"A túlélés olykor nem tanulságot hordoz, csak arról szól, hogy megmaradtunk!" (ismeretlen szerző)

Átszakadt egy völgygát a hegyekben, és az iszappal, törmelékkel megrakott árhullám iszonyat tömeggel és sebességgel tarolt le mindent, és nem csak elsodorta a házakat, embereket, jószágokat, hanem az epicentrumban le is darálta őket. Kétségbeesett emberek kapálóztak a sodrásban, kapaszkodót kerestek, segítségben reménykedtek, már ha volt rá idejük, és nem az emésztette fel az energiájukat, hogy a felszínen maradjanak, miközben a piszkos habok felfoghatatlan energiával dobálták őket. A tábornok és az ezredes megigézve nézte a természet zabolátlan erejét:

- Nézd a kapálózókat! - mondta a tábornok. - Ők csak felgyorsítva élnek meg olyasmit, amire a mindennapi élet keretei között még a reményt adagoljuk, és azt a hitet, hogy a sok rosszra jó is jöhet. Erről a folyó nem tud, és azt hiszem, azok az emberek se érnek rá, hogy álmokat szőjenek a boldog lezárásról. A látottakból ami bizonyosnak tűnik, hogy a rosszra még rosszabb jöhet, a végső esetben pedig halál. Nem írja elő semmilyen törvény, hogy egy történet jól végződjön! 

Az ezredes szótlanul hallgatott, majd mindketten magasabbra húzódtak, mert az ár egyre duzzadt. 

"Két szükségszerűség közé célokat álmodni? Minek?" (ismeretlen szerző)

A tábornok átkelt a folyón a seregével. Meg kellett állniuk, hogy megszárítkozzanak. Utána mentek tovább, de meg kellett állniuk, mert közeledett az este, és sátort kellett verni. Kiderült, hogy kevés az ellátmány, ezért gondos számítással kellett kiporciózni, hogy mindenkinek jusson. A macska még mindig beteg volt, ezért a tábornok nem tudott az ügyeivel foglalkozni, ott ült mellette a fotelben. Éjszaka heves vihar söpört végig a táboron, az emberek rosszul aludtak miatta, a tábornok egy szemhunyásnyit sem. Reggel verekedés tört ki a tábor jobb szélén, a rendcsinálás és a békítés miatt veszítettek egy bő órát az indulással. A nap már delelőn járt, amikor észrevették, hogy eltévedtek, mert a környékbeli parasztok elforgatták a táblákat. Próbáltak élelmiszert venni, amikor kiderült, hogy egy csapat katona ellopta a tábori kincstár egy részét, így nem tudták feltölteni a készleteket. Délután a felderítők jelentették, hogy ellenséges sereg van előttük, és mivel nem akartak senkivel megütközni, kitérő manőverbe fogtak, majd megint rájuk esteledett, de az ellenség közelsége miatt egész éjszaka meneteltek. Másnap néptelen vidékre értek, ahol senkitől nem volt lehetőség ételt venni, ezért további egy napig éheztek. A következő folyónál a hidat lerombolva találták, ezért gázlót kellett keresniük, ami újabb fél nap keresgéléssel járt. A tábornok állt a dombon, jobbján az ezredes, és nézték a kimerült sereget, ahogy vánszorog a porban.

- Valójában nem a nagy csata, a győzelem kivívása, a célok elérése számít! - mondta elgondolkodva a tábornok. - Hanem a szüntelen alkalmazkodás a körülményekhez. Minden csak ennek megszakítása! 

Az ezredes végiggondolta a napot, és magában káromkodott: még új volt. 

A rózsa sokszor unja, hogy állandóan babusgatják, kiszolgálják, lesik a kívánságait, de ha egy percre kiesik a figyelemből, azonnal elkezdi magát rosszul érezni, és olyankor jönnek a kis játszmák, érzelmi zsarolások, színpadias sóhajok. Panaszkodni fog mindig is a búrára, azután a búra hiányányra.

A kis herceg olykor belefárad, hogy az egyetlen öröme, hogy a rózsával törődjön, és amikor már túl sok neki az odaadás, és kimerül, elmegy bolygóközi csavargásra, de persze ott is mindent és mindenkit a rózsához mér, és a rózsát keresi mindenben. Egy idő után hiányozni kezd neki a rózsa, és olyankor visszarohan, hogy ugyanott folytassa - szolgálja a szeretet zsarnokságát.

A róka állandóan ül a fa alatt, és arról ábrándozik, hogy megszelídítik, vagyis hogy ő annyira fontossá válik valakinek, bárkinek, hogy az megdolgozik a szeretetéért: valaki rózsája szeretne lenni. Élete végéig jár a fa tövébe üldögélni és várni. 

A festő csak ül a vászon előtt, és a holnaptalanságtól sorvad, és mivel nincs holnapja, nem kezdhet bele egyetlen műbe se, mert minden kezdet egy láncolatot indíti el az időben, és szinte követeli a holnapot - ami nincs. A festő számára. Ott ül teháti élete végéig egy üres vászon előtt. 

A tábornok pedig csak bolyong a pusztában, mert minden jelentőségtől és jelentéstől irtózik, és a sehová tartó menetelésben oldja fel azt, hogy az ember időben él, és kényszeresen tartana valahová: ő a helyben járást találta fel, ami látszólag mozgás. 

Anne maga a vitalitás, a lendületes életszeretet, és mindig azt reméli, hiszi, hogy a folyó, az óceán hulláma magával tudja ragadni a dolgokat. Ez olykor sikerül is neki, máskor pedig úgy jár, mint minden hullám, szétporlad a sziklán, de a tengerből új erőt nyerve másnap újra nekiszalad. Nem is a célbaérés a lényege, hanem a hullámzás, az apály és a dagály. 

Jób ül a hamujában, életének megmaradt romjai között, és csak ül, megalkotta a gyász, a jelentés, a vád nélküli ülést, amely önmaga emlékműve. Ülni fog mindig, soha nem fog eszébe jutni, hogy újrakezdje, számára a történet teljes, ő az a pont az i betűn, ami már rég ott van, csak még nem látszik. Nem folytat, nem lezár, csak van.  

Isten lapozgatja a Bibliát, mint valami rég elmúlt korszak fotóalbumát, és nosztalgiázik egy olyan világról, ahol még minden egyszerű volt, fekete és fehér, és nem egzisztenciális drámák felett kellett ítélnie, hanem a törvények puszta megtartásáról. Az elején volt mindössze tíz parancs, most meg van milliónyi enyhítő vagy éppen súlyosbító körülmény, kontextus, indíték, oda vezető út. Tudja, hogy az a világ el kellett hogy vesszen. Már ő is kivonult rég, csak passzívan nézi az elszabadult teremtést. Talán már ő se érti.  

A Sátán nem nevet, csak elment hajléktalannak egy mellékutcába. Régen még küzdött, hogy bebizonyítsa, az ember nem méltó teremtmény, és Istennel állt szemben: fogadtak, egymásnak feszültek. De mostanra minden ember egy privát dráma főszereplője, és neki nincs dolga, mert nincs amit bizonyítson és cáfoljon, a színpad szűnt meg, ahol ő alakíthatta a cselekményt. Éldegél a periférián, jól szórakozik, és semmi pénzért nem térne vissza. 

"A szerelem a jelenben él, de az időben bomlik ki - ezért az időn kívül nem létezhet." (ismeretlen szerző)

- Szeretlek! - suttogta Anne, miközben odaállt a tábornok elé, merőn a szemébe nézett, és várt, és közben egészen kinyílt a lénye, mint egy virág. A tábornok túl közelinek érezte a lányt, ezért egy kicsit hátrébb lépett, de csak annyit, hogy ne legyen túl nyilvánvalóan elutasító. Végigmérte Annet fürkészőn, mint aki bele akar helyezkedni egy másik ember pillanatnyi állapotába. Idegennek érezte magát attól, amit látott, a reménytől, a túláradó érzésektől, a sebezhetőségtől. Felidézett benne valamit, ami már nagyon régi emlék volt. Hosszan nézett Annera, aki elkezdett feszengeni, és veszélyt érezni, és már előre félt attól a sebzéstől, amit a vallomásával akaratlanul is kockázatként felvállalt. A tábornok végül megszólalt:

- Ez a szó át van itatva a boldogság sóvárgásával és ígéretével. Az én világomban ez nem jelent semmit, nincs, nem lehet rá építeni holnapot, mert holnap sincs. 

Anne szeméből egy kis könnycsepp gördült le, miközben forgatta a szavakat, hiszen egészen másra számított, és az elhangzottak nem hasonlítottak egy normális elutasításra, de az igen, a viszonzás viszont egészen biztosan hiányzott belőlük. Ránézett a jobbján nyújtózkodó macskára, majd hazament. A tábornok még sokáig gondolt arra, ahogy állt előtte a lány esendőn, miközben a lénye egy egészen idegen világot hordoz, amelyre most az emlékezésen keresztül is rácsodálkozhat. Arra gondolt, hogy miért érzik az emberek természetesnek, hogy boldogságra kell találniuk. Nem keresett igazából választ, csak szemlélődött még egy kicsit, majd kiadta a parancsot a menetelésre. 

- Szeretlek! - mondta Anne a festőnek, a szemei érzelemmel telítődtek, az arcát áthatott a feltárulkozás sebezhetősége. A festő nem érzett boldogságot, se örömet, még meglepődést se volt hajlandó átélni, és az se foglalkoztatta, hogy ő is szerette a lányt. Ránézett, nézte a lány arcát, a bögrét a kezében, a lába között surranó macskát, majd ráemelte a tekintetét, amely szigorú és hideg volt:

- Mégis mit képzelsz? Remélsz az érzéseid beteljesülésétől valamit? Bármit? Bújjunk össze a hidegben, mert attól jobb lesz? Talán álmodjunk privát boldogságot? És akkor mi lesz? Azt hiszed, hogy ez elég ok, hogy visszatérjek az időbe? Hogy ha szeretjük egymást, az bármilyen megváltást elhoz? Költözzünk össze, és eljárjunk dolgozni? Kutyánk is lehet majd? Néha elmegyünk kirándulni? Kézenfogva? Mit jelent, hogy szeretni? Belegondoltál ebbe? 

- De ez csak egy érzés! - próbált védekezni Anne.

- Nem, ez egy univerzum! - felelte dacosan a festő. 

Anne porba sújtva nézte a hidegen dühös festőt, a szavakat szinte fel se tudta fogni, csak érezte, ahogy a kések a lelkébe hatolnak, és rájött, hogy az ő szeretete valami olyan mértékű magányba, vagy boldogtalanságba ütközött, amely fekete lyukként olvasztja magába, nyeli el, és teszi semmivé. 

Anne megint meglátogatta Jóbot, aki változatlanul ott ült a romok között, a hamuban. Anne kifakadt, mivel továbbra is beteg a macska, és ő is szenved a tehetetlenségtől. Jób ránézett, a hamus kezével letörölte Anne könnyeit, és mintegy maga elé morogta:

- Soha ne add meg Istennek az örömet, hogy összetörsz a szenvedéstől! Azzal csak igazolod a világát!

Azzal elkezdte pörgetni a hamut, Anne pedig megdermedt a fura bölcsességtől, és hazament, hogy megnézze a macskáját. 

"Az egyensúly egy ritka és kényes állapot, olykor utólag se lehet tudni, hol borul meg a ritmusa." (ismeretlen szerző)

Pé meglátogatta a festőt. Kedélyesen és széles gesztusokkal beszélgetett - a festő inkább csak mérsékelt jelenléttel -, és amikor elment, roppantul boldog és lelkes volt. A festő után elment a tábornokhoz. Majd Annehoz. Utána még Jóbot is felkereste. Mindegyik beszélgetés mérhetetlenül feltöltötte. Pé embereket gyűjtött, számára a másik volt az egzotikus utazás, az élmény, ő volt a kapcsolatok turistája, aki senkivel nem konfrontálódik, ő a táncos, aki egyik emberről a másikra libben, és mindegyikkel táncolni akar, de a jó érzéséhez nem tartozik hozzá, hogy ad-e valamit közben, mert ő mindenképpen kap. Amikor hazament a feleségéhez, minden találkozásról beszámolt, de mindegyik arról szólt, hogy mit hozott el a másikból, és nem tudta volna megmondani, hogy mit kapott tőle a beszélgetőpartnere. Pé olyan volt, mint a rossz szerető, aki hajlamos azt hinni, és szentül hinni, hogy ha neki jó volt, akkor a nőnek is.  A festő pedig ült a vászna előtt, és azon tűnödött, hogy miért érzi magát kifosztva. 

- Az élet szép, gyönyörű kaland, persze sok fájdalommal! - mondta nevetve Anne, a kezében forró teával.

- Az élet csupa kompromisszum és erőfeszítés, amely nincs arányban az eredménnyel. - sóhajtotta a festő. 

Jób és a tábornok pedig szótlanul ültek, nem volt véleményük a kérdésről, magát a kérdést se tudták értelmezni. Helyette nézték, ahogy a macska hempereg a fűben. 

"Ami nem öl meg, attól még lerokkanhatsz!" (ismeretlen szerző)

Az ezredes felfigyelt egy kis füzetre, ami a sárban hevert. Felvette, és rájött, hogy a tábornok jegyzetei vannak benne. Letisztította, kiszárította, de mielőtt visszaadta volna, nem bírta megállni, hogy átlapozza, hátha valamit tanulhat belőle. A jegyzetek kis vázlatszerű gondolattöredékek voltak, majdnem aforizmák, és nem a stratégiáról, a katonai taktikáról szóltak, vagy a vezetésről, hanem a vereség köré csoportosultak:

- A győzelemnek is vannak következményei, de más jellegűek, mint a vereségé. Mindkettő kényszerpályát jelölhet ki!

- A vereség alapvetően alkalmazkodást kényszerít ki!

- A vereség mértéke határozza meg, hogy milyen mértékben szűkül a mozgási szabadságunk! 

- A vereség nagyságától függ, hogy van-e visszavágóra lehetőség, vagy már csak a manőverezés marad, vagy lényegében csak a szétesés marad! 

- Mindenki győzni akar, ezért a győzelem filozófiája kimunkáltabb, mint a vereségé. Pedig a vereségnek is van művészete!

- Igaz, hogy a kudarcból tanulni lehet, de a történelem azt mutatja, hogy sokszor a vesztesnek már nincs ideje okulni, azt mások teszik az ő példájából. 

- A vereség lehetőségét mindig úgy kell vizsgálni, hogy a felállás lehetősége nem akarat kérdése, és nem garantálja senki!

- Az újrakezdés, a felállás, a visszavágás csak elvi lehetőség, amelyről főleg a rendelkezésre álló idő dönt. 

- A vereség és a győzelem egyaránt hozhatja ugyanazt az eredményt: a sereg képessége a folytatásra megrendül!

- A totális vereség ritkán egyetlen pillanatban jön létre. Lehetnek döntő pillanatai, de a folyamat többnyire csak a végeredményből nézve válik történetté!

- A győzelem elérése rengeteg erőfeszítést igényel, és még akkor se biztos. A vereség azonban magától be tud következni, semmit se kell érte tenni. A vereség akkor természetes? 

Az ezredes ezen a ponton elszégyellte magát, hogy lopva tanulmányozza a tábornok írásait, és megijedt attól is, hogy ennyire elmélyüljön a vereség boncolgatásában: az életösztön tiltakozott benne. Becsukta hát, és jelentette, hogy megkerült az elveszett füzet. A tábornok biccentett: 

- Köszönöm, ezredes, annyiban pontosítok, hogy nem elveszett, hanem eldobtam. Ez egy régi korszak emléke, amikor még azt hittem, érdemes rögzíteni a dolgokat. Lám, egy köznapi szándék is kicsorbulhat mások jóakaratán! - azzal visszavonult a sátrába.  

Anne vidáman állított be a festőhöz, kezében a kedvenc Bukowski könyvével. 

- Hatalmas meglepetésem van, gyere, elviszlek valahová! - kiáltotta, miközben belekarolt a festőbe, aki nem tudta kivonni magát a lány sodró lendületének hatásából, de mégis óvatos gyanakvással hagyta magát vinni. 

Anne elvezette egy csarnokhoz, és kinyitotta a kétszárnyas ajtót, ami egy hatalmas terembe nyílt, ahol emberek sétálgattak, megálltak, nézelődtek, reagálak, és a falon a festő képei lógtak. 

- Titokban szerveztem neked egy kiállítást! - közölte diadalmasan, miközben a festő arca megnyúlt a váratlan fordulattól. Nézte az embereket, akik megálltak egy-egy kép előtt, hosszan nézegették, egymásnak magyaráztak. Volt aki lelkesedett, és volt aki csóválta a fejét. A festő számára nem a reakciók okoztak sokkot, hanem az, hogy ő már régóta a képeit közönség nélkül látta maga előtt. Nem szerénységből, nem aszkézisből, hanem mert ez a dimenzió kiesett a gondolataiból. Az ő világában csak ő volt és a kép, legfeljebb Anne és a macska, akik hívás nélkül is besétáltak ebbe a zárt világba. A festő nem volt boldog, de udvariasan megköszönte Anne kedvességét, majd hazament felseperni az udvart, és megetetni a macskát. 

"A dolgok hatása nem az emberek szabályait és elvárásait követi, hanem csak kibomlik magától." (ismeretlen szerző)

A festő már hónapok óta ült a vászon előtt, de nem tudott semmit alkotni, minden gondolat, mozdulat elhalt benne, még mielőtt tényleges cselekvéssé változhatott volna. Már egészen belevakult a vászon fehérségébe, és nem is annyira alkotni akart, mint inkább megszűntetni ezt a természetellenesen egybefüggő nagy fehér felületet. A vászon steril pusztaságát, a képtelenül lapos sík felületet. Nagy nehezen megemelte a karját, az ecsetet belemártotta az első festékpacába, ami nem is tudta, milyen színű, és egy lassított felvételbe illő mozdulattal felkente a festéket a vászonra egy szabálytalan, amorf csíkban, de mindenféle koncepció nélkül. Nézte, ahogy az anyag kibomlik, kifolyik az ecset sörtéi közül, és szétterül, apró hegyeket, barázdákat alkotva a vásznon, és kölcsönhatásban a fehérséggel bomlik ki a szín intenzitása. Nem tett több mozdulatot, nézte a vásznat, aminek egy kis részén ott virított egyetlen szín, egy folt, és nem tudott mit hozzátenni, nem volt értelme a dolognak, csak hatása, és ő egyre csak bámulta ezt a véletlenszerű és céltalan alkotást. A macska ránézett a festőre, majd lustán kisétált az udvarra. 

A tábornok kiállt a dombra, ahonnan látta az egykedvűen masírozó seregét. Az emberek egész nap meneteltek, és a fáradtság miatt is némaság uralta a sorokat, már senki nem beszélgetett, csak beleolvadt a lustán hömpölygő emberfolyamba. A tábornok nézte ezt a menetelésben feloldódott tömeget, sóhajtott, leült a fa tövébe, pont oda, ahol a róka szokta várni minden nap, hogy megszelíditsék, és rászakadt egy kilátástalan gondolat. Csak áltatják magukat a céltalansággal, mert hiába menetelnek a menetelés kedvéért, valami mégis hajtja és mozgásgban tartja őket. Merlinre gondolt, a varázslóra, akit csapdába csaltak, és mágiával bezártak egy kőbe, és a tábornok megértette, hogy csak ez a dermedt állapot, ez az élet-halál közötti időtlen mozdulatlanság hordozza azt, amit ők a menetelésben vélnek megtalálni, de nekik nincsen Morgánájuk, ezért áltatniuk kell magukat. A mozgás kényszer, az idő parancsa, és ők engedelmeskednek, nem lázadnak. Legyintett, hogy túl sok a gondolat, felállt, leporolta a ruháját, és beállt a menetbe. 

- Győztünk! - rontott be a hírrel az ezredes a tábornok sátrába. A tábornok döbbenten nézett rá:

- Hogyan? Hiszen haditervünk se volt, és még csak nem is készültünk ütközetre! 

- A seregünk menetelés közben meglepte az ellenséget. Valójában mi is meglepődtünk, mert nem készültünk csatára, de mi hamarabb tértünk magunkhoz, és levágtuk mindet. - adott rövid tájékoztatást az ezredes. 

- Mindet? Mármint megsemmisült az ellenséges sereg? - kérdezte a tábornok. 

- Igen, sok véletlen egybeesés játszott a kezünkre, a győzelem akaratlanul, magától következett be! 

- Döbbenetes, azaz mégsem! Végső soron azzal a tudattal élünk és menetelünk, hogy a végkimenetel felett nincs hatalmunk. De statisztikailag mégis a vereséget szoktuk meg. 

- Igen, az emberek most gyülekeznek, útmutatásra van szükségük, hogy mit kezdjenek ezzel a váratlan és szokatlan helyzettel. Változtat ez valamit a céljainkon? - tudakolta a riadt ezredes. 

- Hogy változtatna? Hiszen nincsenek céljaink! Miket hord itt össze? Szedje már össze magát! Milyen katona az, akit egy győzelem kibillent az egyensúlyából?! - emelte fel a hangját a tábornok, miközben azon gondolkozott, hogy kezelje a helyzetet. Kilépett a sátor elé, és rövid eligazítást tartott a nyüzsgő tábornak:

- Katonák! A mai nap eseménye csak egy történés volt, ami a vereséghez hasonlóan nem változtat azon, hogy hová tartozunk, és hová nem! Mindenki térjen vissza a sátrába, és kezdje meg a készülődést! Egy óra múlva folytatjuk a menetelést, a csatáról pedig több szó ne essék! - a sereg elcsendesedett, és meg is nyugodott. Mindenki elkezdett szedelőzködni. 

- Holnap mit fogsz csinálni? - kérdezte Anne. A festő abbahagyta az udvar söprését, és ránézett Annera:

- A holnap az micsoda? 

- Kitalálom, most szeretnél valami időtlen bölcsességet megfogalmazni a jelen megéléséről! - közölte kissé gúnyosan Anne. 

- Dehogy, miket képzelsz rólam?! - húzta ki magát önérzetesen a festő, és mosolygott. - Csupán holnaptalanná váltam, és nem tudok felelni. 

- Holnaptalan? Ez meg mit jelentsen? - hüledezett Anne. 

- Egy nap felébredsz, és rájössz, hogy nincs holnapod. Megszűnt. Elpárolgott. Hiába nézel az irányába, egy hatalmas fekete fal húzódik közted és a holnap között, és nem tudsz belelátni, beleképzelni semmit, nem várod, nem reméled, nincs olyasmi, ami elérhető lenne a mából nézve: az idő megáll a jelenben, nem folyik tovább. Nem tudsz kilépni a mából. Felkelsz, és hiába kezdenél bele bármibe, ami elindít egy folyamatot, és kellene a holnap ahhoz, hogy beérjen, mivel nincs holnapod, ezért nem szökken semmi szárba, ki se csírázik. Ez a holnaptalanság. 

Anne arca megnyúlt, mert nem tudta elképzelni ezt az állapotot. Gyorsan lehajolt, ölbe kapta a macskát, és elment teát főzni, miközben elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy holnap találkozik a barátnőjével, és már előre örült neki. A festő meg söpörte tovább az udvart.  

"Ha veled teljes az életem, nélküled pedig üres, akkor valójában melyik az igazi?" (ismeretlen szerző)

- Hogy számolsz el a halottaiddal? - rontott be a téma közepébe Anne. A tábornok ledermedt, miközben már ismerte Annet. Anne sokszor kíméletlen és nyers stílusban kérdezett, de ami kívülről könnyen tapintatlan tolakodásnak tűnhetett, az valójában a közvetlenségéből fakadt. A tábornok tudta ezt. Ránézett Annera, mert várta a kérdés kibontását. 

- Tábornokként a veszteség és a halál az életed része! - folytatta kérés nélkül is. - Csak voltak olyan halottaid, akik jelentettek valamit? Hiányoznak? Ha nem a seregből, akkor a családból, az életedből? Gyászolsz valakit azóta is?

A tábornok fáradtan ült le a térképasztal mellé, Annera nézett:

- A gyász igazat mond, hiszen valami örökre elveszett, de szelektál, mert minden nappal elvész valami örökre! Én ebben élek.  

A tábornok forgatta az érmét az ujjai között, és levette azoknak az egységeknek a zászlóit a térképről, amelyek megszűntek. A fotelben heverő macska becsukta a szemét, és elaludt. 

"Az idő egy folyó, én meg utálok úszni." (ismeretlen szerző)

- Elmeséled az életedet? - kérdezte a róka a festőt, aki egyből meggörnyedt a lehetséges válaszok terjedelmének gondolatára is, majd rá jellemző módon megvonta a vállát:

- A hosszú verzió egy sor átlagos életrajzi adat és esemény, a rövidebb az, hogy a várakozás. 

A róka ugyan kíváncsi volt részletekre is, de a várakozás fogalma meglepte:

- Mármint hogy az életed egy nagy várakozás volt arra, ami eddig nem következett be? 

- Dehogy! - válaszolta a festő, és mélyet lélegzett, hogy egy szuszra el tudja mondani, mire gondolt:

- Mikor iskolás voltam, vártam, hogy kicsöngessenek, vártam, hogy hazamehessek, majd különös módon hiányozni kezdett az iskola, és vártam, hogy másnap mehessek. Vártam az esti kakaót, a vasárnapi ebédet, a nyaralást. Vártam, hogy legyen szabadidőm, vártam, hogy legyen feladatom. Vártam a randit, a szerelmet, majd vártam, hogy a szerelmem hazamenjen végre, mert éppen terhes volt a társasága, majd hiányzott, és vártam az új találkozást. Vártam a kirándulást, vártam a kiránduláson, hogy elérjünk a kilátóig, ott pedig vártam a naplementét. Vártam festőként a festést, a befejezést, a kiállítást, a reakciókat, vagy éppen hogy az érdeklődés alábbhagyjon, mert már fárasztott. Vártam az ihletet, az alkotókedvet. Vártam, hogy fejlődjek, hogy elismerjenek. Vártam, hogy a jó dolgok örökké tartsanak, vagy legalábbis megismétlődjenek, és vártam, hogy a rossz elmúljon. Vártam, hogy valami történjen, amiről magam se tudtam, hogy mi, de vártam! Nos, sok dolgot kihagytam, de hidd el, az is mind a várakozás körül forgott. Meguntam ezt a körforgást!  

A róka nem válaszolt, hanem maga elé bámult, és a festő felsorolása önkéntelenül is felidézte, ahogy minden nap ül a fa alatt, és várja, hogy megszelídítsék, aztán várja a kis herceget, aztán várja, hogy újra egyedül lehessen, majd várja az estét, hogy beszökjön a tyúkólba, vagy hogy a vadász elmenjen végre haza, és ne az erdőben bóklásszon a puskájával. Megrázta a fejét, megszakította a végtelennek tetsző gondolatsort, és tanácstalanul ránézett a festőre:

- Ha innen nézem, van az életben valami ijesztő egyöntetűség! 

A festő alig észrevehetően bólintott, hosszan kinézett az ablakon a távolt fürkészve, és arra gondolt, hogy azóta él békében, amióta feladta az összes várakozást. Felállt, és kiment felsöpörni az udvart. 

"A szenvedés nem közös világot teremt, hanem privát poklot." (Ismeretlen szerző)

Anne nagyon össze volt törve. Csalódott, megbántották, nem úgy sikerültek a dolgai, konfliktusai lettek. Mintha több szinten zuhant volna rá a balsors. Ellátogatott a hamuban üldögélő Jóbhoz, mert valamiért ösztönösen azt gondolta, hogy csak egy sokkal súlyosabb válságot megjárt ember tudja igazán megérteni, mint megy át. Leült Jób mellé, csupa hamu lett a piros ruhácskája, de nem törődött vele, szipogva öntötte ki a lelkét, majd a végére már sírás rázta.

Jób nagyon nehezen tudta túltenni magát azon a helyzeten, amibe belecsöppent, és idegenkedve nézte a mellette ülő törékeny lányt, aki pillanatnyilag beleroppant a nehézségekbe. Lázasan jártatta az agyát, a hallottakat próbálta értelmezni, mert azok érezhetően valós problémák voltak, még ha nem is az ő világához tartoztak, ismeretlenek voltak és távoliak. Jób nem tudott se ítéletet mondani a lány fölött, se igazán azonosulni vele, hát leszegte a fejét, és az egyetlen dologra koncentrált, hogy összeszedve az emberségét azt a lényegi elemet találja meg, ami a különbségek ellenére azonos az ő tragédiájában és a lány válságában. Végül beletúrt a hamuba, és halkan, egy kicsit bizonytalanul megszülte azt, aminél többet nem volt képes kigondolni:

- Lényegében úgy látszik, a te valódi bajod, hogy azt hiszed, az a normális, ha a dolgaid rendben mennek, az emberek jószándékúak, és amibe belevágsz, az sikerül. És most szembejött veled, hogy a világod megrepedt, mert nem úgy működik, ahogy vártad. Te azt reméled, hogy ez kisiklás, én meg azt gondolom, hogy a leplezetlen valóság. 

Azzal elhallgatott, és köröket kezdett rajzolgatni a hamuba. Mindketten tudták, hogy ez se nem vigasz, se nem válasz, ezért elkezdték némán bámulni a macskát, ami épp felmászott a velük szemben álló fára. 

"Az emberek nem csak eltérő történetekben élnek, hanem sokszor eltérő időben is." (ismeretlen szerző)

A tábornok üldögélt a kerti széken, kávézott, és nézte, amint Anne virágot szed, majd hintázik, aztán leheveredik a fűbe, majd kergetőzik a rókával. Rápillantott a kert másik végében a festőre, aki morózusan támaszkodott egy fának, és ugyanazt a vásznat bámulta hetek óta. Majd újra Anne volt a figyelmének a fókuszában. Utána elkezdte nézni a kerten túl a pusztában görnyedten gubbasztó Jóbot, aki a romok között ült emberemlékezet óta. Aztán elkezdte nézni a kezeit, majd elővette a távcsövét, és megnézte, hogy Don Quijote ott fekszik-e még összetörve a szélmalom tövében a dombon. Utána a rókát figyelte, aki minden nap a fa alatt ült, hátha aznap valaki végre megszelídíti. Újra Annet nézte, majd végigjártatta a tekintetét az ismétlésbe dermedt társaságon, és alig hallhatóan felsóhajtott:

- Hogy nem vettem észre? Anne valódi, mi pedig csak kísértetek vagyunk, és már nem is vágyunk rá, hogy másként legyen! - Anne a fogócskától felvidulva betáncolt a konyhába, hogy teázzon, és közben Bukowskit olvasson. 

"Nyerni? Veszíteni? Mi a különbség?" (Szökevényvonat - film)

- Te nem félsz a vereségtől? - kérdezte a róka a tábornokot, amikor az ellovagolt a fa előtt, ami alatt a róka üldögélt, mint minden nap. A tábornok megállította a lovát, elnézett a messzeségbe, mint aki felidéz magában valami elfeledett dolgot: 

- Először féltem tőle. Majd hozzászoktam. Azután nem tudtam már elképzelni nélküle az életet. Végül már akartam, hogy bekövetkezzen. - felelte. A róka kissé dermedten meredt a tábornokra: 

- Akkor mi van a győzelemmel? 

A tábornok fanyarul mosolygott:

- Nem ismerem. Csak másokét. 

- Soha? - feszengett a róka. 

- Eleinte hittem benne! - felelte a tábornok elmélázva, majd felriadt a gondolataiból, és továbblovagolt, miközben a róka lelombozva bámulta a sárgálló búzamezőt. Megint hiányozni kezdett neki a kis herceg. 

"A tétlenség az, ami a legintenzívebben birtokolja a jelent." (a macska)

A tábornok meglátta Don Quijotét, amint a szélmalom tövében feküdt összetörve. Mikor egy éve erre járt, akkor is pont ott feküdt, egy jottányit se mozdult azóta, talán a páncélja lett rozsdásabb, és az arca lett beesettebb és búsképűbb. A lovag szélesen mosolyogva feküdt a fűben, mint aki angyalt lát. A tábornok nem csodálkozott, csupa olyan alak vette körbe, akik kiestek az időből, ezért azt se találta különösnek, hogy valaki nem hal éhen, ha évekig fekszik ugyanott. Fölé hajolt, és megkérdezte:

- Rosszul tudom, hogy volt neked egy kísérőd? Vele mi lett?

Don Quijote elkezdett kutatni az elméjében, majd némi töprengés után felragyogott:

- Igen, igen, valóban! Sancho Panza volt az, a fegyverhordozóm. Kicsit földhözragadt alak volt, de vidám és hűséges! - mondta, és közben jöttek elő a poros és elfeledett emlékek. - Mi is lett vele? Már emlékszem! Egy ideig itt üldögélt mellettem, és idegesítő kérdéseket tett fel a harc folytatásáról, majd amikor rájött, hogy belefáradtam, csalódott lett. De mivel szüksége volt valakire, akit követhet, és akire rázúdíthatja a kolbásszagú bölcsességeit, hát talált egy új urat magának. Azt hiszem, valami herceget! Igen, igen, kis herceg, így hívják! Nincs is más neve! Szóval most együtt bolyonganak a világban. 

A tábornok bólintott, és készült folytatni a menetelését. Don Quijote azonban még marasztalta egy kérdéssel:

- Ha néha erre téved egy-egy lélek, mind azt kérdi, hogy vagyok, kell-e segítség. Te azonban semmi ilyet nem kérdeztél. Mi az oka? 

A tábornok megállt, visszafordult, majd fürkészőn Don Quijote szemébe nézett, és így felelt:

- Valóban számít, hogy vagyunk? Ez lenne a lényeges tudnivaló az emberről? - mindketten biccentettek a másik felé, majd a tábornok távozott, a lovag pedig feküdt tovább a fűben. 

A tábornok épp a visszavonulást szervezte, ki akart térni az ütközet elől. Nem akart győzni, már eleve hibának tartotta, hogy az ellenség annyira meg tudta közelíteni, hogy a csata szorongató lehetőségként lebegett a völgy felett. A kitérés már régi rutin volt, hiszen se a tábornoknak, se az egységének a háború, vagy a hadsereg nem eszköz volt többé, hanem életforma, amely a menetelésben találta meg a maga végső kifejeződését. A csata nemkívánatos eseménynek számított, senkit se érdekelt. A győzelemnek hiányzott az ambíciója, a vereség meg nem volt vállalható kockázat ott, ahol nincs mit nyerni. Anna nézte a nyugodt és olajozott szedelőzködést, és unva a folytonos manőverezést, amiben minden olyan egyforma és eseménytelen, elkezdte froclizni a tábornokot:

- Sok hadvezér volt, akik kudarcok és vereségek után legyőzhetetlenné váltak. Felálltak ott, ahol más nem tudott, és bekerültek a történelemkönyvekbe! Te meg folyton menetelsz, kitérsz, elszakadsz! Csalódott vagyok!

A tábornok meg se rezdült az összehasonlítástól, csak folytatta a csomagolást, és végül annyit kérdezett, miközben kilépett a sátrából:

- Attól cselekedtek helyesen, mert a tetteikkel hatottak másokra? Ha pedig kikopnak az emlékezetből, akkor elbuktak? Ilyen egyszerű lenne a valóság? - azzal felkapta a macskát a fotelből, és elindította a menetelést. Anne bosszúsan követte őket. 

Anne egy Bukowski könyvet olvasott, miközben hanyatt feküdt az ágyon. Nevetgélt a váratlan és meghökkentő fordulatokon, némelyiket hangos lelkesedéssel olvasta fel a szobában szótlanul ülő festőnek, aki jobban élvezte a jelenet egészét, mint a gondolati gyöngyszemeket. Anne végül letette a könyvet, ránézett a festőre, és az iménti élményektől egészen felszabadulva összegezte a tapasztalatát:

- Amennyire egyszerű, olyan kifejező a régi gondolat, hogy a szó elszáll, az írás megmarad! - aztán magához ölelte a könyvet, és egy picinyke időre Bukowski botrányos, minden konvencionálisra fittyet hányó szabadságát érezte a magáénak. A festő megragadta a karját, és elvitte a város legnagyobb könyvtárába. Megálltak a csarnok közepén, ahonnan látni lehetett a katonásan sorakozó polcok tömött sorait, amint cipelik súlyos szellemi rakományukat. A festő rámutatott a könyvek tíz- és százezreire:

- Igen, az írás megmarad, csak belefullad az évszázadok zsivajába! - majd beültek valahová kávézni. 

"Az idő, mondják, nagy tanítómester, csak az a baj, hogy megöli a tanítványait!" (aforizma)

Egy nap a macska lebetegedett. A tábornok orvost hívott hozzá, de általánosságokon és pár orvosságon túl nem lehetett semmi biztosat tudni. A macska levert és erőtlen volt, nem bújt el, de egész nap feküdt, még annál is sokkal többet, mint amennyit rendesen szokott, és alig evett. A tábornok felkészült a legrosszabbra, nem sok esélyt adott a gyógyulásnak. Tette a dolgát, néha ránézett a macskára, amint feküdt a fotelben, és arra gondolt, hogy ebben az egy kis történetben benne van az egész élet. A törekvés, ahogy kontrollálni akarjuk a dolgokat, orvost hívunk, a magunk keretei között mindent megteszünk, de a folyamatok sokszor tőlünk függetlenül zajlanak, és mi nem tehetünk mást, mint várunk kiszolgáltatva. 

A tábornok nézte a macskát, és miközben átélte mindezt magában, egyszerre tartotta természetesnek és rettenetesnek azt, amin átmegy a macska. Egyre csak nézte, miközben a sátor körül a sivatagi szél fújt részvétlenül, mit se tudva tábornokról, macskáról, egyedül talán a sátor volt számára érzékelhető, mert az útjában állt, és kihatott rá. A tábornok hallgatta a szelet, és a szélen keresztül mintha az univerzum szólt volna, vagy még pontosabban hallgatott volna. A tábornok a törékeny kis állat szuszogásán keresztül értette meg, hogy nincs itt semmiféle megváltás, soha nem is volt, és nem is képzelhető el jövőbeni ígéretként, mert gyógyítani a betegeket csak a maguk idejében lehet, nem pedig a haláluk után egy képzelt jövőben, amikor már nem lehet semmit helyrehozni, ami elmúlt. Nézte hát a macskát, hogy a nyomorúságán keresztül szakítsa el magát mindentől, ami az értelmes és célszerű lét vágyához tartozik. A macska erőtlenül szuszogott közben. 

"Az újrakezdés lehet egy új élet tiszta lappal, vagy csak megszabadulás minden jelentéstől." (Ismeretlen szerző)

Jób elveszítette a családját, a vagyonát, a házait, a nyájait, és nincstelenként üldögélt a romok között a hamuban. Azonban nem teljes nincstelenség az, ahol még vannak barátok, vagy emberek, akik törődnek, aggódnak, gondoskodnak. Jób ült egy nap a hamuban, mint tette már évek óta, amikor a barátai felkeresték.

- Jób! Jób! Miért teszed ezt magaddal? Miért engeded el az életet? Rossz látnunk, ahogy leépülsz, kivonod magadat mindenből, és nem teszel semmiért semmit! - mondták a barátok őszinte aggodalommal. Jób pörgette a hamut az ujjai között, nézte a romokat, amelyek eddig csendesen vették körbe, most meg visszhangozzák a barátok törődését, és átitatódnak velük. A barátok még hosszan beszéltek Jób lelkére, ki akarták söpörni alóla a hamut, amit Jób már nem engedett, lenyírták a szakállát, rendbetették a haját, és kicserélték rajta a szakadt, büdös ruhát. Közben beesteledett, és mindenki hazatért. Jób fogta, becsomagolta a hamut, magához vett egy kis törmeléket a romokból, majd elköltözött egy olyan vidékre, ahol senki se ismerte. Keresett egy romos, elhagyatott épületet, és ott vert tanyát.

"Nem kell mindig megrágalmazni azt, amivé már nem lehetünk, hogy könnyebb legyen elviselni azt, akivé valójában váltunk." (ismeretlen szerző)

Anne ült a fotelben, és nézte, ahogy a festő létrehoz egy képet. Közben érezhetően feszengett is attól, hogy Anne nézi, de a lány kivételesen élvezte, hogy tolakodó lehet, és azt gondolta, hogy provokálja egy kicsit a festő megszokott világát:

- Nem igazán festesz rendelésre, nem adsz el képeket, nem állítasz ki, nem érdekelnek a visszajelzések. Láthatatlanná tetted magadat! Ez erkölcsi póz? Különbnek tartod magadat nálunk? - nem volt kritikai él a hangjában, csak egy gyermek természetességével kérdezett rá a nyilvánvalóra. A festő nem hagyta abba a festést, csak egy kicsit lassabbak lettek a mozdulatai, és kivárt a válasszal, hagy telepedjenk rá a műteremre az imént felröppent kérdések. 

- Dehogy! Ez nem állásfoglalás, hanem állapot. Ha más behatások érnek, más az életutam, most lehet, hogy ott állok épp egy galériában egy kiállításmegnyitón, és a legtermészetesebb érzés az lenne, hogy nekem ez jár, mert a képeim jók! - felelte, majd megkérte Annet, hogy egy kicsit szeretne egyedül lenni, és a macskát is vigye magával, ha már úgyis kimegy! 

"Ha nem tudod mi veszett el, meg se találhatod?" (ismeretlen szerző)

Jób egész nap csendben ült a romok között a hamuban. Semmi jele nem volt annak, hogy meg fog szólalni. Amennyire egyáltalán meg szokták az ilyet jegyezni, az emlékek szerint utoljára két hete beszélt valamit magában. A róka kicsit odaült mellé, mert aznap se jött senki, hogy megszelíditse, és csendesen letelepedett Jóbtól némi távolságra, amikor az öreg váratlanul megszólalt:

- Valami elveszett! - majd hallgatás, de annyira mély, hogy érezni lehetett, nem jön folytatás. A róka rá is kérdezett:

- Mi veszett el? A vagyonod? A korábbi életed? - Jób nem felelt, csak enyhén megrázta a fejét, jelezve hogy nem. Közben nem is nézett a rókára, aki rögtön folytatta a kérdezősködést:

- A hited veszett el? A sok csapás miatt? Az életed értelme? A reményed az újrakezdésre? - a róka annyira ki akarta deríteni, hogy kezdett kihallgatótisztre hasonlítani, de Jób nem érzékelte se a tónust, se a kérdések mennyiségét. Valószínűleg inkább magával beszélgetett.  

- Nem! Valami elveszett, valami megnevezhetetlen, és itt ülök évtizedek óta porba sújtva, és nem tudom, mit vesztettem el, de nagyon fontos lehet, mert nélküle árnyékká váltam! - mondta Jób tőle szokatlan terjedelemben, a rókára nézett, majd vissza a hamura, és onnantól semmire nem válaszolt. A róka még üldögélt ott egy darabig, majd visszatért a fa alá, hátha arra jön a kis herceg. 

Egy nap Anne a festővel sétált a városban. Épp egy parkon keltek át, a sétányt padok szegélyezték, és az egyik padon egy különleges megjelenésű nő ült felhúzott lábakkal. Laza volt, otthonos, mint egy macska. A ruházata, az önfeledtsége, ahogy hunyorogva nézett a lombok felé, felkeltették Anne figyelmét, megrántotta a festő karját, a fejével a nő felé bökött, és elkezdett lelkesen suttogni:

- Nézd, megesküdnék rá, hogy művész. Hogy alkotó. Hogy egyéniség. Mindig csodálom, amilyen könnyedséggel be tudják lakni a teret. Szinte bizonyosan ha megszólítanám, rutinosan, meglepődés nélkül tudna válaszolni. Biztos vagyok benne, hogy egy érdekes beszélgetést tudnék vele folytatni, miközben nem ismerjük egymást. - csak úgy ömlött az asszociációs folyam Anneból. A festő nem szólt semmit, csak megnézte a nőt a padon, bólogatott, de közben arra gondolt, hogy valamikor ő is jelentéseket gyártott, most meg lát egy padot, egy nőt, és egy másik padot, amin nem ül senki. Anne megérezte, hogy a festő nem hangolódott rá a képzelgésére, ezért egy kicsit távolabb lépett durcásan:

- Nem is értem néha, hogy lehetsz te a festő! 

Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a rossz, a horror, a szörnyek birodalma az egy szeglete a világnak, hogy körülhatárolható, el lehet menekülni belőle, és ha megjelöljük a térképen, el is lehet kerülni. De mi van, ha az igazi horror, hogy nincs határ, nincs elkülönülés, hanem egyidejűség és mindenhol jelenvalóság van? Mi van, ha a horror rettenete csak látványos elfedése annak, hogy a valódi sötétség átitat mindent, és észrevétlenül marja szét a dolgokat? Nem a szörnyektől, nem a démonoktól kell félni, nem ők a veszélyesek, a valódi rossz láthatatlan, bennünk és körülöttünk munkál folyamatokon keresztül. Mint a lassú méreg, amely apránként veszi el az erőt, vagy mint a por, amely szívós kitartással borít be mindent, és termelődik újra és újra: nem tudjuk megszüntetni, csak letörölni - egy időre.  

"Az embernek jogában áll a tükrét megválasztani, de azt is, ha egyáltalán nem akar belenézni egyikbe se!" (Ismeretlen szerző)

Anne felkereste Jóbot, aki ott ült a nincstelenségben és a hamuban évtizedek óta egykedvűen. Anne leguggolt Jób elé, hogy ne fölülről beszéljen hozzá, és szeretetteljesen így szólt:

- Aggódom, hogy már régóta így élsz, és ha nem is érzel fájdalmat, mégis lerí rólad, hogy nagyon nagy bajban vagy! Hová vezet ez a dac, ez a terméketlen gyász? Ülsz a hamuban, nem is törődsz magaddal, nem tartod a kapcsolataiadat, az arcod pedig végtelen szomorúságot áraszt! Tégy valamit, Jób!

Jób mintha álomból rezzent volna, már régóta nem hallott aggódó és törődő szólamokat, csak ült feloldódva az ürességben és a lemondásban. Kiesett az időből, és semmi olyan nem vonzotta, ami a holnaphoz, a cselekvéshez, az akaráshoz kapcsolódott. Nem akart folyamatok részesévé válni, bármilyen örömteliek is azok. Ebben az állapotban élt már mióta, és most jött Anne, akin keresztül önmagát hirtelen sajnálatra méltó, megtört embernek látta. Forgatta magában ezt a képet, nézte a lányt, gondolkozott, majd elnézett a távolba, végigjártatta a tekintetét a romokon, amelyek az elvesztett életéből maradtak. Némi hallgatás után ránézett Annera, és így felelt:

- Tudom, hogy a jószándék vezérelt, és hálás vagyok a törődésedért, de nem szeretném magamat rajtad keresztül ilyennek látni! Kérlek ne gyere többé! - azzal elkezdte pörgetni a hamut a kezei között, és elnézett Anne mellett. 

- Ezt elrontottad, most nagyot hibáztál! - vádaskodott Anne.

- Nem rontottam el semmit, csak nem voltam képes élni a lehetőséggel! - válaszolta a festő. 

A festő ott találta Jóbot, amint térdepelt a hamujában, és földig hajolva imádkozott. Megvárta a szertartás végét, és megkérdezte:

- Miért imádkozol? Talán szeretnéd visszakapni az elveszett életedet?

- Nem, semmi ilyesmi: az imám nem kérés! - felelte szikáran Jób. 

- Akkor talán a bűneidért kérsz bocsánatot? - folytatta a festő. 

- Az is kérés lenne, nem!? - csóválta a fejét Jób. 

- Akkor hálát mondasz? - folytatta a nyomozást a festő. 

- Hálát? Vak vagy? Hát látsz te olyasmit, amiért hálásnak kellene lennem? - csodálkozott ingerülten Jób. 

- A hála mindig képes belekapaszkodni akár a legkisebb pozitívumba is, amiért köszönetet mondhat! - védekezett a festő. - De ha nem kérsz, nem hálálkodsz, nincs benned bűnbánat, akkor miért imádkozol?

- Nézd az eget, milyen szép! - mutatott fel Jób. - A felhők fodrozódása, a madarak cikázása, a végtelen távlat. De ebben a szépségben ott van a kíméletlen közöny is, ami nem vesz tudomást rólunk, és ha úgy jön ki a lépés, széttapos. Én ezelőtt a közöny előtt borulok le, ez az én imám. 

A festő elhallgatott, és hosszasan nézte az eget. A macska épp elkapott egy madárfiókát: csak a kétségbeesett csipogás hallatszott a háttérből. 

"A tragikum kívül történik, de belül van megalapozva." (Ismeretlen szerző)

- Te milyen zenét hallasz belülről, ha az életedre gondolsz? - kérdezte valaki. 

- Egy mediterrán, fülledt esti zenét, amire szenvedélyesen lehet táncolni, vagy éppen összebújva. Mindkettő egyszerre! - mosolygott Anne.

- Szakrális zenét, amely lentről felfelé száll, és tulajdonképpen arról szól, hogy semmit se kontrollálunk, és kegyelemre van szükségünk! Egy ikon lebegne középen. - mondta a festő.

- Filmzenét. Az elítélt méltóságteljesen sétál a vesztőhelyre, egyszerre hordozza büszkén a saját igazát, és tudja, hogy a végkifejlet szükségszerűen jött el, és nem felelős érte senki. Ő nem hős, az őt elítélő világ meg nem gonosz! - felelte a tábornok. 

- Egy magányos és szomorú fuvolaszót, amely közönség nélkül szól a réten, a zenész pedig láthatatlan. - mondta Jób. 

- Egy kopott vurstli dallamait, amit agyonhasználtak, de vidám, tét nélküli zenét játszik, amire akár bohózatot is elő lehet adni!  - mélázott el a róka

A macska hosszasan nyávogott, majd még egyszer. Utána elégedetten nyúlt el a hűvös padlón.  

"A belesimulás és a lázadás ugyannak a világnak két tájegysége." (Ismeretlen szerző)

A festőt elvitte Anne két koncertre. Az egyik egy népszerű együttes volt, akik könnyű, konfliktusmentes szórakoztató zenét játszottak, amit csak szeretni lehet, vagy unni. A másik egy rétegzenekar volt, akik autentikusan üvöltötték bele a világba a saját törzsük igazságát. A zenéjük nyers és erőteljes volt, sértő és karcos. Anne mindkettőt élvezte, csak a festő feszengett, mert látta a hatást, értette a különbséget, mégis azt kellett mondania, hogy nem érti, mert lényegében mindkettő ugyanaz. Azzal lepöckölt a falról egy kis máladozó vakolatot, és az ujjával a mezítelen falat dörzsölgette. 

A festő reggel beleivott a tejbe, ami savanyú volt. Ki kellett köpnie, és kimosnia a száját, mert a markánsan penetráns íz beleitta magát az ínyébe is. Bosszúsan elindult az udvarra, de belerúgott a küszöbbe mezítláb, és a fájdalom az egész testét görcsbe rántotta. Amikor magához tért, kiegyenesedett, még ki is húzta magát, kezeit ökölbe szorította, és kimérten, emelt hangon kezdett beszélni csak úgy maga elé:

- Azért se adom fel, azért is sikerülni fog ez a nap! Nem a kezdet fogja meghatározni, immáron kesztyűt dobok a Sors képébe, és én fogok győzni!

Bevonult hát festeni, hogy feloldódjon az alkotásban, de már az első ecsetmozdulat olyan balszerencsésen sikerült, hogy telefröcskölte a ruháját és az arcát festékkel. A takarítás elvett fél órát, és megölte az alkotó kedvet is. Nem akarta feladni, ezért elhatározta, hogy kisebb célokat fog követni: fej vagy írás! Elkezdte dobálni az érmét, és mindig fejre fogadott. Mindig írás lett, mintha kizökkent volna az idő és a tér a normál medréből, és valamiféle hurokba kerülve ugyanazt ismételgette volna. A festő növekvő frusztrációval, dacosan dobálta az érmét egész délelőtt, majd feladta. Inkább elment a városba, hogy vegyen barackot, mert megkívánta. Amikor azonban beleharapott a barackba, csalódott. Nem tudta eldönteni, hogy rossz és éretlen volt a gyümölcs, vagy a katasztrófába hajló nap miatti nyomottsága fosztotta meg az ízlelés örömétől, de végül kidobta a félig megrágott barackot. Az azonban nem akart a kukában landolni, visszapattant a faláról, és a festő ingjének csapódott. A festő önkéntelenül odakapott, és a baracktól nedves kezével még jobban szétmaszatolta a foltot, ráadásul már ragadt is. Nagy nezehen talált egy utcai kutat, hogy megmossa a kezét, de olyan kissé elveszítve a lendületét olyan erővel nyomta le a kart, hogy a víz gejzírként vágódott ki a kút száján, és elárasztotta a cipőjét, a zoknija csicsogott minden lépésnél. Leült hát egy padra, hogy kissé lenyugodjon, és kitalálja, hogyan tovább. A pad azonban koszos volt, madárürülék is díszítette, ám ezt előzetesen nem vette észre, és kénytelen volt utólag rájönni, hogy rontott a helyzetén. Felsóhajtott, és úgy döntött, betér a közeli boltba, az ottani pénztáros lány mindig olyan kedvesen mosolyog rá, az majd ellensúlyoz minden rosszat, ami eddig történt. Amikor azonban a boltba lépett, a lány feltűnően rideg és közömbös volt, rá se nézett a festőre, a kiszolgálás még annál is rosszabb volt, mintha szimplán csak egy érdektelen eladó szolgálta volna ki. A festő kezdte érezni, hogy a minimál céljait se tudja sikerrel teljesíteni, talán nem kellene erőltetni a Sors legyőzését, arra még lesz bőven alkalom, ezért hazatért, és a nap hátralevő részében söprögette az udvart. Közben arra gondolt, hogy amit átélt, az lényegét tekintve teljesen köznapi volt, és a holnap is ilyen lesz. 

Az író mélyen Anne szemébe nézett, miután az elmesélte az életét:

- Hidd el, tudom, mit érzel, teljesen megértelek! - mondta, mire Anne felélénkült, az író felé fordult, és hirtelen megváltozott az egész lénye. 

- Pontosan mit akarsz mondani? - kérdezte, de érezhető volt, hogy valójában a kérdés csak felvezetője valami számonkérőnek. Az író is rögtön értette, és védekezővé vált:

- Semmi különös, pusztán jeleztem, hogy értelek, támogatlak, melletted állok! - foglalta össze a nyilvánvalónak tűnő üzenetet. 

- Nem, nem ezt mondtad! Íróként tudnod kellene, mit jelentenek valójában a szavak! - Anne már nem kérdezett, az író pedig rájött, hogy nem látja, mire megy ki a játék. 

- De miről van szó? Rosszat mondtam? - Anne nézte az írót fürkészőn, várakozva, hátha valami más is kijön belőle, de az író zavartan hallgatott, és ő meg Annet bámulta. Anne enyhén az ajkába harapott, elnézett a távolba, és azon tanakodott, hogy válaszoljon-e. 

- Ez a legrejtetettebb és leghazugabb igényformálás a másikra! Látszólag támogató, de valójában rólad szól, hogy TE, hogy TE értesz meg, és TE állsz mellettem, és hogy TE látsz belém, és ezt nekem azonnal viszonoznom és elismernem kell, méghozzá bejelentésre! - Anne szemei szikráztak, felállt, és magára hagyta az elképedt írót, elment teát főzni a konyhába. A macska is kivonult a szobából az udvarra. 

- Ölelj meg! - kérlelte Anne a tábornokot, mert nagyon szomorú lett. 

- Nem tudlak megölelni, mert nincs holnapom! - felelte a tábornok.

- De az ölelés a jelenről szól! - hüledezett Anne. 

- Sohase, mindig benne van kimondatlanul a holnap is! - szögezte le a tábornok. A macska épp dorombolva hozzádörgölőzött a lábához.  

- Miért nem szeretsz? - kérdezte Anne.

- De szeretlek! - mondta a róka. 

- De hát nem érzem, folyton magamra hagysz! - vádaskodott Anne.

- A szeretet nem csak egy érzés, hanem egy képesség is, hogyan tudok feléd fordulni. Nekem ennyi van csupán belőle! - mondta a róka, majd szomorúan elsomfordált. Fura kaparászás hallatszódott közben: a macska a körmeit élesítette a fán. 

- Csütörtökön elrontottam a dolgot, ügyetlen voltam! - mondta a róka. 

- Azt hittem, csütörtökön elrontottam a dolgokat, de rájöttem, hogy a végkifejlet annyira sok dologból tevődik össze, hogy az eredmény nem is csak rajtam múlott. - merengett a festő. 

- Azt hittem sokáig, hogy csütörtökön elrontottam a dolgokat, de valójában nem is csütörtökön dőlt el az eredmény, hanem évekkel, évtizedekkel előtte, amikor nem jobbra indultam, hanem balra. - töprengett a tábornok. 

- Csütörtökön elrontottam a dolgot, de lesz péntek, szombat, és sok más nap, és máskor majd jól csinálom! - mondta Anne. 

- Csütörtökön Isten úgy látta jónak, hogy ne sikerüljön a vállalkozásom! - mondta alázatosan Jób. 

- Csütörtökön az irigy emberek elgáncsoltak, és ezért nem sikerülhetett! - duzzogott a kis herceg. 

Közben a macska már nem emlékezett a csütörtökre, mert lekötötte az egér neszezése, ami éppen akkor bújt elő a fal repedéséből. 

A róka a fejét csóválta, számára a festő túl melankolikus volt, aki túl sokat mereng a múltról:

- Aki a múltban él, az elveszíti a jelent! Miért nem tudod elengedni? 

- Akinek nincs jelene, se holnapja, annak már csak a múltja marad formálható anyagként! - válaszolta a festő. Anne az arcát a kezébe temette, és felcsattant:

- A nagy bölcsességekben a pátosz a legvisszataszítóbb vonás! - azzal kiviharzott a szobából. 

Egy napon Isten odaállt Jób elé, aki ott ült már mióta a hamuban, nincstelenül és magányosan, hordozva az emlékét annak, hogy egy napon a felsőbb hatalmak mindenét elvették. Talán szeszélyből, talán büntetésből, talán próbaként. Szerette volna azt hinni, hogy büntetésként, mert akkor értelme lett volna a történteknek, de valójában már nem gondolt semmit. Először észre se vette az előtte álló Istent, majd amikor felfedezte, akkor meglepődött, de nem is a látogató kilétén, hanem hogy áll előtte valaki. Isten megszólalt, a hangja egyszerre zengett a hatalom kérlelhetetlenségétől, és a törődés lágyságától:

- Mondd, Jób, mit tehetek érted? 

A kérdés talányos és furcsa volt, és Jób első gondolata az volt, hogy válaszként megkéri Istent, ne állja el előle a Napot, de aztán inkább visszakérdezett:

- Hogy érted, Uram?

- Az érdekelne, hogy a személyes sorsodon keresztül, ha rajtad múlna, hogy rendeznéd be a világot? Szeretnéd, hogy igazságos világgá formáljam a mostanit? Ahol a jók gyarapodnak, a rosszak bűnhődnek? - bontotta ki Isten a kérdését. 

- Nem, nem szeretném! - felelte gondolkodás nélkül Jób. Isten mindentudóként ismerte a választ előre, de attól még csodálkozott. Jób félvak volt, de érzékelte maga körül a rezdüléseket, mivel évtizedek óta ült a csendben, az egyedüllétben, ezért érzékei kifinomodtak. 

- Uram, nem vagyok gyermek, tudom, hogy a világ nem lehet igazságos, mert az erőszakot tenne jón és rosszon egyaránt, igazságtalannak, vaknak és kegyetlennek kell maradnia! De még ha így is látom, a személyes veszteségemet akkor se fogom tudni elhordani! Viszont elnézésedet kell kérnem, a sok beszéd kifárasztott, folytassuk máskor! - azzal leszegte a fejét, jelezve, hogy már nincs jelen. 

A festő rendszeresen eljárt egy amatőr alkotótáborba, de nem mint festő - senki nem tudta róla, hogy kicsoda -, hanem mint nézelődő. Különösen szerette az egyik alkotót, aki a művei alapján teljesen tehetségtelen volt, a munkái valójában értékelhetetlenek voltak, iskolás szintű pingálmányok. A festő mégis áhítattal nézte, mert azt látta benne, aki ő soha nem volt, és már soha nem lesz: valaminek a része, olyan ember, aki a holnapnak fest, mert oda tart, és a holnap hite, és a valahová tartozás természetessége hatja át. Nézte és csodálta az elmélyültséget, amivel a képeit létrehozta, mert ő tudta, hogy a végeredménytől az odaadás független, hatalmas szenvedéllyel készülhetnek fércművek, és totális közönyből és fásultságból remekművek. Őt már a remekművek jó ideje nem érdekelték, az alkotó ember jelensége ejtette rabul. Ezért nem érezte, hogy bárkinek, akár neki dolga lenne, hogy belenyúljon ennek a festegető léleknek a világába. A dolgokat nem kell mindig megjavítani! - mondta. Aztán hazament felsöpörni az udvart, és közben arra gondolt, hogy mennyire szereti Annet, de hiába, mert olyan távoli tőle a lány világa, hogy kinyújtott karral se érné el, és ha kiáltana se jutna el a hangja hozzá. 

Reggel a tábornok kiállt a sátra elé, és nézte a sereg készülődését egy bögre kávéval a kezében. Az emberek egy része morózusan bontotta a sátrakat, készítette össze a málhát, mások közben beszélgettek, nevetgéltek, vagy épp munka közben tömték magukba az ételt. A tábornok nézte a nyüzsgést, és hiába volt a sereg egésze jövőtlen, sehová nem tartozó emberek gyülekezete, akik már nem a győzelmet hajszolták, mégis a nyüzsgésen át a táborba betüremkedett az idő és az élet, amiben vannak célok, örömök, gondok, vágyak, hiányok és drámák. A tábornok letette a bögrét, megkerülte a sátrat, és észrevétlenül elindult a másik irányba, hogy onnantól sereg nélkül, egyedül folytassa a menetelést a sivatagban. A macska távolról követte. 

- Mégis mire vágynál az életedben? - kérdezte Anne a festőt, miközben két kézzel markolta a teásbögrét, mosolygott, és tágra nyílt szemekkel, várakozón nézte a férfit. A festő kicsit felsóhajtott, mint akinek nehezére esik a válasz, vett egy nagy levegőt, és egy lendülettel ki is préselte magából:

- Azt szeretném a lelkem mélyén, ha én lennék a főszereplő, akire figyelnek, aki csak mesél, és érdeklődve hallgatják. Aki számít, aki középpont, aki nem téved és jól lát mindent, vagyis nem téved. Kvázi bölcs. De ezek csak vágyfantáziák, amelyekre nem lennék alkalmas, nem lennék képes, nem lennék érdemes. És nem is lenne jó, ha teljesülhetnének. A vágyaink sokszor nincsenek összhangban a valósággal, csak léteznek mindentől függetlenül - saját életet élnek.  

- Azt hittem, kisebb és köznapibb dolgokat fogsz mondani! - felelte elgondolkodva Anne. - Talán a vágyaink határozzák meg a kudarcainkat, ezért lehet, hogy valaki csak kudarcot vallhat, más meg alig. 

A festő meglepődött ezen a filozofikus megjegyzésen, megsimogatta a macskát, és mivel úgy érezte, már így is túl sok szó esett róla, kiment felsöpörni az udvart. Anne kissé csodálkozva suttogta a doromboló macskának, miközben csóválta a fejét:

- Látod milyen? Egy percig viselte el, hogy főszereplő lehetett! 

A festő olykor elzarándokolt a városba, leűlt a téren egy padra, és nézte azt a szikár férfit, aki mindig ugyanott ült minden nap a fal tövében: rajzolt és kéregetett. Pontosabban nem kéregetett, mert nem szólt senkihez, mint egy néma és súlyos szikla, aki ott van, de nem kér, nem lép kapcsolatba, nincs benne akarás és várakozás. Csak rajzol. A rajzait konok eltökéltséggel készítette, szinte életformaként csinálta. A festő ha akarta volna se tudta volna megnevezni, hogy ez micsoda valójában: nem alkotókedv volt, nem önkifejezés, hanem túlélés, vagy rítus, vagy vezeklés, vagy az idő feloldása egy ismétlődő aktusban. A rajzok témája vegyes volt, ötletszerű, és természetesen szakmailag nem lehetett őket minősíteni. De mégis, a férfiban, a tevékenységében, a rajzolásában, valami mély őserő munkált, amely nem függött senkitől, semmitől, csak húzta a vonalakat. Ez a rajzolás nem különbözött attól, ahogy a folyó hömpölyög, a fa rügyeket hajt.

A festő tudta, hogy ha nem is hall konkrétan hangokat, és szabadnak hiszi magát, de a képzettsége okán évszázadok beszélnek benne, példák és stílusok szabnak neki utat, és megannyi ember zsong a fejében, és ő csak tudattalanul hordozza a szempontjaikat, ítéleteiket és felfogásukat. De ez a férfi csak itt ül, és nincsen benne cenzor, zsűri és közönség, senki sincsen, csak az igény, hogy rajzoljon. A festő arra gondolt, hogy mennyit gyűjtött a minőségi festékkészletre, majd amikor megérkezett, hónapokig hozzá se nyúlt, pedig mennyire hitte, hogy az anyag, a szín, az új impulzus feltölti és átlendíti a tétlenség falán, és lám, itt van valaki, aki tollal firkál egy kockás füzetbe. A festő soha nem akart beszélni a férfival, nem is érdekelte a személyes valósága, csak egy emlékeztetőt látott benne, hogy a műterem, az eszközök fétise, a sok ecset, a tubusok eltörpülnek amellett, hogy ez a férfi itt ül, rajzol, és nem törődik semmivel. 

Az ilyen kirándulások után a festő mindig hazament felseperni az udvart. 

Anne a tarot kártyát kevergette, lapokat tett ki maga elé, majd komoly arccal szugerálta az aktuális konstellációt, és próbálta megidézni az intuitív énjét, hogy a szimbólumok értelmezése ne csak magyarázat legyen, hanem élettel teljen meg. Az értelmezés is akkor jó, ha ihletett, szokta mondani. A festő ült, nézte a lányt, amint újra és újra kitette a lapokat maga elé, és csodálkozott. Látott valakit, aki feloldódik abban, amit csinál, egészen átadja magát, és akármi is történik, egy egész univerzum lendül mozgásba rajta keresztül, miközben annyira elmerül magában, a cselekvésben, hogy minden más feleslegessé válik a számára: a szoba, a festő, a világ egésze. A másik dolog, amit látott, hogy egy ember épp lelkesen válaszokat keres.

- Vajon mi a különbség a racionális és a transzcendens válasz között? - Tette fel magának a kérdést, de meg se próbált felelni, mert mindig többre tartotta a rácsodálkozást, mint az értelmezést. Nézte a lányt, ahogy egyszerre játékosan és komolyan fürkészte a Sorsot, és elmélázott azon, hogy miért akarunk folyton tudni. Akár válaszokat akarunk, akár tagadjuk azokat, folyton a válaszok körül forgunk.

Anne természetesnek vette, hogy keresi a jeleket, hogy a jelen, vagy a jövő válaszolhat, a festő pedig csodálkozott ezen a természetességen. A festő régóta úgy látta, hogy az evidenciák a gyanúsak. Minden, amit késznek veszünk. A kiindulópontjaink, legyen az a szerelem, a világ, a művészet, a cél, az okság. Hirtelen ráeszmélt, hogy elkalandozott, és újra a lányt nézte, ahogy keveri a kártyát, mosolyog, és megfejtéseket suttog maga elé. Amikor felkelt, hogy felsöpörje az udvart, Anne észre se vette, amikor kiment.