A sereg egy útelágazáshoz ért, több ösvény keresztezte egymást, ezért a tábornok kiküldte a felderítőket, majd letáboroztak, amíg kiderül, mi hová visz. Órák múlva visszatértek a felderítők, és jelentést tettek:

- Tábornok úr, arra egy nyüzsgő város található, fényekkel, polgárokkal, bordélyokkal, éttermekkel. 

A tábornok végigmérte poros és lerongyolódott embereit:

- Számunkra az már egy idegen világ, ahol csak feszengenénk, és kilógnánk a képből! 

- Tábornok úr, amerre én voltam szántóföldek és falvak vannak, dolgos emberekkel. - jelentette a következő.

- Abban a világban a holnap az úr: azért vetnek, azért aratnak, azért dolgoznak, mert a jövőben élnek. Nekünk nincs jövőnk, csak jelenünk. Ők építenek, mi rombolunk. Ők generációkban gondolkoznak, mi haladékban. - kommentálta a tábornok.

- Tábornok úr, én kastélyokat láttam, arannyal megrakott urakat, vadász agarakat és fogadásokat! 

- Ez katonai nyelven bőséges zsákmány és fosztogatás lehetne. A kincset a városban lehetne elkölteni, de minek raboljon az, aki elkerüli a világot? - kérdezte fennhangon a tábornok. 

- Tábornok úr, velem egy hatalmas kolostor jött szembe az utamon, imádkozó szerzetesekkel, akik kis kerteket gondoztak a falak között. 

- Látott valaki közületek Istent a harcmezőn? A sortűzben? A leszakadt végtagokban? A bomló hullákban? - fordult a katonák felé a tábornok. A katonák komoran és egyszerre kurjantották a választ, hogy sehol nem látták a lövészárokban. 

- Az olyan Isten, amely csak a békében, a templomban, a munkában, az életörömben mutatja magát, nem Isten, hanem képzelődés. - nyugtázta a tábornok.

- Tábornok úr! Az én utam egy kietlen és szeles pusztaságba vitt, sziklás a talaj, szépség nem terem arrafelé, zord a táj, a fák is félig csupaszok. 

- Fiaim, indulunk haza! - parancsolta a tábornok, és az egész sereg egy emberként elindult a pusztába. 

- Tábornok úr, egy hete menetelünk, pontosan hol járunk? - kérdezte egy közlegény a tábornokot, aki soha nem büntette, ha egy közkatona megszólította. 

- Fiam! Számunkra nincsenek földrajzi nevek, a teret az ellenséggel való tánc teremti, a többi nem számít! - felelte barátságosan a tábornok, majd tovább lovagolt a névtelen úton. 

A tábornok megint visszavonulót rendelt el, újra és sokadjára. A tisztikar zúgolódott, mert dicsőségre vágytak. A katonák kevésbé vágytak a dicsőségre, örültek, hogy éltek, bár kezdték céltalannak érezni a sok menetelést, ami nem hordozott esélyt semmi véglegesre, se győzelemre, se vereségre, se lezárásra. Végül egy napon a tisztek egy csoportja szenvedélyesen kérdőre vonta a tábornokot a halogató taktika miatt: 

- Uraim! Önök miért vágyják a csatát? Nem vették észre, hogy az élet sokkal inkább végtelen menetelés? A csata anomália, nem azért kerülöm, mert vélek a vereségtől, vagy mert esélytelennek látom a győzelmet, egyszerűen nem látok semmi érdekeset a kivételesben. A menetelés egyhangúsága a maga pihenőivel, megérkezéseivel a valóság lenyomata, az ütközet meg zaj, ricsaj, felfordulás. Merő káosz. Elhiteti velünk, hogy az a lényeg, pedig a menetelés a legfontosabb. Önök szerint azért menetelünk, hogy csatázzunk, szerintem a csata csupán a menetelés kényszerű megszakítása. A mi dolgunk nem a béke, vagy a győzelem kivívása, hanem a valóság fenntartása, meneteléssel! - válaszolta a tábornok, majd visszarendelte az oszlopba az elégedetlenkedőket. 

A tábornok a dombról szemlélte az ütközetet, és riadtan vette észre, hogy győzelemre állnak. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor volt utoljára sikerük: elszoktak tőle, nem emlékeztek rá, teljesen belakták a vereséget és a visszavonulást. A tisztek is riadtan szemlélték az eseményeket, mert közeledett az a pont, ahol a dolgok önjáróvá válnak: a siker és a kudarc egy ponton túl kiszabadul a kontroll alól, és ellenőrizetlenül áramlik, ebben egyek. A tisztek tanácstalanul néztek a tábornokra, tőle várták a helyzet feloldását. A tábornok végigfuttatta magában, hogy mit jelentene a győzelem, és rájött, hogy fenyegetően megtörné azt, amihez már hozzászoktak, és nincs második lépés, nincs rutin a siker kiaknázására és felfejlesztésére, de ami még ijesztőbb, a tábornok már nem vágyta úgy a diadalt, hogy boldoggá tegye. A siker idegenné vált, sőt ellenszenvessé. Nem sokat habozott: elrendelte a visszavonulást. 

Kezdetben volt a Semmi, a Semmiből kipattant Isten, Istenből kipattant a Világ, és most mind küzdenek, kapaszkodnak önmagukon keresztül a Létbe, hogy ne olvadjanak vissza a Semmibe. 

A Sátán rámutatott a jólétben dúskáló Jóbra, akit addig Isten észre se vett, mert hát porszemként olvadt bele a világba. A Sátán jól tudta, hogy a fókusz mindig jelentősebbé teszi a dolgokat, mint amilyenek maguktól lennének, szóval felkeltette Isten figyelmét, aki innentől már nem tudott nem tudni a jólétben dúskáló Jóbról. Ezután már könnyű volt arról is meggyőzni Istent, hogy Jób elbízta magát, elhitte, hogy körülötte forog a világ, és hogy kiválasztott. Azt is bebeszélte Istennek, hogy nincs visszatetszőbb, mint az esténként hálaimát rebegő Jób, hiszen ez csak a jóllakottság önelégültsége: Jób a hálálkodáson keresztül is csak dicsekszik. Isten így nem csak felfigyelt Jóbra, de már problémának is látta, úgyhogy megengedte a Sátánnak, hogy tönkretegye: tanulja meg, hol a helye, és derüljön ki, hogy kisemmizve is olyan lelkesen ad-e hálaimát, mint az élet császáraként. A Sátán módszeresen elpusztított mindent, ami Jóbhoz tartozott, lecsupaszította és nincstelenné tette. Jób ült a hamuban, ami a házából maradt szürke emlékműként borította be a talajt, vakargatta a sebeit egy cseréppel, nézegette maga köröl az élete után maradt sivatagot, majd panasz és vád nélkül felsóhajtott:

- Hazaértem!

Isten furának és filozofikusnak érezte Jób végső következtetését, de már így is bosszús volt, hogy egy teremtmény miatt félbe kellett hagynia egy újabb naprendszer megalkotását, úgyhogy nem foglalkozott többé se Jóbbal, se a folyton ügyeket kreáló Sátánnal. 

Miután Isten, azaz mondani akarom Lucifer kifosztotta Jóbot, elvette mindenét, a mértéktelen és összefüggés nélküli pusztuláson és kudarcon keresztül meggyötörte testét-lelkét, Jób ült a nincstelenség trónusán: a hamuban. Nem értette, mi miért történt vele, nem talált okot, magyarázatot, elméje lázasan zakatolt, hogy valamiképp meg tudja válaszolni magának, miért szakadhatott rá ennyi csapás. Nem volt rossz, nem volt elbizakodott, nem szegte meg az Úr törvényeit, vagy ha valami el is kerülte a figyelmét, az nem lehetett akkora bűn, hogy arányban álljon a büntetéssel. Jób így tanakodott keserűséggel eltelve, amikor megjelentek a barátai, hogy megnézzék, mi van vele, hogy bírja a fájdalmát. Különös módon egyikük se azzal kezdte, hogy miben segíthet, vagy hogy költözzön hozzájuk Jób, ugyanis titokban attól féltek, hogy Jób valamiféle átkot hordoz, és Isten rosszallását váltaná ki, ha befogadnák. Helyette elkezdték "vígasztalni" a maguk módján, ami azt jelentette, hogy racionális megfejtéseket gyártottak, amelyek mind arra futottak ki, hogy Isten nem állhat emögött, mert Isten nem rossz, de ha mégis ő tette volna, Jób bizonnyal felelős mindezért, vagy ha még ezt is kizárhatjuk, kicsoda Jób, hogy Istennel pöröljön, Isten a mindenség ura, bármit megtehet, hiszen ő rendelkezik élők és holtak felett. Jób végighallgatta a barátait, majd megvakarta hamutól csillogó szakállát, és így felelt:

- Lehet, hogy igazatok van, és Isten a Törvény felett áll, és nem rendelheti alá magát semminek, hiszen csorbulna a mindenhatósága, vagyis végső soron bármit megtehet. Lehet. De akkor én azt mondom, kedves barátaim, menjetek haza békével, és ha hazaértetek, ha még egyáltalán van otthonotok, és nem titeket is csupa hamu és pusztulás fogad, akkor simítsátok végig házatok falát, hiszen bármikor elvehetik tőletek, és innentől ne azért mondjatok hálaimát, legyen szó akár a vacsoráról, hanem köszönjétek meg, hogy még nem vették el mindeneteket! Hogy a tető nem szakad rátok, hogy nem akad a torkotokon az étel, hogy nem nyílt meg a föld alattatok, hogy a lányotok élve hazaért az iskolából! Ez legyen hát az új hálaimátok!

Azt mondják egyesek, hogy Isten összehúzta magát, hogy helyet csináljon a világnak. Valójában a Semmi húzta össze magát, hogy lehessen Isten, és a kettő határa folyton mozog. 

Az Úr rábólintott a tervre, a Sátán elvette Jóbtól, amilye volt. Egy dolog kártyán elveszteni mindent, és más dolog, ha brutálisan elragadják az embertől, amit hosszú évek alatt felépített. Jób ült a hamuban, vakargatta a sebeit, nézett maga elé, és se panasz, se vád nem hagyta el a száját. Isten tanácstalanul nézett a Sátánra, aki a vállát vonogatta. Nem tudták eldönteni, hogy most akkor Jób hű maradt az Istenhez, vagy megtagadta. Nézték Jóbot, ahogy ül a hamuban, vakarózik, és amúgy nem csinál semmit. Még csak nem is sírt egy percig sem. El se temette a halottait, ott hevertek szanaszét, ahogy a rablók lekaszabolták őket. Ott hevert a kipusztult nyáj is, de Jób azzal se törődött, csak ült némán. Isten roppantul zavarban volt, ő is ült a Sátánnal a jobbján, és várt, bámulta Jóbot fürkészőn, majd hetek múlva megkérte a Sátánt, küldene már rá Jóbra valami rontást, hátha történik végre valami. A Sátán jobb híján odavezényelt egy hatalmas darázsrajt, akik jól összecsipkedték Jóbot. Jób sziszegett a fájdalomtól, de ült tovább, nem csinált semmit, nem panaszkodott, talán kicsit ernyedtebb lett a tartása. Isten elunta a várakozást, és elküldte angyalát Jóbhoz, hogy elég volt, visszakap mindent. Jób nézte a házát, amint a semmiből felépül újra, nézte, ahogy a családja feltámad, vagy a nyája új életre kél, és Jóbnak örülnie kellett volna, de Jób ült a hamuban, semmit se szólt, egykedvűen nézett maga elé, Isten pedig úgy döntött, hogy nem kíván tovább foglalkozni ezzel a képtelen üggyel, és elment a dolgára. 

Miután Jób elvesztett mindent, egy ideig még üldögélt a hamuban, majd felkeredett, és elment az Univerzum szélére, mert valamiért úgy hitte, hogy ahol a világ véget ér, ott van Isten, és közvetlenül neki elmondhatja a panaszát. Ment Jób kitartón, némán, átküzdötte magát hegyeken, tengereken, sűrű erdőkön, vitte lelkében minden fájdalmát és panaszát, mígnem eljutott az Univerzum peremére, amin túl már nincs semmi. Megállt, és lenézett, mintha szakadékba nézne, de nem volt szakadék, mert ott a Semmi volt, aminek nincs mélysége, nincs magassága, nincs kiterjedése, nincs közege és ellenállása. Nem tudsz beleugrani, nem tudsz belézuhanni, nem lehet benne úszni, lebegni.

Állt Jób a lét és nemlét határán, nézett bele a minden fényt elnyelő semmibe, és ahogy nézte ezt a tömör sötétséget, beléhasított a gondolat, hogy nem azért veszített el mindent, mert Isten próbára akarta tenni, nem a Sátán ármánykodott vele, még csak nem is a bűnei miatt szenvedte el a büntetést, ugyanis a világon túl nem volt senki, csak a néma hallgatás, az özön közöny, és azon a bizonyos határon túl nem létezett se Jób, se a bűnei, se az erényei. Jób szívébe végtelen magány költözött, és sóhajként szaladt ki a száján, hogy ennél még az is jobb lenne, ha egy gonosz Istenre talált volna, aki örömét lelné a kínzásában, mert ezáltal ő létezne, lenne mihez viszonyulnia, de a Semmi akkor is megsemmisíti, ha nem olvad bele, csak áll vele szemben. Jób pedig ott áll, bámulja a csendet, mert onnan akkor sincs visszaút, ha nem zuhan át a Semmibe. 

Jób ült a hamuban, és szinte görnyedt a megélt veszteségek és tragédiák súlya alatt. A tekintét is szívesebben a földre szegezte volna, húzta lefelé a porba valami mérhetetlen szomorúság, de a dacból merített erővel kényszerítette, hogy az Égre emelje vádlón. Nem telt még el sok idő azóta, hogy az Istent rávette a Sátán a nagy fogadásra, hogy tegyék próbára Jób hűségét - ennek lett a vége az, hogy Jóbtól elvettek mindent, vagyona semmivé lett, szerettei lemészárolva hevertek temetetlenül szanaszét. Jób pedig ült a hamuban, és kérdőn bámulta az Eget. Az Ég visszabámult rá, de hallgatott. A hallgatás is kínzás tud lenni, sokszor kegyetlenebb, mint egy rossz válasz, még a hazugság is jobb, mint a rejtelmes semmi, amibe bele lehet látni mindent. Jób ült, várt, nézett, nem is evett, annyira eggyé vált a kérdéseivel, a fájdalmával és a hiánnyal. Szinte emlékmű lett. Ám ahogy ült, éhezett és gyöngült, látomása támadt. Látta, hogy hozzá hasonlóan milliónyi Jób ül a saját hamujában, gyászolja a saját veszteségét, miközben választ és feloldozást remél. Látta, hogy nagyon sok Jób már sokkal régebb óta vár, és a várakozásban feloldódva már nem is él, csak vár. Jób magához tért a látomásból, és rátört az érzés, hogy nem is olyan különleges és kivételes az, ami vele történt. Hogy nem egy makulátlan világrenden esett csorba, hanem hogy ez egy teljesen átlagos munkanap a Mindenség számára. Hogy ő nem selejt, hanem a nagy darálóban legyártott tucatáru. Jób felkelt hát a hamuból, megrázta magát, csak úgy szállt a pernye mindenfelé, és elment, levetkőzte a fájdalmát, az elszenvedett igazságtalanságát, mindet eltemette a hamuba, és ment, hogy új életet kezdjen, új házat emeljen, új családot alapítson, és ha kell, mindet újra az enyészetnek adja a daráló logikája szerint.

A Sátán egyre nézte Jóbot, amint az ült a hamuban a veszteségektől lesújtva, és csak sóvárogta a választ, ami nem akart megérkezni. A Sátán tudta, hogy nem is lesz válasz, már ismerte a rendszer működését: próba, kísértés, csapás van, de válasz vagy kiegyenlítés sohasem. A Sors pörölycsapása nem valami előjáték a boldog befejezéshez, hanem sokszor előjáték és végjáték együtt. Nem a Sátán találta ki a rendszert, ő is csak abból dolgozott, amit készen kapott, bár kétségtelenül sokat tett a működtetéséért. Azonban most csak nézte Jóbot, és arra vágyott, hogy legyen már egy kis fordulat a gépezetben, szerette volna az isteni rendet szabotálni, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve megjelent a hamuban ülő Jób mellett:

- Jób! Ugye a lelked mélyén tudod, hogy ki küldöttt rád minden csapást? Biztos azt reméled, hogy okkal történt. Biztos azt reméled, ha helytállsz, akkor majd jön a kiegyenlítés. Nem jön, és valószínűleg ezt te is sejted, mert eleget éltél már, sokat láttál. Alkut ajánlok neked, mert kárpótolni én se tudlak, helyreállítani se tudok semmit, viszont egy dolgot megadhatok: a bosszút! Mondd, Jób, akarsz-e bosszút állni azon, aki mindent egy szempillantás alatt elvett tőled, és te ülhetsz a hamudban mindenféle igazság és elégtétel nélkül?

Jób megtört volt, de a düh is elöntötte a bensőjét, és csatázott a fájdalommal: hol egyik, hol másik kerítette hatalmába. Némi tanakodás a szeme izzani kezdett, majd határozottan bólintott. A Sátán pedig elmondta, mi a megoldás: 

- Majd évszázadok múlva jön valaki, aki fontos lesz Istennek, és te elveheted tőle, ahogy ő is elvette tőled a szeretteidet. Elintézem, hogy megszüless az ő korában, a környezetébe kerülj, és az alkalmas pillanatban romba döntsd őt is, és Istent is. Annyit kell tenned, hogy hagyod majd kibontakozni, és amikor már a csúcsra ér, te letaszítod, és elárulod harminc ezüstért. Ez lesz a bosszúd, Jób! Törleszthetsz Istennek!

Azzal a Sátán elrejtette Jób lelkét Isten elől, és felkészítette, hogy megszülethessen a megfelelő helyen és időben immáron Júdásként. 

Isten próbára tette Jóbot a Sátán segítségével, bár azt homály fedi, hogy ki volt a kezdeményező. Jób szép lassan, de annál brutálisabban elveszítette a családját, a vagyonát, az egészségét, és szó szerint porba sújtva tengette a napjait egy nagy rakás hamu közepén trónolva, miközben keléses testét vakargatta egy törött cseréppel. Bár fájdalmasan megtört alakja önmagában is egy vádírat volt az Ég felé, de Jób igazi áldozati tudattal megverve nem érte be azzal, hogy felkiáltójel legyen a léte, a szavát is felemelte, és elkezdett idegesítő módon keseregni és vádaskodni. Isten kényelmetlennek találta a helyzetet, mert Jób méltatlankodása a híveket is megkavarta és vitára késztette, ugyanakkor volt valami arcátlan önérzet a kisemmizett Jób viselkedésében. Isten dörgedelmes hangon szólt le az Égből a szerencsétlenhez: 

- Jób, igazán odaadó hívem voltál, és még nagy nélkülözésedben se mondtál le arról, hogy választ várj tőlem, ami kétségtelenül az igazi hit megnyilatkozása. Szeretnélek hát megjutalmazni, és két választást is felkínálok neked. Az első, hogy visszakapod a családodat, feltámasztom őket a halálból, visszakapod a vagyonodat százszorosan, úgy élhetsz, mintha mi se történt volna. A második lehetőség, hogy nem kapsz vissza semmit, de igazságot szolgáltatok neked, és felfedem a miérteket! Dönts hát!

Kiegészítés

A fenti történet a hivatalos, nagy tanítóhivatalok által elfogadott változat, ám néhol bele lehet ütközni egy apokrif változatba, amelyet csak titokban terjesztettek, ám a szóbeszéd szerint az a valódi, de ezt persze nem tudni. Abban a történetben minden ugyanaz, ám az Isten által kínált alku különbözik:

- Jób, igazán odaadó hívem voltál, és még nagy nélkülözésedben se mondtál le arról, hogy választ várj tőlem, ami kétségtelenül az igazi hit megnyilatkozása. Szeretnélek hát megjutalmazni, és két választást is felkínálok neked. Az első, hogy visszakapod a családodat, feltámasztom őket a halálból, visszakapod a vagyonodat százszorosan, de emlékezni fogsz minden veszteségre, minden gyötrelemre, életed végéig tűélesen látni fogod az elmédben a szeretteid erőszakos halálát. A második lehetőség, hogy nem kapsz vissza semmit, de eltörlöm az összes emlékét annak, ami veled történt, a lelked ki fog simulni, viszont nincstelenként kell újra kezdened az életet. ! Dönts hát!

A Sátánt régóta zavarta Jób tisztessége, amely ráadásul az Úr büszkeségét táplálta. Az Úr ugyanis mindig sokra tartotta a vidéki gazdálkodókat, akik egész életüket munkában töltötték, építették, bővítették a gazdaságukat egész életükben, esténként hálaimát mondtak, és mivel egész nap keményen dolgoztak, nem foglalkoztak henye és felesleges gondolatokkal. Tisztességes dolgos emberek, egyszerűek és tiszták. Isten szerette ezt az embertípust, és jutalmazta is, ennek ékes példájaként Jób bőségben úszkált és gyarapodott. A Sátán mindig is egy élveteg és intellektuális lény volt, és nem értette, hogy a mindenség ura mit láthat ezekben a kissé durva, faragatlan és fantáziátlan igavonókban, akik egész életüket egy rigorózus morálban élik. Hát elkezdett duruzsolni az Isten fülébe, hogy Jób tisztessége és hűsége csak látszat, ha megpróbálják Jóbot lerombolva életének munkáját, akkor Jób egészen biztosan elfordul Istentől. Az Úr biztos volt a dolgában, de rábólintott a tervre, mert azt is remélte, hogy a mindig okvetetlenkedő Sátán végre kudarcot vall. Isten nem szerette a Sátánt, mert túl sokat gondolkodott, szeretett feleselni, és utálta azt a magasztos ünnepélyességet, ami az isteni udvartartást mindig áthatotta. Közben Isten csak a hódolatot és az imát méltányolta, meg a bűntudatot. Ezért hirdette, hogy az egyszerű reszketeg lélek számára többet ér, mint a filozófia professzora - de ezt az értékrendet a Sátán soha nem fogja érteni, mert ő a filozófust találja izgalmasnak, nem a házinénit. Tehát fogták Jóbot, csapásokat küldtek rá, hogy elveszítse családját, vagyonát, házát, nyáját, mindenét. 

Jób lesújtva ült a hamuban, nézett maga elé. Egyre csak bámult kifejezéstelenül, miközben az Ég sóhajt visszafogva várta, hogy mi lesz a nagy próba eredménye. A Sátán talán még jobban szorongott, hiszen Isten csak egy szolgáját veszíthette, ő viszont az egész teóriájának leomlását kockáztatta. Jób pedig ült a hamuban, majd felállt, megrázta magát, csak úgy szállt körös-körül a pernye:

- El kellett érnem a nincstelenséget, hogy rájöjjek, mekkora szolga voltam egész életemben! - jelentette ki szinte megkönnyebbülve, majd nem törődve az Éggel elindult, hogy vándorként élje le élete hátralevő részét. 

Jób sokáig érlelte magában, mit kezdjen azzal, hogy az élete kisiklott, hogy az rend, ami körülölelte, nincs többé. Ahol tegnap még ritmus volt, biztonság és otthon, ott ma sivár csend honol, megtört bizalom, és otthontalanság. Ült Jób a hamuban, nem is érzékelve, hogy fenntről fürkészik: Isten és a Sátán várták, hogy Jób mivé alakul a csapások alatt. Isten kedvelte Jóbot, mert olyan volt, mint a szikla, akire egyházat lehetne építeni: hűséges, kitartó, dolgos, emberséges és törvénytisztelő. A tisztességes köznapi ember szobra. A Sátán ugyanezért nézte le mélységesen, mert Jób a szemében csak egy hajlongó, fantáziátlan szolga volt, Isten önimádatának az eszköze. Most mindketten várták, hogy Jób milyen elvárásnak felel meg. Ugyan a Sátán arra fogadott, hogy Jób hűsége addig tart, amíg a jóléte, de a lelke mélyén mégis azt borítékolta, hogy Jób kutyaként rohan vissza Isten aklába az első hívó szóra, bármennyit is lázadozzon előtte. Jób azonban egyelőre semminek nem adta jelét, csak ült a hamuban, és nem lehetett eldönteni, hogy halad valamiféle robbanás felé, vagy egyszerűen csak kiüresedett, és a semmiben tanyázik a lelke. Jób azonban egy idő után elkezdett játszani a hamuval, elkezdte kevergetni, maszatolni, túrkált benne, a kezébe vette, formázgatta. Majd váratlanul a saját nyálát használva kötőanyagként szobrokat kezdett készíteni a hamuból. A szobrok változatosak voltak, sokuk egy fájdalmas állapotot rögzített, mások önironikus karikatúrának tűntek, de Jób nem akart leállni. Gyártotta a szobrokat, rendelt bort, néha berúgott, majd amikor az elporladt házának salakjából kifogyott, elkezdte felégetni maga körül az erdőt, hogy hamuhoz jusson. Jób művésszé lett, a traumáját használta alapanyagként - na meg persze a hamut -, de már nem volt azonos a traumájával, valami más lett. Isten hitetlenkedve nézte az egész folyamatot, mert ez egy harmadik út volt ahhoz képest, amit előzetesen a Sátánnal együtt vártak. Isten számára Jób egyre érdektelenebb lett, mert Jób nem foglalkozott vele, nem adott neki hálát, de nem is lázadt ellene. A Sátán azonban, aki addig merő megvetéssel tekintett Jóbra, és semmi olyat nem látott benne, ami megkülönböztetné a többi alázatoskodó hívőtől, egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte Jób átalakulását. A Sátán imádta az egyéniségeket, és nem az alapján ítélte meg őket, hogy mennyire passzolnak a morális világrendbe. Egy napon, amikor Jób hazafelé baktatott az egyik kiállításáról, amit borral öntött le, miközben hangosan filozofált a világrend önkényéről, megbotránkoztatva a csendesen és mértékletesen iszogató híveket, szembejött vele az úton a Sátán. Megálltak egymással szemben, tartva a tisztes távolságot, sokáig némán méregették egymást, majd mindketten enyhén fejet hajtottak, és mindenki ment tovább a dolgára. Isten ezt már nem láthatta, mert lekötötte a legújabb rekord, két ezer ember gyűlt össze, hogy dicsőítse a nevét. 

Mikor Jób hazaért az üzleti útról, némiképp egzaltáltan, mert kirabolták, döbbenten szembesült vele, hogy a családjával már nem tudja megosztani a veszteségét, mert a háza helyén füstölgő romok meredeztek, családja kardélre hányva, juhai, tevéi elhajtva, leölve, ragadozók által felfalva. Földjein a virágok és a termés egyaránt elszáradt, elrohadt, semmivé vált. Jób agya alig bírta feldolgozni a rettentő látványt, amit a Sátán, aki Isten felhatalmazását élvezte, hogy Jóbot meggyötörje, adagolás nélkül zúdított rá. Isten némiképp túlzásnak tartotta a módszert, és kételkedett a hatékonyságában, de az engedélyt ő adta, szóval ezen már kár rágódni, vonta le az egyetlen következtetést. Jób összeomlott, belerogyott a még meleg hamuba, ruháit megtépte, ami azért volt szerencsés lépés, mert a Sátán épp ebben a pillanatban borította el kelések és kiütések garmadájával a testét, így Jób könnyebben tudott vakarózni. Ült a hamuban, vakarózott, és a tekintetében a kezdődő téboly lángja kezdett lobogni. Már félő volt, hogy a nagy próbatétel félresiklik, mert még azelőtt őrül bele a fájdalomba Jób, hogy eldőlne, a hűsége megtartja-e Isten oldalán. Jób azonban eszénél maradt, sajnos nagyon is, és elkezdte megfogalmazni a panaszát, amely átment burkolt vádba Isten felé, mondván, Isten szegett egyeszséget, ő büntette a bűntelenséget, ő sújtotta átokkal az erényt. Isten sokáig hallgatta a vádaskodást, majd ahelyett, hogy válaszolt volna - nem is tudott volna mit azon kívül, hogy hatalma és mindenhatósága demonstrálásával behódolásra kényszeríti Jóbot igazság helyett - elküldte angyalát, hogy engelesztelje és kárpótolja Jóbot, visszaadva neki százszorosan mindent, ami odaveszett. Jób eleinte boldog volt, hiszen Isten a maga módján válaszolt, és megerősítette szövetségét Jóbbal, ám valami nyugtalanító és ki nem mondott feszültség rejtőzött a dolgok mélyén, amelyek titokban dolgoztak, feszítették az elméjét. Jób egy napon komoran állított haza a vásárból, házát felgyújtotta, állatait felkoncolta, földjeit méreggel szórta be, családját kegyetlenül elkergette, aranyait kiszórta a járókelőknek, és újra az a tébolyult láng lobogott a szemében, miközben így kiáltott az égre:

- Uram, egyszer megtetted, hogy ok és bűn nélkül elvettél mindent, mert így tartotta kedved! Utána mindent százszorosan adtál vissza, mert úgy tartotta kedved! Mindez azt jelenti, hogy ha úgy tartja kedved holnap, vagy azután, újra elveszel mindent, és annak a százzorosát száz életen keresztül! Így azonban nem kell, hát én magam adtam vissza szabad elhatározásból, vegyed, vigyed, nekem meg itt a hamu, menedékként! 

Azzal beült a hamuba, ruháit megszaggatta, és többé nem szólalt meg. 

Jób ült a hamuban, vakargatta a sebeit, és fájdalommal eltelve tanakodott, miközben nézte élete romjait: házából üszkös gerendák maradtak, nyájai leölva, családja vagy elpusztult, vagy eladták rabszolgának. Isten tette próbára, szabad kezet adva a Sátánnak. Jób elméje nehezen tudta összekapcsolni, hogy egyik nap módos, erényes ember volt, majd másnap minden összefüggés nélkül nincstelen, megrokkant ember lett, aki elvesztette a bizalmát az igazságban. Fontolgatta a lehetőségeit. Perelje Istent? Szidja a Sátánt? Írjon könyvet a világrend megsemmisüléséről? Tekintse ezt az isteni jogrend pillanatnyi zavarának? Bánja meg a bűneit? Végigpörgetett minden lehetőséget, végül felkelt, kért kölcsön a barátaitól, miközben rájuk parancsolt, hogy eszükbe se jusson prédikálni, majd az összes pénzből önsegítő könyveket vett a városban, amelyek a traumafeldolgozásról és a gyász megéléséről szóltak. 

Jób nehezen, de átvészelte, amikor az Úr a Sátán sugallatára teljesen tönkretette. Megjárta a földi poklot, végignézte élete művének pusztulását, hetekig, hónapokig ült a hamuban, konokul várva a választ. Végighallgatta barátai prédikációit, és túlélelte azt is, hogy a veszteségét követő bűntudat égette a lelkét. Isten végül válaszra méltatta, amely ugyan semmit nem tisztázott, de megtudta belőle Jób, hogy hol a helye a mindenségben, és hogy az ő igazsága ennek fényében mennyit nyom a latba. Ezt követően Isten kárpótolta, de nem is annyira azért, hogy kiengesztelje Jóbot, inkább amolyan hatalmi demonstráció volt ez is. Jób tehát visszakapott mindent, méghozzá százszorosan is. Isten azonban nem csak javakat adott neki, hanem óhatatlanul tanulságot is, amit Jób igyekezett átadni a gyermekeinek, merthogy az előző családja halála után új családja lett, és három fia született. Ünnepnapokon vitt haza finom mézzel ízesített datolyás süteményt, leültette a családját, és a süteményt felosztotta három részre. Az első aránytalanul nagy volt. A második egy satnya szelet, a harmadik részt inkább morzsának nevezném, de kitett egy negyedik tányért is, amire már nem is tett semmit. Majd így szólt:

- Engem Isten a nagy megpróbáltatás által fontos dolgokra tanított meg, azóta látom, hogy működik az általa létrehozott Rend, és az ünnep mindig remek alkalom arra, hogy ne csak megemlékezzünk, de magunkévá tegyük az Úr tanítását! Más családoknál igazságosan osztják meg azt, amijük van, de ezzel hazudnak!

Azzal sorsot vetett, és az eredménynek megfelelően egyiknek a hatalmas adagot, másiknak a satnyát, a harmadiknak a morzsát, és a negyediknek az üres tányért adta. Most Jóbnak volt szerencséje, és a nagy adag hozzá került. Jóízűen megette, nem adott senkinek, és miután megtörölte a száját, ezzel zárta az aktust:

- Tanuljátok meg, hogy így kerül felosztásra minden az életben! Ne érezzétek magatokat jobbnak, csak mert sokat kaptok, és ne érezzétek magatokat rossznak, csak mert semmi se jut nektek. Nekem ezt tanította az Úr azon keresztül, amit velem tett. 

Jób soha nem hitte volna, hogy minden, amit felépített, egy napon, és egészen konkrétan egyetlenegy napon az enyészeté lesz, és saját szemével kell végignéznie, ahogy a szerettei és a vagyona is elpusztulnak. Megrokkant lélekkel ült a hamuban, mint a felfoghatatlan tanúja, a túlélő, aki valójában nem is túlélő, mert a tudata ott őrlődött azon a bizonyos napon, és szüntelenül újraélt mindent, miközben a válaszok hiánya emésztette. Nem tudta az elméje felfogni, hogy még ha ő is csak egy esendő és bűnös ember, nem jobb, mint mások, de nem is rosszabb, mivel érdemelte ki az egészet, miért szakadt rá a földi pokol, és miért nem jön a megváltás, a gyógyító érintés, a feloldozás - és egyik se jött. Jób élete hátramaradt részét nincstelenül, sebzetten, a hamuban ülve töltötte. A hamu - házának szürke esszenciája - lett a lakhelye, a temploma, és az elvesztett élet emlékműve. Amikor meghalt egy szenvedésben és fájdalomban végigaraszolt élet után, a lelke, amely legalább olyan rokkant volt, mint a hátrahagyott teste, szembetalálta magát a túlvilágilág kapujában várakozó Istennel. Jób rezignáltan állt az Úr elé, nem volt benne vád, panasz, csak megtörtség. Az Isten ránézett az előtte hervadozó lélekre, tüzetesen a mélyére nézett, majd felsóhajtott:

- Jób, szomorúan látom, hogy a sokat szenvedett lelked alkalmatlanná tesz arra, hogy megéld mindazt az időtlen boldogságot, ami a Menny lakóinak méretett ki jutalmul, kárhozatra nem ítélhetlek, mert vezekeltél, igaz ember vagy. A Földre nem küldhetlek vissza, hiszen már meghaltál. 

Azzal kihasított Jób számára egy szegletet a Mennyországból, pusztasággá alakította, a közepére helyezett egy kupac hamut, és odahelyezte Jóbot, hogy a maga módján ő is részesülhessen az üdvösségből. 

Hannah Arendt emlékére

Miután Isten felhatalmazta a Sátánt, hogy minden eszközzel tegye próbára Jóbot, a Sátán a ragadozó tüzével és méltóságával kezdte el a műveletet. Hol lassan, hol felgyorsulva, mint egy szakavatott hóhér, elkezdte Jóbot tönkretenni. Adagolta a veszteségeket, olykor lassított, máskor brutális töménységgel küldte a rosszat Jóbra. Jób kínlódott, az értelme bomlásnak indult, ahogy próbálta feldolgozni az őt ért sorozatos veszteségeket. A Sátán kicsavarta a lelkét, szétzúzta a szívét, leblokkolta az elméjét, és addig kínozta, amíg Jóbnak már könnye se maradt. A végén ült Jób a hamuban, már nem volt semmije és senkije, a teste is inkább volt omladozó viskó, mint erős ház. Jób egy ponton nem tűrt tovább, felkerekedett, és elindult, hogy szembenézzen a Sátánnal, és felelősségre vonja. Mivel mindent elvesztett, még az Igazságba vetett bizalmát is, a reményt pedig már rég eltemette, félelem nélkül tudott leereszkedni az Alvilág legmélyebb bugyrába, ahol egy lángoló ajtó mögött rátalált végre arra, akit keresett: a Sátánra. Némileg meglepődött, mert mindenfélét elképzelt az útja során, ijesztő és rettenetes démont, vagy egy fenséges, gyönyörű, erőteljes de sötét angyalt, ám azt, hogy egy madárcsontú, kifejezéstelen arcú, erőtlen öreget fog találni, aki némi csodálkozással néz maga elé, hogy hát mit akar tőle mindenki, és a hatalom glóriája se veszi körbe, az Jóbot is letaglózta. A kis öreg aktákat tologatott, a keze majdhogynem reszketeg volt, és annyi erő se látszott benne, hogy fel tudja emelni a vaskos paksamétákat. Kérdőn nézett Jóbra, aki dühös volt, tele az elszenvedett igazságtalanság indulatával, de ez az egész lendület szétporladt a Sátán megjelenésén. A Sátán csodálkozott, hogy Jób bármit is követel rajta, hiszen neki személy szerint semmi baja Jóbbal, eszébe se jutott volna bántani, mindez Isten utasítása volt, ő meg csak parancsra cselekszik, és hát különben kérdezzék meg a családját, azok mind tanúsítani fogják, hogy ő kedves ember, márminthogy Sátán. Jób feledve a szenvedését szinte érdeklődve tanulmányozta az öreget, akiben tényleg nem volt érzékelhető se szadizmus, se hatalmi gőg, se rosszindulat, akár a szomszédja is lehetett volna. Jób elkezdte firtatni, hogy a Sátán miként képes azt a sok rosszat elkövetni, mire a Sátán megadón, mint aki meggyón valamit, azt válaszolta, hogy Isten iránti rajongása és engedelmessége az ő gyengéje, annyira meg akar felelni az Úrnak, hogy bármit megtenne fenntartás nélkül érte. Majd elkezdte dicsérni az Urat, de olyan vehemenciával és tűzzel a szemében, mintha a szerelmét dicsérné. Jób egészen megrendült, nem hitte volna soha, hogy az Isten iránti odaadásán pont a Sátán tesz túl. Teljes zavarodottság vett erőt rajta, és elindult vissza a felszínre a hamujához. Amint eltávozott, a Sátán leült az asztalához, töltött magának bort, a szemében gonosz fény gyulladt, miközben önelégülten vigyorgott, és azt pörgette magában, hogy vajon mennyire játszhatta túl az engedelmes Isten-szolgát:

- De kisszerű féreg ez a Jób, olyan, mint a legtöbb nyomorult ember: nem képes a felszín mögé látni, elég szórni neki néhány morzsát, és máris azt hiszi, hogy együttérző és megbocsátó, és rohan is önmaga jóságától eltelve! De ahogy elnéztem, még túl sok önérzet maradt benne, és a teste sincs annyira megtörve, amennyire lehetne!

Azzal elkezdte összeállítani azokat a rontásokat, amelyeket rászabadít Jóbra a közeljövőben. 

Jóbot bedarálta az isteni próbatétel, megrágta, kiköpte, és most Jób ott ült összezúzva, megsemmisülve a hamu közepén. Először próbált kapcsolódni az emberekhez, hogy ha Istennel meg is szakadt az összeköttetése, legalább a szeretet, együttérzés és támogatás révén ne a semmibe zuhanjon. Jób rájött, hogy az átélt gyötrelmek miatt az emberek nem tudnak mit kezdeni vele, értelmezhetetlen idegenné vált. Jób ekkor alkotni kezdett, hogy a művészet rejtett nyelvén ossza meg a lelkét másokkal, és elérje a vágyott közösséget. A művei azonban mind hordozták a szenvedését, ezért a többségből elutasítást, ellenérzést váltottak ki. Jób ekkor felhagyott a művészettel, és filozófusnak állt, aki megfejti, hogy miért darál az élet, és hogy valójában sorstársak vagyunk. Jób azonban túl absztrakt és túl őszinte lett, így megint nem tudott összenőni másokkal, hát fogta magát, elvonult az erdőbe, hogy meditálással lesimítsa az éleit, és lágyabb, kerekebb legyen, aki jobban illeszkedik. Azonban az erdőben egyedül eltöltött évek úgy kerekítették le, hogy már nem csak nem tudott, de nem is akart kapcsolódni. Elment az emberek közé, már nem volt benne fájdalom, már nem akarta magát másokra terhelni, de nem érezte jól magát, visszavágyott az erdőbe. Jób ekkor feladta - pontosabban belátta, hogy feladódott magától az ügy -, visszatért az erdőbe, a zsebében még volt egy kis hamu a leégett házából, azt leszórta a földre, és belehuppant. 

Jób elveszített mindent, mert Isten egy napon hallgatott a Sátánra, és megengedte, hogy megfosszák a vagyonától, házától, nyájától és családjától, sőt az egészségétől is. Jób keserűn ült abban, ami egyedül megmaradt neki, a hamuban, leégett házának esszenciájában. Szemeit az égre emelte, és válaszokat várt. Hol panaszosan, hol vádlón, de kereste az elveszett igazságát, és kérdőn fürkészte az Eget nap nap után. Istent már kissé feszélyezte is ez a konokság, ezért várakozón a Sátánra nézett, hogy ugyan elégedett-e a művével, nem érzi-e úgy, hogy van itt valami befejezetlenség. A Sátán némi tanakodás után megindult, hogy a maga fogalmai szerint pontot tegyen az ügy végére, és angyalként jelent meg Jób előtt. Elmondta neki, hogy Isten könyörületes, és szeretné Jób ügyét rendezni, de ehhez átfogó vizsgálatra lesz szükség, fel kell tárni Jób esetének minden részletét, őt azért küldték, hogy jegyzeteljen, kérdezzen, és továbbítsa a válaszokat. Jób felragyogott, hiszen úgy érezte, meghallgatják, kíváncsiak rá, kiöntheti a szívét, elmondhatja a panaszát. Ez a felé irányuló figyelem annyira fellelkesítette, hogy már majdnem örömmel mondta el a sok borzalmat, és hogy szerinte mi vezetett el odáig. Az elmesélés természetesen egy ponton már megölte ezt az örömet, és zokogás tört fel belőle. Minden felidézett kép, minden emlékezés egy újabb fájdalomhullámot szabadított el a lelkében. Az angyalnak tűnő Sátán buzgón bólogatott, és leírt mindent nagy figyelemmel. Mikor végeztek, bátorítólag megfogta Jób vállát, és biztosította, hogy ügye nem sikkadhat el, ő vállal ezért felelősséget, majd felment az Égbe. Jób reménnyel telve, de megtörten morzsolta a hamut, ám az angyal másnap visszatért, és azt mondta, hogy sajnos a jegyzetek elvesztek, és újra fel kell venni a vallomást az elejétől a végéig, de ő készen áll, és elnézést kér Jóbtól, tudja, hogy ez mennyire fájdalmas lehet neki. Jób már kisebb lelkesedéssel újra elmesélt mindent, újra remélt, újra várt, ám az Ég válasza helyett másnap újra eljött az angyal, és most arra hivatkozva, hogy Jób vallomása ellentmondásokat tartalmaz, és ezeket fel kell oldani, újra elmondatta Jóbbal az egészet. Majd újra visszajött, megint és újra, minden alkalommal volt ürügy, kifogás, és ígéret garmadával. Jób pedig újra és újra elmesélte, de már egyre fásultabban, egyre reményvesztettebben, és nőtt benne a feszültség is, már néha felemelte a hangját, elkezdte rövidíteni a mondanivalóját, ahogy elkezdte unni a részleteket. Az angyal pedig figyelmesen és szorgosan jegyzetelt minden alkalommal. Mikor Jób elkezdett ellenállni, az angyal már fenyegetővé vált, és kényszerítette a vallomást, mondván, az Ég nem engedheti, hogy egy ilyen Igazságtalanság ne legyen feltárva és orvosolva, és ezzel Jób nem csak magának tartozik, de az egész világnak, hiszen ha itt rendszerhiba van, annak kijavítása másokat is segíthet, majd Jóbot önzőnek nevezte. Jób kezdett megsemmisülni, minden újra elmeséléssel eltávolodott a saját életétől, már olyan volt, mintha nem a saját életét mesélné, csak egy sztorit a kocsmából, amelyet egyre unottabb egyszerűséggel ad elő. Elmaradtak belőle a díszítések, az érzelmi lenyomatok, már csak egy vázlatos történet volt, ami csak azért nem zsugorodott 3 mondattá, mert az angyal kíméletlen vizsgálótisztként kikényszerítette a részleteket. Amikor Jób eljutott oda, hogy már kihalt belőle a fájdalom, már csak monoton előadásokat tartott, miközben lehunyta a szemeit, és már nem is volt jelen, csak darálta az ismétlés révén élettelenné váló, betanultnak ható szöveget, az angyal összecsukta a mappáját, mondván, végeztek. Az elgyötört, lehunyt szemű és kizsigerelt Jób nem láthatta a lecsukott szemhéjain keresztül, hogy az angyal kárörvendően vigyorog, miközben távozik. Soha nem jött vissza többé, Jób soha nem kapott kárpótlást, de már nem is volt miért, mert halottá és idegenné vált tőle minden sérelme, már csak egy üres Jób volt, aki ül a hamuban, és nem érdekli az igazság.

Jóbot próbára tették: a Sátán Isten hozzájárulásával mindenétől megfosztotta Jóbot. A kisemmizés után Isten és a Sátán várták, hogy mi lesz az eredmény. Jób gyászolt egy ideig, majd elkezdett mindent újraépíteni a semmiből. Évek teltek el, újra volt nyája, családja, birtoka és háza. Isten azonban elégedetlen volt az eredménnyel, mert nem derült ki egyértelműen, hogy Jób átment-e a próbán, ezért a Sátán újra elvett mindent Jóbtól. Jób megint gyászolt, ült a hamuban, majd összeszedte magát, és megint felépítette az életét. Isten megismételtette a próbát a Sátánnal, mert most már ugyanolyan dac munkált benne, mint a meggyötört teremtményében. A Sátán már kicsit kelletlenül, de harmadjára is lesújtott Jóbra. Jób már nem is ült a hamuban, nem is gyászolt, hanem egyből nekiállt, hogy helyreállítsa az életét. Nem volt benne harag, nem volt benne kérdőjel, inkább valamiféle vak életösztön, amely mindig feláll, mindig újra kezdi, de nem valamilyen győzni akarás jegyében, hanem mert csak ezt a működési módot ismeri. Jób azonban nem érte meg, hogy harmadszorra is helyreállítsa azt, ami elveszett, mert már megöregedett, és eljött az ideje. Isten már soha nem tudja meg, hogy hány próbára lett volna szükség arra, hogy megkapja a választ a kételyére. A Sátán pedig rettenetesen unta a sok ismétlést, úgyhogy megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a fogadásnak nincs nyertese, és hogy végre megszabadult Jóbtól. 

Isten büszkén mutatott rá Jóbra, mint hű szolgájára, és dicsekvőn mondta a Sátánnak, hogy Jób lojalitását semmi se kezdhetné ki, és erre fogadást is merne kötni. A Sátán lenézett Jóbra, aki boldogan sütkérezett a sikerben, a gyarapodásban, majd ránézett az önelégültségtől sugárzó Istenre, végül közönyösen vállat vont, és így szólt:

- Na és? 

Majd elment, mert eszébe se volt az idejét egyetlen emberre pazarolni, amikor ő az egész teremtés struktúráját akarja megrengetni. 

Isten sokáig némán hallgatta, amint Jób eltelve keserűségével, megfogalmazta a sérelmeit az Ég felé, feleselt a barátaival, akik meg akarták győzni, hogy nincs joga az Urat vádolni. Jób sehogy se akarta elfogadni, hogy az ő hibája lehetne, hogy rövid idő alatt elveszítette a családját, akiket rablók öltek le, a nyájait dögvész pusztította el, még megenni se lehetett a tetemeket, a termést sáskák falták fel az utolsó szemig, a házát pedig tűz emésztette el. Jób pedig ült a hamuban, és konok kitartással ragaszkodott valamilyen elvont jogi elvhez, igazságossághoz, és egy szövetségre hivatkozott, ami szerinte kötötte volna az Istent. Jób hangos volt, de nagyon szenvedett, és jobban fájt neki mindennél, hogy elveszítette a bizalmát a világot irányító rendben. Pontosabban már a rendben sem hitt. Isten hallgatott, hallgatta Jóbot, hallgatta a barátokat, Jób minden szavát mérlegre tette, majd elküldte angyalát egy üzenettel:

- Jób! Örvendj, az Úr küldött személyesen hozzád, miután meghallgatta a panaszodat! - szólt ünnepélyesen az angyal, amitől Jób szívébe remény költözött.

- Az Úr azt üzeni neked, hogy méltatlanná válsz a kegyelemre azzal, ahogy viselkedsz, és semmiképp nem jársz jó úton, ha azt akarod, hogy meghallgatásra találj! - folytatta az angyal, majd elmagyarázta a meglepett Jóbnak, hogy akit így lesújtott az balszerencse, az elsősorban is legyen hálás, hiszen megmaradt az élete, az újrakezdés lehetősége! Ilyenkor a legfontosabb a bűnbánat, hiszen még Jób se képzelheti, hogy bűntelen, mert ha ezt gondolná, akkor a kevélység vétkét vonná magára. A bűnbánat után vegye számba, hogy milye maradt meg, amit el is veszíthetett volna, és adjon hálát érte! Ha már eljutott a bűnbánatig és a háláig, akkor tanuljon meg csendben szenvedni, mert az alázatos szenvedés az, ami a leginkább megindíthatja a hatalmasok szívét, a követelőzés és a panasz pedig megkeményíti azokat. Ha képessé válik a bűntudatra, a hálára, és az alázatos szenvedésre, akkor már mindegy is, hogy két nap múlva, vagy 5 év múlva kárpótolja az Úr, mert az alázat nem méri az időt, hanem egyaránt tisztelettel fogadja a csapást és a jutalmat is. Miután az angyal kiokosította Jóbot a megfelelő szenvedésről, visszatért az Égbe.

Végül Jób nem kapott se kárpótlást, se feloldozást, se választ, a családja elvesztése, a vagyon elporladása, az egészség megroppanása megtörte belül, és ő is meghalt rövidesen. A lelke átkelt a határfolyón, és eljutott a portáig, ahol angyalokból álló bírói testület döntött a lelkek további sorsáról. Angyalok voltak, de valójában inkább hivatalnokok, akik nem voltak képesek haragra, együttérzésre, vagy ha valaha még éreztek is ilyesfélét, az évezredek kiölték belőlük, Isten pedig úgy gondolta, hogy a legjobb bíró az, aki nem háborog, vagy nem sajnálkozik, hanem csak végzi a dolgát elfogulatlanul, indulat és szimpátia nélkül. Mikor Jób eléjük került, megkérdezték tőle, mit hozott magával az életéből tanulságként. Ez volt a szokásos és perdöntő kérdés abban, hogy hová irányították végül. Jób nem sokat gondolkozott:

- Istenfélő voltam, hűséges szolga, jó ember, aki tartotta a törvényt, és mégis elvett tőlem a Sors mindent, méltánytalanság ért, Igazságot szeretnék!

Az angyalok unottan futották át a csatolt aktákat, majd közölték Jóbbal, hogy ez nem a jó válasz a kérdésre, menjen a köztes világba ezer évre bolyongani, és utána visszajöhet újra válaszolni. Jób dühöngeni készült, de egyetlen szempillantás alatt már ott is találta magát a köztes világban. Mindent szürke köd lepett be, csönd volt és hideg. Jób bolyongott ezer évig, majd újra a bírák elé került, akik újra megkérdezték tőle, mi az a tanulság, amit magával hozott. Jób, aki ezer évig tépelődött, kész volt az új válasszal, amit persze az is motivált, hogy nem szeretett volna újra ezer évig bolyongani:

- Arra jutottam, hogy minden az én hibám volt, bűnös lélek voltam, aki jónak hitte magát, és jogot formáltam olyasmire, amit csak rám bíztak, és én a magamének hittem.  

Az angyalok már nem csak az együttérzésre, vagy a háborgásra, de az unott grimaszra is képtelenek voltak, ezért indoklás nélkül közölték, újabb ezer év, és Jób találta magát a ködben, és újra bolyongott és tépelődött, majd amikor újra letelt a száműzetése, megint ott állt, hogy válaszoljon a kérdésre. De kétezer év bolyongás rengeteg idő, és Jób már a sérelmeire se igazán emlékezett, már az életére is homályosan, már a kérdés se A kérdés volt számára, hanem egy kérdés, aminek az értelme is tompán derengett neki. Tanulság? Élet? Nem volt már benne semmi, mindent elkoptatott a köd, az idő, elkoptatta a haragot, az igazságérzetet, az emlékezést. Ott állt Jób üresen és válaszok nélkül. Vállat vont:

- A tanulság, hogy egykor Jób voltam, akinek volt egy élete, ami összeomlott, ezt pedig az akkori Jób fontosnak és igazságtalannak érezte, és ezért dühös volt. De ki tudja, talán nem igazságtalanság volt, csak megtörtént, és így visszagondolva már inkább olyan számomra, mint egy drámát néznék a színházban, amelyben a dolgok nem azért történnek, hogy valamit üzenjenek, hanem azért, hogy dráma, hogy történet legyen, mert az élet lényege a dráma, a vesztés és a nyerés, és ezekben nem igazságot kell keresni, de még csak sorsot se. 

Jób beléphetett a Mennyországba. 

A tisztikar reménnyel eltelve gyűlt össze a sátorban, mert mára jelentették be, hogy a tábornok, a híres és egyetlen tábornok ma érkezik, hogy eligazítást tartson a hadsereg vezetésének. A megjelenésétől valamiféle csodálatos fordulatot reméltek, ő velük ellentétben talán ismer egy titkos receptet, kidolgozott egy megtévesztő hadműveletet, amely kezükbe adja a győzelem esélyét. A tábornok megérkezett, erőteljes személyiség volt, de szikár, komor, varázstalan ember, aki mégis szuggesztív hatással volt a jelenlevőkre. Inkább tűnt aszkétának, mint dicsőséges magahívő hadvezérnek. 

- Uraim! - kezdte az eligazítást - Úgy értesültem, önök ezt remélik, hogy valamiféle sikerreceptet hoztam magammal, de ez félreértés, engem a vezérkar nem győzni küldött, hanem azért, hogy megtanítsam a józan kudarc művészetét. Már az is árulkodó, hogy önök a kialakult helyzetben valamiféle csodában reménykednek, ami megmutatja, hogy nem a győzelemről kell álmodozni, hanem szembenézni a valósággal. Én vagyok a valóság, én hoztam el a valóságot: amíg a győzelmet kergetik, akarják, sóvárogják, addig veszíteni fognak. A célokat a helyzethez kell igazítani. 

A tisztikar morajlani kezdett, de nem ellenségesen, inkább döbbenten, mint akinek a fejét jeges vizes vödörbe nyomják, és fogy a levegő. A tábornok mintha meg se hallotta volna a reakciót, tovább folytatta:

- Ha nem győzhetnek, és fel se adhatják, mert az öngyilkosság, akkor egyetlen stratégia lehetséges: a megmaradás. Önök lebecsülik ezt a célt, önök nem is gondolnak ezzel a céllal, mert csak vereségben vagy győzelemben gondolkoznak, és azt hiszik, még a vereségben is lehet valami heroikus, de egy harmadik út is adott: az erők megőrzése, a nagy csata előli kitérés, a manőverezés, a megsemmisülés lehetőségének a kizárása. Minden nap, amikor megmaradnak, megőrzik az intaktságukat, győzelemmé fog változni. Ehhez a győzelemhez még csata sem kell, csak intelligens alkalmazkodás, kitérés, elszakadás: merné valaki azt mondani, hogy ez nem lehet magasszintű stratégia, tervezés, kivitelezés? Na, ugye! - a tábornok diadalmasan körülnézett. - Az egojuk a diadalt hajszolja, a megmaradás szürke favágásnak tűnik, amiért nem jár kitüntetés, de a megmaradás olyan út, amely minden nap erőfeszítést kíván, és nem egy korlátozott idejű kiemelkedő teljesítmény eredménye. Ezért jöttem, hogy átfordítsam a céljaikat, és minden napjukat győzelemmé változtassam!

Jób tenyerét már egészen simára csiszolta a hamu, amit folyton simogatott, pörgetett - számára ez volt az emlékezés rítusa, a fájó emlékezésé, amely minden mozdulattal felidézte családja pusztulását, a lángokat, amelyek a házát elemésztették, és a mezőn szanaszét heverő maradványokat, amelyek az egykor virgonc nyájából maradtak. Mélyen az előtte ülő empatikus férfi szemébe nézett, a tekintete egyszerre volt mélyen lemondó, és haragtól izzó, a harag benne már csak gyenge fellobbanása volt az életerőnek, amint próbált kitörni a fojtogató tragikum mocsarából. Jób mindent elmondott a férfinak, aki sokáig hagyta, hogy a történet magától áramoljon, megjelenjen benne a hallgatag Isten, aki ezt engedte, vagy előidézte, és mai napig nem szólalt meg. A férfi bólogatott, majd amikor a szónoklat kezdett erőtlenné válni, kérdésekkel segítette, hogy Jób még mélyebben kibonthassa, ami benne végbement. Jób egészen megkönnyebbült, hogy valaki nem csak végighallgatta - ezt sokan megtették már -, hanem érdeklődött, kérdezett, és a kérdések sokszor magát Jóbot is új területre vitték, a saját helyzetét is másként világították meg. Jób hálás volt, nem győzött köszönetet rebegni a férfinak, amiért törődött vele, kifaggatta, és komolyan vette a veszteségét, a bizalmának a végletes megtörését a létezés iránt. Jób azóta is ül a hamuban, gyászol, és néha a férfira gondol, aki sokakkal ellentétben nem zúdított rá magyarázatokat. Jób soha nem tudta meg, hogy a férfi szociológus volt, és zsákutcába került, tragikus sorsú idősödő férfiakról írt könyvet, ami a következő évben "Jób közöttünk" meg is jelent. 

Jóbot mélyen lesújtotta, hogy elveszített mindent, és még jobban kínozta, hogy nem értette a miérteket. Fürkészte az Eget, hátha jön egy jel, egy sugallat, ami helyreállítja benne a világot. Jób nem tudhatta, hogy minden elszenvedett csapás Isten engedélyével történt. Alázatosan térdelt a hamuban, és elmélyülten mormolta az imáit, amelyekkel választ és gyógyulást kért, és természetesen minden bűnének a bocsánatát. Isten nem figyelt, a Sátán, aki meggyötörte Jóbot, annál inkább, hiszen mit ér a kínzás, ha a hóhér nem figyeli meg áldozatának vergődését. Egy ponton úgy döntött, hogy nem csak figyelni fog, hanem rombolni, leereszkedett hát Jóbhoz, leült a mélyen imádkozó szerencsétlen mellé, aki észre se vette hivatlan vendégét, csak lassan őrölte az ájtatatos mondatokat. Egy idő után felrezzent, és meg is rettent a váratlan társaságtól, mert egyből felismerte a bukott angyalt. Nem volt nehéz, ugyanis fenséges, fennhéjázó, méltóságteljes és gunyoros volt, áradt belőle a fensőbbség, a megvetés és a gőg, mégis ezt az egészet feloldotta valamiféle pajkos közvetlenség. A Sátán látva, hogy végre észrevették, elmosolyodott:

- Jób, ejnye, Jób! Mit csinálsz? Tényleg reménykedsz abban, hogy meghallgatnak?

- Ezt nem veled fogom megbeszélni! - burkolózott Jób büszke elutasításba. A Sátán azonban megragadta Jób karját, akinek a testét ettől az érintéstől valami különös és fájó energia rántotta görcsbe, és olyan erős látomása támadt, hogy el is veszítette a kapcsolatát a jelennel. Jób a látomásában megpillantotta a Földet a távolból, és a Föld felől halk morajlás áradt szét az űrben, és ahogy elkezdett a bolygó közeledni, és kitölteni a látómezejét, a morajlás elkezdett töredezett szavakká formálódni, majd a szavak mondatokká, és végül értelmes szöveggé. Ugyan millió és millió emberi sóhaj és ima áradt egyszerre, de mégis képes volt egyszerre mindet érteni, és ez az értés nem csak az elméjét, hanem a lelkét is szétfeszítette. Mintha az egész emberi világ egyetlen sóvárgó ima lenne, amely gyógulást, jólétet, megbocsátást, szerelmet, sikert áhítozik. Benne volt a halálra kínzott rab imájától a császár fohászáig minden. Jóbot letaglózta a látomás, mert amikor imádkozott, az mindig az ő imája volt, ám most úgy érezte, hogy a kérései olyanok, mint a sivatagban a homokszem, úgy vesznek el a nagy egészben. És látott sorsokat, amelyek az övénél sokkal kegyetlenebbek voltak, és látott olyanokat is, amelyek úgy könyörögtek még többért, hogy már így is dúskáltak a bőségben. És Jób szégyent érzett, és rátört a felismerés, hogy a világ végét jelentené, ha minden ima teljesülne. Ekkor a Sátán megrázta, és Jób zavartan magához tért. Szégyellte magát, mert kérni mert, és a kérése hirtelen olyan komikus és nevetséges lett a szemében. A Sátán látta, hogy bevégezte Jób gyötrését, és el is tűnt, magára hagyva a teljes reménytelenségbe süllyedt teremtményt, aki olyan ritka kegyelemben részesült, hogy kiléphetett a saját kis véges univerzumából a végtelenbe, de a látvány agyonnyomta. 

A tábornok végignézett a megtépázott seregén. Nem egy vesztes sereget látott, hanem embereket, akik oly régóta éltek a háborúban, hogy életformává vált számukra, és teljesen elidegenedtek a békés civil világtól. Nem olyan katonákat látott, akik győzni akartak volna, mert elfelejtették azt is, hogy az milyen, de a vereségtől se rettegtek, mert a nélkülözés és a kudarc ritmusára rá lehet hangolódni: nincs semmi, ami ne válhatnak megszokottá - aki pedig már nem akar győzni, az kudarcot se vallhat. A tábornok mérlegelte, hogy milyen lehetőségek maradtak: hősi halál egy végső epikus csatában az esélytelenek nyugalmával, vagy fegyverletétel, és hazatérés.

- Hazatérés? Hová? - gondolkozott fennhangon. A haza már leírta őket, vesztes katonaként csak a szégyent vinnék magukkal, és a nehezteléssel néznének szembe, vagy ami még rosszabb: a tagadással, ami úgy tesz, mintha mi se történt volna, félrenéz, de ezzel a negligálással mégis vádol. Még egyszer végigmérte a katonáit, és döntött. Menetelni fognak, kivonulnak a világból, megkeresik a senki földjét, és ott fognak manőverezni a végtelenségig, mintha üldözné őket az ellen. Ők lesznek az elveszett szellem-hadsereg, amelyik nem büszkeségből nem teszi le a fegyvert, hanem azért, hogy fenntarthassa az egyetlen életformát, amit ismer. Szövetség lesz ez a katonák és a tábornok között, megvívják a mintha-háborút, ami nincs, de majd úgy tesznek, mintha lenne. A haza pedig megkötheti a békéjét, élhet tovább az újrakezdés reményével anélkül a nyomasztó jelenlét nélkül, amelyet ők vinnének bele a mindennapjaikba. Azzal a sereg tábornokostúl levonult a térképről, és többé senki se látta őket, csak mesélték, hogy van egy fantom sereg, amely állandóan vonul egy emberek által ismeretlen vidéken. 

A tábornok seregszemlét tartott, majd visszatért a vezérkari sátorba, és eligazítást tartott a tisztikarnak:

- Uraim! Önök rossz munkát végeztek! Odakint büszke katonákat láttam felsorakozni, akiknél még lelkesedést, önbizalmat tapasztaltam, amikor rám néztek, csillogott a szemük. Önök engem vereségre kárhoztatnak! Mit kezdjek egy ilyen sereggel? Ezek az emberek hisznek a győzelemben, győzni akarnak, és tartanak a vereségtől, vagy ami rosszabb, nem is gondolnak rá! Hallottam, hogy álmaik is vannak, hogy visszafoglaljuk Tartankát, megvédjük Hasselt. Felfogják önök, hogy ez mit jelent? Egy olyan sereget, amelynek a kitartása attól függ, hogy győz-e, vagy veszít-e, hogy teljesülnek-e a célok, vagy elbuknak! Ez egy rossz sereg, a seregnek tudnia kell harcolnia, és el kell felejtenie, hogy mi a különbség a győzelem és a vereség között! A katonáim a harcért harcoljanak, az legyen az életformájuk, és nem kell azzal törődniük, hogy van-e neve, vagy szimbolikus jelentősége a helynek, amely éppen a harc kereszteződésében fekszik! Világosítsák fel őket, hogy egyik város sem létezik, ezek a hadszintér felcserélhető pontjai! Célok? Nincs cél! Háború van, ahol közömbös helytállást várok el, mindenki csak a feladatával törődjön, mással ne! Nem kellenek hősök, aki hősködik, azt lelövetem! Nem az élni akarás az ellenség, a halált megvető bátorság pedig tévedés: a katona ne akarjon élni, ne félje a halált, hanem mindkettő legyen közömbös a számára! Kezdjék előlről a kiképzést, öljék ki a hitet, a lelkesedést, a célok eszméjét! Nem vásárba megyünk, hanem háborúba! Köszönöm! 

Megkérdezték a tábornokot, hogy milyen érzés volt a részese és alakítója lenni a borowitzi Nagy Csatának. A tábornok kihúzta magát, megigazította a zubbonyát, hogy időt nyerjen, de hiába, mert nem értette a kérdést, mire elmondták neki, hogy a csata március 12 és április 5 között zajlott, és győzelemmel ért véget. A tábornok elmerengett:

- Hm. Az egy csata volt? Én csak annyit láttam, hogy folyamatos háborúban veszek részt, ami szünetekkel megszakított csatározásokból áll, amiben hol előre, hol hátra vonulunk, és egyszer ez a háborúság szükségszerűen lezárul majd egy remélt eredménnyel. A csatát így különálló valóságában nem vettem észre.  

Mit is tehetett volna, hiszen már füzérben a sokadik vereséget szenvedte el. A tábornok a sátrába vonult, és elővette azt a méregdrága és különleges konyakot, amit különleges alkalmakra őrizgetett. Szertartásosan kitöltötte egy kristálypohárba, gyönyörködött a színében, a csillogásában, elmerengett rajta, hogy ez az ital még megjelenésében és hatásában is tökéletes, mint egy drágakő, de mégis illékony és múlandó, mint egy folyékony ékkő, ami nem őrződik meg évezredekig, nem öröklődik át egyik generációról a másikra, nem fogják győztesek elragadni, és még az is lehet, hogy egy baleset, egy gránát robbanása összetöri az ital burkát, az üveget, és az haszontalanul szétömlik a földön, és keveredve a sárral, iszappá lesz. Közelítette a szájához, már az orrában volt az illata, és ekkor fogta a poharat, hozzávágta az utazóládájához, a szilánkok szanaszét repültek, de máris követte a poharat az üveg is, és a sátorban az italra már csak egy nagy tócsa, és a mindent beborító aromás illatfelhő emlékeztetett. 

- Miért élveznék egy olyan pillanatot, amely éles ellentétben áll a körülményekkel? Boldogságot és önfeledtséget akarok lopni? A sárban, a lövészárokban, a hullahegyeken akarok hódolni a kiválóságnak és az élvezetnek? Ide akarom csempészni az aranykort? Ennél hazugabb aktust rég nem éltem át! - dünnyögte a tábornok, majd utasította a szolgáját, hogy hozasson ugyanabból a hitvány alkoholból, amit a katonái is isznak esténként a tűz körül. 

Átlagos nap volt a tengerparton, hat kisfiú épített buzgón homokvárat, kis kezükkel tapasztották a sós vízzel megnedvesített falakat. Ekkor egy kamasz srác érkezett meg, aki mint kiderült, verzenyzői szinten csinálja azt, amit a fiúk csak önfeledt játékból két pancsolás között. Némi előkészület után rutinosan állt neki egy homokból emelt fantasztikus vár felhúzásának. A strandolók ámultak, és az öt kisfiú is abbahagyta a sárdagasztást, hogy irigykedő csodálkozással nézzék, ahogy a tornyok az ég felé törnek. 

Az első kisfiú elbiggyesztette a száját, majd sarkon fordult és visszakullogott a családjához, akiknek kiselőadást tartott arról, hogy miért gagyi a vár, amit a bajnok éppen felépít. 

A második kisfiú szomorúan leszegte a fejét, mert azt érezte, hogy ő soha nem lesz képes ilyen csodát létrehozni, ezért lemondón elment úszni, és nem épített többé semmilyen homokvityillót. 

A harmadik kisfiú belül haragot érzett, mert arra gondolt, hogy az ő művét csak két felnőtt bámulta meg, itt meg egész tömeg gyűlt össze, ezért visszament, szétrúgta a sajátját, és gondolatban eltervezte, hogy sötétedés után visszalopózik, és lerombolja a mesterművet. 

A negyedik kisfiú visszatért a saját homokvárához, lerombolta, majd elkezdte újraépíteni, de már nem játékból, hanem dacból és versenygésből, mert megfogadta, hogy ha nem is most, de le fogja győzni a bajnokot, és ő még szebb várat fog építeni. 

Az ötödik kisfiú megcsodálta a készülő alkotást, majd visszatért a sajátjához, nem érzett semmit, csak önfeledten folytatta azt, amit korábban elkezdett, neki ez csak játék maradt. 

A hatodik kisfiú odament az ifi bajnokhoz, és elkezdte kérdezgetni, felajánlotta a segítségét is, és kijelentette, hogy tanulni szeretne. hogy ő is szép dolgokat tudjon megformázni. Teljesen el is felejtkezett arról a kezdeményről, amit reggel óta csinosítgatott.  

A Sátán növekvő türelmetlenséggel hallgatta Istent, aki azt ecsetelte, hogy csapást kell Jóbra mérni, mert ha elveszik a javait, a családját, ki fog derülni, hogy akkor is megmarad-e a hűségében és a hitében. 

- Uram, évezredek óta ugyanaz a módszer! Lesújtasz, elpusztítasz, elveszel, megátkozol. Szeretnék valami újat, ami nem ennyire látványos, de sokkal rombolóbb. - felelte a Sátán. Isten némiképp megdöbbent, hogy valaki megkérdőjelezte a módszereit, és ha valami bevált, akkor minek rajta változtatni? Egy hatalmas villám mindig látványos erődemonstráció, amiből értenek az emberek. Isten azonban érdeklődést mutatott, és bólintott jelezve, hogy jöhet a kifejtés:

- Nos, feltaláltam az egzisztenciális drámát, az örök poklot! - büszkélkedett a Sátán. - Beültetem Jóbba a belső világot, az elkülönült én megtapasztalását, és onnantól mással se lesz elfoglalva, mint a személyes létének az értelmezésével, a hiányainak feltérképezésével, az igényeinek megfogalmazásával, kutatni fogja a gyermekkorát, a szülei felelősségét, aztán addig pátyolgatja a saját énjét, hogy már képtelen lesz a valódi kapcsolódásra, az ennek következtében beálló szervült magány miatt pedig még többet fogja a lelkét kutatni. A folyamat vége az lesz, hogy már nem házat fog építeni, szobrot faragni, hanem meg akarja alkotni önmagát, és ezt majd önfejlesztésnek nevezi el. 

Isten már ennyitől is elszédült, de felfogta, hogy az egész életen át tartó lelki vergődés nagyobb próbatétel, mint elveszíteni a vagyont, és gyanútlanul beleegyezett, mert akkor még nem tudta, hogy ez nem a hit próbája lesz, hanem a hit halála. A Sátán azonban elégedett volt, és Jób másnap arra ébredt, hogy van énje, és egyre erősödik benne a gondolat,  hogy "őt senki nem érti meg!". 

Frenhofer 10 év után letette az ecsetet, mondván, a legnagyobb bűn középszerű művekkel szemetelni a világba. A halálos ágyán a démon megsúgta neki, hogy az áttörés előtt adta fel. 

Frenhofer egész életében nagy festő szeretett volna lenni, mindig úgy érezte, hogy ott áll a kapujában. A halálos ágyán a démon megsúgta neki, hogy soha nem volt esélye többre, ő hitette el vele, hogy a zsenialitás csíráját hordozza. 

Frenhofer ünnepelt festő volt, de folyton középszerűnek érezte magát, ezért boldogtalan életet élt a sikerei ellenére. A halálos ágyán a démon megsúgta neki, hogy a közészerűség csak egy mérgező gondolat, amit ő ültetett el Frenhofer fejében. 

Frenhofer egész életében jelentéktelen festő volt, aki különösebben nem is vágyott többre, azzal vigasztalta magát, hogy a középszerű és a zseniális között csak a szerencse a határvonal, és az alkotás önmagában is érték.  A halálos ágyán a démon a fülébe súgta, hogy ő hitette el vele, a művészetnek nincs tétje, és minden érték. 

A démon egész életében rombolni és mérgezni akart, ám a halálos ágyán Frenhofer a fülébe súgta, hogy a démon ereje csak abból fakad, hogy bármit állíthat, és az ellenkezőjét is, mert bizonyosság nélkül nem tudhatjuk, amit választunk, vagy nem választunk, az hová fut ki. A bizonytalanságot megingatni pedig csak középszerű teljesítmény.  A démon unottan nézett a festőre:

- Igaz, de attól még nagyon hatásos! 

- Miért állt meg a sereg? - kérdezte gépiesen a tábornok a segédtisztjét. A tiszt elrohant, majd visszajött a hírrel, hogy belebotlottak egy emberbe, aki ül egy rakás hamu közepén, állítólag Jóbnak hívják, és az eget bámulja. A tábornok némiképp dühös lett, mert ha egy ülő ember képes megakasztani a vonulását, mire lehet képes az ellenség? Előrement hát, hogy megnézze a jelenséget. Végigmérte a rezzenéstelen Jóbot, aki a sereggel mit se törődött, csak nézett felfelé, mozgott a szája, de nem beszélt, csak őrölte a levegőt, a szemei pedig tompák voltak. A tábornok legyintett:

- Ez ismerős: rengeteg ilyen roncsot látok egy-egy véresebb ütközet után! - mondta, majd utasította a segédtisztjét, hogy sorozzák be Jóbot, aki innentől vizet fog hordani a katonáknak. Azzal elvágtatott, így már nem láthatta, amint Jóbot felrángatják a hamujából, egyenruhába bújtatják, majd a kezébe nyomnak két vödröt, és besorolják a menetbe. 

- Tábornok úr! Ön számtalan győztes csatát vezényelt le, kérem fogalmazza meg, mi tehet valakit sikeressé! Ossza meg velünk, hogy mi, akik a hétköznapi életben boldogulni szeretnék, mit tanulhatunk a diadalaiból? - kérdezte a herceg a tábornokot. 

- Köszönöm a méltatását, én csak vezénylek, a siker csak részben az én érdemem, de megmutatom önnek, hogyan születnek a sikeres emberek. - válaszolta a tábornok. Azzal kézenfogta a herceget, elvitte a frontvonal peremére, és utasította az ott szolgáló zászlóaljat, hogy rohamozza meg a szemközti dombot haladéktalanul. Az emberek kelletlenül feltápászkodtak, majd vezényszóra nekilódultak. Az ellenség egyből tüzelni kezdett, a senki földjét hamarosan halottak és sebesültek borították, a zászlóaljnak mindössze egy töredéke jutott el a dombig, és foglalta el, kitűzve a zászlót. A herceg elborzadva nézte a jelenetet, mire a tábornok annyit mondott kurtán:

- Ott láthat egy maréknyi sikeres embert. A siker receptje, hogy amikor ugyanazért a célért rengetegen indulnak harcba, kevesen jutnak célba, a többi elhullik. Az elhullók a szükséges ár a kevesek túléléséért. Legyél a túlélők között, ez a recept! - mondta a tábornok, majd udvariatlanul faképnél hagyta a lefagyott herceget. 

A háború már ki tudja mióta tartott. Talán mindig is volt, és a tábornok gyanúja szerint a háború nem más, mint a túlélők által táplált befejezhetetlen küzdelem - talán nem is egymással harcolnak, csak harcolnak, és a másik pusztán útban van, és a szerepek merő véletlenből keletkeznek. A tábornok fásultan állt a térkép előtt a vezérkarával. Rá akarták venni, hogy védjék meg a falut, mert stratégiai pont, meg jelképes ereje van, a tábornok azonban csak egy tetszőleges pontot látott a térképen, ami előtt is, meg után is ugyanolyan pontok vannak. De állítólag itt eldőlhet a háború sorsa. A tábornok irigyelte azokat, akik a döntő győzelemben hisznek, mert ő az örök háborút tapasztalta, amiben mindig valaki a döntő gyözelmet remélte a következő győzelemtől. Rájött, hogy nem csak falitérkép létezik, hanem mentális is, és körülötte azon emberek azon masíroznak képzeletbeli célok felé, az eléjük kifüggesztett gyűrött papír pedig csak mankó. A tábornok vállat vont, és azokra a közkatonákra gondolt, akik nem a térkép előtt állnak a kivilágított vezéri sátorban, és azt se tudják, hol járnak, mert nekik egyik domb és falu olyan, mint a másik domb és falu, de persze ettől még se szeretni, se sajnálni nem kell őket. A tábornok kis időt kért, kilépett a sátorból, az egyik sötét szegletben feldobott egy érmét: "fej". Visszament a sátorba, és ünnepélyesen kijelentette, átgondolta az összes vonatkozását a kérdésnek, és megvédik a falut. 

Uram, mi legyen? Itt ez a falu, megvédjük, vagy feladjuk? - kérdezte a főtiszt, a tábornok pedig elmerült a gondolataiban, amelyekben a falu csak egy állomás volt.

Milyen érdekes - gondolta -, itt ez a prolepte, koszos és jelentéktelen falu, a riadt lakosaival, és ha úgy döntök, hogy megütközünk, akkor beírjuk a nevét a történelembe, majd állítanak emléktáblát, és évszázadok múlva jönnek a túristák, feltéve, ha a csata elég jelentős lesz, vagy valamelyikünk annyira megveri a másikat, hogy azt tanítani fogják. A falu szempontjából mindegy, hogy melyikünk nyer, mert őket önmagában a csata ténye fogja kiemelni a nem-létből. Nem akarok jót tenni egy rakás közönséges emberrel! 

- Továbbmegyünk! - adta ki a parancsot.

Jób hetekig ült élete romjai között a lassan kihülő hamuban. Amikor az embert sorozatban érik megmagyarázhatatlan mértékben és intenzitással csapások, képes lebénulni, amit az önvádba hajló kilátástalan válaszkeresés is súlyosbít. Jób is teljesen lebénult, nem is evett, folyadékot is csak erőszakkal lehetett belétölteni. Isten tette próbára, de Isten hallgatott - nem is lehetett másként, a lélektani kísérletekhez hosszú utánkövetés szükséges, Isten pedig figyelt, és lekövetett minden rezdülést. Jób egy idő után nem bírta tovább, úgy érezte, belefullad a gyászba, a kétségbeesésbe és a fájdalomba. Nagy nehezen felhúzta legyöngült testét a hamuból, és lassú vánszorgással elment a városba, hogy ne kelljen néznie az üszkös gerendákat, a bomlásnak indult jószágokat, és a terméketlen pusztaságot, ami a szántóföldjét beborította. Amikor beért a városba, meglátta a fényeket, amelyek melegséggel töltötték be a tereket és az utcákat, miközben az emberek derűsen és hangosan cseverészve vonultak a házak között. Jób rájött, hogy az ő fájdalma abban a méretben nincs sehol, hogy nem csak ő idegen, hanem az egész megélése az. Talán a lelke mélyén azt remélte, hogy a város alig fog különbözni attól, amit maga mögött hagyott, és romos lesz, járványokkal sújtott gondterhelt emberekkel, akik bizalmatlanok, és épp temetik a halottjaikat. Ez azt igazolta volna Jóbnak, hogy ami a nyakába szakadt, az nem anomália, hanem a köznapi valóság. Jób örült volna, ha kiderül, hogy a boldogsága és a jóléte volt az eltérés, mert akkor a világ ilyen, és kész. De a világ nem ilyen volt, hanem Jób volt a kivétel, az emberek pedig elszörnyedtek Jób történetétől, mert nem passzolt a saját tapasztalatukkal. El se tudták képzelni, hogy valakinek elpusztul a nyája hajnalban, leölik a családját délben, sáskák pusztítják el a termését délután, és a háza leég este, majd még ráadásként egy banda meg is veri Jóbot. Az emberek arra gondoltak, hogy Jób biztos hazudik, mert az ő életükben ugyan voltak csalódások, kudarcok, de volt egyfajta kiegyenlítődés is, és legfeljebb azt mondták a nehézségekre, hogy "majd elmúlik, fel a fejjel, majd megoldod!". Jób azonban túl sötét volt neki, túl sok, túl drámai, túl intenzív katasztrófa, ezért végül megkérték, hogy távozzon a városból, mert zavarja a köznyugalmat. Jób örömmel engedelmeskedett - már amennyire képes volt az örömre egyáltalán -, mert ő is fájón idegennek érezte magát, ezért visszatért a világába, ahol nem kérdőzeleződött meg a története: a hamujába. 

Az író fogta Jób történetét, és egyre csak újraírta, mindig más lett, de mégis valahol ugyanazt. Nem is írt mást, csak egyik változatot a másik után, variációk százai kerültek ki a keze alól. Az író már ki se mozdult, csak megszállottan gyártotta Jób ezerféle szenvedését. Jób nem hagyta nyugodni az írót, az író azáltal, hogy újra meg újra megírta, nem hagyta nyugodni Jóbot a túlvilágon, mert minden történettel újra kellett élnie a saját kálváriáját, nem hagyta nyugodni Istent, mert folyton felidézte számára ezt a rég lezártnak hitt történetet. Az író mániája foglyul ejtette mindhármukat, mint egy elátkozott időhurok, úgy bolyongtak ebben az egyetlen történetben, miközben az író végletes fantáziájának köszönhetően nem tudhatták, hogy legközelebb milyen kínt vagy leleplezést kénytelenek átélni, hogy épp a megsemmisülés vár rájuk a következő történetig, vagy a Semmivel kell szembenézniük, vagy elnyeli őket a bűntudat végtelen mocsara, vagy ölre mennek ketten, aztán hárman. Az író erről mit se tudott, talán már nem is írt, hanem az íráson keresztül imádkozott, vagy ez volt számára egy mágikus rituálé, hogy minden egyes történettel Isten fejére olvassa a létezés poklát. Talán vezekelt, mint a gyerek, akinek százszor kell leírnie egy mondatot a füzetbe, neki ez a mondat Jób története volt, és ő egyre körmölte, Isten és Jób pedig egyre sóhajtozott, hogy hagyná már abba, és fogynak ki a fantáziája, és ne tudjon újabb variációt megírni, de az író közben megtébolyult, és már észre se vette, hogy nem új történeteket ír, hanem ugyanazt ismétli a végtelenségig. Így lett fogoly az író, az Isten és Jób az örökkévalóságig. 

Isten magához szólította a Sátánt, mert az a gondolata támadt, hogy próbára kellene tenni Jóbot, hogy ha elveszít mindent, akkor is annyira hűséges marad-e. A Sátán végighallgatta a tervet, és némi köhécselés után megszólalt:

- Uram, sajnos megint!

Isten felnevetett, már milliomodszor fordult elő, hogy nem tudta megkülönböztetni a teremtő képzeletének leágazásait a valóságtól, már ha az ő szempontjából a kettő különbözik egyáltalán: párhuzamos valóságokat gondolt el folyton, amelyekben nem így történnek a dolgok, hanem amúgy. Isten mindent elképzelt, és az ellenkezőjét is, és amit elképzelt, az már benne volt a lét könyvében kitörölhetetlenül. Pont azért tartotta maga mellett a Sátánt, hogy a tényleges valóságnak nevezhető valamivel szembesítse Istent:

- Úgy, szóval a valódi Jóbot hiába tennénk próbára? - kérdezte a biztonság kedvéért, miközben elméje már 22 Jób történetet gondolt el más kezdettel és befejezéssel.

- Nem, felesleges lenne. Ez a Jób, a valamelyest valódi ugyanis egy kudarcos ember, egyik napról a másikra él, és ugyan van családja, de kár lenne elvenni, mert már eleve nem istenfélő, legfeljebb babonás. - felelte a Sátán, de Isten addigra már elveszett a saját fantáziájában, ami éppen egy másik teremtést képzelt el, amiben nincs se Jób, se Sátán. 

Albert Camus emlékére

Jób görcsösen markolta azt, ami még megmaradt neki a tragédiasorozatot megelőző boldog életéből, a meleg hamut, ami az ilyenformán átlényegült és összezsugorodott házának új valóságaként tapadt a bőrére. Jób tébolyultan kereste az összefüggéseket, és rá kellett jönnie, hogy tévedett, mert nem csak a tragédia megmagyarázhatatlan, hanem ami előtte volt, a gyarapodás, a család, a jólét. A látszólagos véletlen két oldala, csak a veszteségben kényszeresen keressük a választ, míg a beteljesülést elfogadjuk a maga természetességével. Jób egészen belezavarodott a felismerésbe, hogy egyik életszakasza se volt válasz semmire, és mindegyik ugyanúgy magyarázat nélkül lógott a levegőben. Jób őrülten elkezdte túrni a hamut, mintha abban keresné a megoldást, a szeme szinte szikrázott, és már nem is a veszteség miatti gyász töltötte be a lényét, hanem az átfogó miértek kínzó választalansága. Jób keresett, de nem talált, és ekkor felragyogott:

- Nem volt válasz a boldogságomban, se a sikeremben. Nem volt válasz a nyugalmamban, se a félelmemben. Nem volt a békémben. Nem volt az alázatomban, a közösségemben. Nem volt a veszteségemben, a fájdalmamban, se a nincstelenségben. Lehet, hogy a válasz nem ebben a passzív önátadásban van, nem a várakozásban, nem abban, hogy fogadom, amit vet az Ég, hanem magamnak kell kikaparnom, és lehet, hogy amíg én vagyok a befogadó, addig elrejtőzik előlem!

Jób ült a hamuban, és felragyogott: ha beáll zsoldosnak, megtalálhatja a háborúban, az ölésben, a pusztításban, a csontok szétzúzásában. Lehet, hogy az Ég csak békében hallgat: mi van, ha a háborúban válaszol is? Mi van, ha nem elszenvedni kell bárányként az Ég önkényét, hanem farkasként kiharcolni, és nem pusztulni, hanem pusztítani? Jób elment a háborúba. 

Jób bárhogy kutatott ez emlékeiben, nem talált semmi olyan vétket, amely indokolta volna ezt a brutális büntetést: csládját lekaszabolták, állatai elhullottak, háza leégett, földjeit az aszály pusztította el. Jób mindenáron értelmet és igazságot akart találni a csapásokban, ezért kifagatta a barátait, a papot, a szomszédait, felhívást tett közzé, hogy ha valaki tud bármilyen bűnéről, az jelentkezzen. Természetesen nem azt gondolta, hogy bűntelen, de mindig vállalta a felelősséget, kiengesztelt mindenkit, elnézést kért, bűnbánatot tartott, és imádkozott a megbocsátásért. Mindezek tudatában képtelen volt feldolgozni, hogy Isten mégis cserben hagyta, hát ült kétségbeesetten a hamuban, fohászkodott, és válaszokat várt. Isten látta, hogy Jób eltökélt, hűséges, és igazságot szeretne, ezért megkönyörült rajta, és elküldte hozzá egyik angyalát, hogy rendbetegye Jób ügyét.

- Mit követtem el? Mi a mulasztásom? Ugye Isten csak próbára akar tenni? - sóhajtott Jób, amikor meglátta a fényes angyalt. 

- Nem Jób, ez nem próba volt, hanem ahogy sejtetted, büntetés. Bűnös vagy! Elfelejtetted már, régen volt, nem is emlékszel rá, de 10 évvel ezelőtt nem segítettél egy rászorulónak, aki nem sokra rá meg is halt betegen és éhesen. Természetesen erről nem is volt tudomásod, mert nem is értesültél a rászoruló későbbi sorsáról, de ugye a nem tudás nem mentesít senkit a következmények alól!

- Tehát egy 10 évvel ezelőtti mulasztásom miatt pusztult el minden körülöttem, és lettem nincstelen? - értetlenkedett Jób. 

Az örökkévalóság szemében tíz év, vagy egy nap ugyanaz! - felelte az angyal némileg türelmetlenül, mert nem szerette a visszakérdezést. 

- De hát ez arányos? Hol van itt az igazságosság mérlege? - kezdett tiltakozni Jób, ahogy egymás mellé tette a téren ülő kéregetőt, akivel nem is beszélt, csak elment mellette, mert épp el is gondolkozott, meg a legyilkolt családját, a sok elhullott állatot, és az üszkös romokat. 

- Igazságot szeretnél, Jób? Arányosságot? Mit gondolsz, az Ég valami pénzváltó? A bűnnek, vagy az erénynek árfolyama van, és mi annyit adunk érte, amennyi jogosan jár, nem többet, nem kevesebbet? Alkudni akarsz, Jób? Fellebbezni? Ha igazságosságra vágysz, fordulj az emberek bíróságához, az Ég nem így működik! Mi adunk és elveszünk, vagy nem adunk, és nem veszünk el, de nem méricskélünk! Szatócsnak nézed a világok Urát? - dühöngött az angyal, amiért az emberit akarják az Égre erőszakolni, és otthagyta Jóbot a hamujában.