Nem jó agressziót nézni. A felek egymásnak feszülnek, egyik le akarja üvölteni, taposni a másikat. Könnyű az indulatot, a durvaságot megítélni, könnyű azt mondani, hogy nincs joga senkinek legázolni a másikat, könnyű kívülállóként nem érteni az indulatot, a mélyben lappangó és felgyülemlett sérelmeket. A kiváltó okok könnyen tűnnek ürügynek, hiszen sokszor jelentéktelenek önmagukban. Az előzmények és a folyamatok ismerete nélkül a külső megfigyelő eltúlzott reakciót láthat, ami zavarja, amit szeretne elkerülni. Aztán persze hazamegy a saját történetébe, a saját összefüggéseibe, és amikor belőle tör ki minden tehetetlenség, minden reménytelenség és hiábavalóság, ami a másikban testet ölthet, akkor már feledi azt a rettenetet, amit az agresszió nézőjeként megélt, és dühöng, és szavaival lelkeket hasogat. Még ha érzi is, hogy nem így kellene, a múltban gyökerező történet szereplőjeként könnyen menti fel magát. Elhibázott dolog lenne azon elmélkedni, hogy mennyiben helyes az indulat megélése, hogy méltányos, arányos vagy igazságos-e. Mert nem csak az lesz sáros, akit megtaposnak, hanem az is, akiben a düh elszabadul, lerombolva valamit önmagán belül.