbély ismerősként üdvözli, és lassan kialakul valami, egy laza hálózat, egy világ, amelybe bele lehet nőni, belegyökerezni. Pedig mennyivel érdekesebb kósza falevélként a szél hátán utazni konkrét cél nélkül, sodródva, alábukva, cikázva, megszédülve, mint falak között élni. Még ha ezek a falak biztonságot és meleget is adnak - olykor.