Vannak tükrök a fiókomban, amelyeket naponta veszek elő, hogy megnézzem magamat bennük. Ezek a tükrök kíméletlenek: csúfnak, ügyetlennek, tehetségtelennek mutatnak. Olyannak, akinek igazán nincs jövője. Talán nem kellene ilyen tükrökbe nézni, talán ezek nem is a valóságot mutatják. Talán az ember nem is tudhatja, hogy ő ki és mi, és mire képes, talán minden tükör torzít, akár pozitív, akár negatív irányba teszi. Talán jobb, ha valaki csúfnak, tehetségtelennek tartja magát, mint ha meg nem értett zseninek, a gonosz világ által üldözött szentnek, sárba hullott angyalnak. 

Talán nem is igazán magamat látom mások tükrében, hanem azt a valóságot, ami körülvesz, és amihez nem tudok alkalmazkodni. Azt a valóságot, amelynek a törvényei kegyetlenek, csupaszok és személytelenek. Ami tehát visszatükröződik, az nem én vagyok, hanem az a valaki, aki az adott tükörben nyer adott formát, de elhiszi, hogy ő az.