Van egy utolsó illúzió az életemben, amely rejtve bár, de ott munkál bennem. Rejtve, ezért csak akkor szembesülök vele, ha csalódásként jelentkezik - mert amúgy már rég nem fogalmazza meg magát elvárásként. Mégis van. Ez pedig az a tévképzet, hogy az alkotó, a kvázi művész különbözik a köznapitól, hogy az alkotás "mágikus" aktusában érintkezik valamivel, ami kiragadja a köznapiságból, tehát hogy ő mélyebb, érzékenyebb, valamilyen szinten jobb. 

Be kell azonban látnom, hogy a kreativitás is csak egy képesség, leegyszerűsítve bár, de olyan képesség, mint hogy valaki jobb matekos, vagy távolabbra ugrik. Képpel, szöveggel, vagy hangjeggyel dolgozik, kombinál, keresi az újszerűt, a hatásosat, a kifejezőt, de ez csak a felszín, a képesség maga, hiszen a kreativitás nem termel önmagában tartalmat, nem pótolja azt, hogy valaki gondolkozzék, keresse a valót, az igazat, a helyeset, hogy leásson a mélyebb régiókba, még ha reménytelenül is. Mert az alkotás művészi értelemben nem csak kép, hanem emberi tartalom, amelyet pont a kreativitás világán kívülről kell hozni. Munkával, lelki tevékenységgel, és nem elég csak benne élni egy korban.

Igen, férfi vagyok, és elsősorban nőknél bukik ki a csalódásom, és mivel nagyobb az elvárásom az alkotó emberrel szemben, ezért szigorúbb is az ítélet, az iszony a felismerés hatására, hogy ő se különb, hogy ha felemeli a fejét a rajzból, akkor ő is csak egy a sok közül, aki ugyanazt az életet éli és vágyja, mint köznapi társai. Szigorú? Szigorú, még talán lenéző is ez a véleményem, de mindig végtelenül frusztrál, ha a semmivel, a lapossal, a tartalmatlannal találkozok ott, ahol a szent tűzzel, az értelemmel, a szellemmel, a tiszteletre méltóval kellene.