Mintha az idő előrehaladtával fogyna a mondanivalóm is. Valahol ezt természetesnek érzem, de ugyanakkor veszteségnek is. Amikor húszas éveim elején szerelemre gyulladtam könyvek iránt, akkor ebben mindig ott volt az a naív, a mából visszatekintve jóhiszemű és buta hit, hogy fellebbenhet a fátyol a titokról, hogy van válasz a kérdésekre, hogy van Igazság, amely leírható, átadható, illetve elolvasható. Aztán persze mindig akadtak igazságok, amelyek megmagyarázni látszottak a világot, és amelyek feljogosítottak a világgal való szembenállás heroizmusára, illetve arra a féle gőgre, amelyet oly sokszor látok visszaköszönni emberek viselkedésében: én látom az igazságot, a többi meg birka. 

Már nincsenek olyan gondolataim, helyzetelemzéseim, amelyekről bátran hinném, hogy valamiféle univerzális igazságot mondanak ki. Már csak az én kis világom érzései és igazságai vannak. Talán ezért apad el bennem az elemzői szándék, amikor egy írást azzal a céllal kezdek el, hogy akkor most jól feltárok valamit, és végső ítéletet mondok. Már egyre kevésbé tudok ilyet. Nem csak beláttam, hogy a magam korlátolt létezésében milyen ostoba és buta vagyok, és a tudásom milyen felületes és véges, hanem mindig megijeszt, ha embereket hallgatok, és ők oly magabiztosan beszélnek magukról, a világról, az erkölcsökről. 

Számomra az olvasás már nem az igazságkeresés jegyében zajlik, csupán a szellemem is táplálkozni akar, miként a testem. A könyv már nem a tudás letéteményese, hanem mások által ültetett fa, amelynek az árnyékában megpihenhetek, feltöltődhetek, aztán megyek tovább, és hátrahagyom az egészet. Igazságiszonyom lett, de nem úgy, hogy félnék magától a fogalomtól, hanem mint a szerelemre hangolt ember, aki a tizedik nagy lángolása után magából a szerelem érzéséből ábrándul ki, és onnantól csak illúziónak tudja látni. 

De nem csak a nagy objektivitás apad el, hanem ahogy jelentéktelenné válok a magam számára, úgy az érzéseim, a megélt élményeim is érdektelenné válnak. Az igazság akarása elveszett, de valamit mégis hátrahagyott: annak a becsvágyát, hogy amit mondok, írok, szellemileg érvényes, tartalmas legyen. De ha már nincs igazság, akkor mit lehet mondani, hogy az ember ne fecsegjen.........egyre kevesebbet.