Elnézem őket, ahogy sugdolóznak, miközben a nő a fejét a férfi vállához hajtja, és kislánnyá visszaváltozva nevetgél minden elfojtott, suttogó mondat után. Néha felpillant kipirult és felhevült arccal, szeme lázasan csillog, és gyengéden megérinti a férfi karját, majd megfogják egymás kezét. 

A jelenet felkavar, és felidézi, hogy hányszor égette a kezemet egy nő érintése. Amikor szerelmesek, boldogok, bizakodóak, amikor leomlik róluk a sok póz és távolság, akkor hirtelen mezítelenné válnak. Mintha egy riadt és törékeny madarat tartanék a kezemben, amelyet ha nem elég óvatosan fogok, akkor összeroppantom. Bennem azonban ez soha nem felhőtlen örömet idézett, hanem ellenérzést. Valahogy a gyengeség, a sebezhetőség, a törékenység egyúttal felszámolja a vonzalmamat, mintha inkább szeretném tisztelni, mint óvón támogatni a másik embert. 

Nem tudom nem észrevenni, hogy a férfiak mennyire másként vesznek részt ezekben az önfeledt pillanatokban. Mintha kívülmaradnának, mintha kissé csodálkoznának a nőn, és részegítené, szórakoztatná őket az, ahogy hatnak rá. Félszegen, zavartan, kissé távolról pislognak.

A nő boldog akar lenni, és azt érzi, hogy hazatalált - hogy találhat boldogságot mellettem, egy másik ember mellett? Amikor részt veszek a feloldódásában, az önátadásában, akkor mintha hazudnék neki, még akkor is, ha csak hagyom, hogy minden örömét és illúzióját átélje a vállamhoz bújva. Mindig azt éreztem, hogy valami olyat élnek át velem, hozzám kapcsolva, ami nem igaz, nem igazi - ahogy a keze a kezembe simul, éget, mint a tűz, mint a parázs, én pedig szomorú leszek, és elfutnék.