Állok a peronon a vonatra várva, amikor a kisvárosban unásig ismert koldus lép oda hozzám a maga nyájaskodó és hízelgő modorában. Nem hagyom, hogy kifejtse a mondandóját, határozott ingerültséggel elköszönök tőle. Megy tovább, keresi a várakozók között azokat, akiktől adományt remél. Két huszonévest szólít meg, akik kényszerűen végighallgatják, miközben félrenéznek, orrot fújnak, szeretnének túlleni az egészen, de nem utasítják el, nincs bennük hozzá elszántság, inkább elkenik. Látszik rajtuk, hogy kelletlenek, zavartak, nem uralják a helyzetet, csak elviselik. Nem szeretem a sodródást. A kéregető a mondandója végére jut, és adományt kér. A fiatalok rá se néznek, csak elpislognak mellette a semmibe, és elnyöszörgik a szokásos kifogást: nekik sincs pénzük. Koldus rutinosan nyájaskodik, alázatosan elköszön, és megy további fellépéseket tartani. 

Egyáltalán nem tartom kötelességnek, hogy az ember adakozzon a kéregetőknek. Egyáltalán nem tartom alapvető jognak, hogy kéregetők bárhol megszólítsanak, kávézóban, peronon, vagy mint a jelenet után kis idővel, a vasúti fülkében is letámadjanak.. Hogy a szociális helyzetük, a szükségük mögé bújva belemásszanak a beszélgetésembe, a privát élethelyzetembe. Azonban nem értem, hogy miért van embereknek rossz lelkiismeretük, ami miatt hazudniuk kell, kifogásokat gyártaniuk. Nem csak a kéregetésnél, de általában is mintha félnének az egyértelmű igenektől és nemektől, helyette maszatolnak. Minek hazudni? Az ember csak besározódik tőle.