Ülök a villamoson, becsukom a szememet, és csak hallgatom a zajt: a köhécselést, a beszélgetések egymásba folyását, a zenék keveredését, a felsíró gyerek hangját, a jelzések sípolását, a hangszóró recsegését, a gépi hang monotonitását, a villamos nekülendülését, gyorsulását, fékezését, az olykor hirtelen, szinte vezényszóra beálló csöndet. És amikor együtt tudom hallani mindezt, akkor fedezem fel, hogy a megannyi zaj, morajlás, beszéd, krákogás, csipogás, sípolás lüktet, hullámzik, mint a tenger, hogy van ritmusa, hogy igazából zene, és egészen különös valamivé áll össze. Mintha nem is káosz lenne, egymástól független hangok halmaza, hanem komponált mű. Elmosolyodok, és élvezem azt a zenét, amit rajtam kívül talán senki nem hall a villamoson.