"Ez nem valaminek a kezdete, csupán egy újabb esemény." (ismeretlen szerző)

Jób egy ideje folyamatosan gyöngült, betegeskedett. Belülről valami mély és konok szomorúság rágta, kívülről az elemek koptatták, hiszen évtizedek óta ült a szabadban, a hamujában, és így, mozdulatlanul hordozta azt, ami maradt neki és belőle. Anne olykor meglátogatta, megfésülte, leporolta a ruháját, enni adott neki, de csak távolról tudta követni Jób kihullását az életből.

Jób végül egy számára mindenképpen átlagosnak tűnő napon meghalt. Megbékélve halt meg, elfogadva az életét, a sorsát, és az elkerülhetetlen lezárást. Észre se vette a bekövetkeztét, a tudata megszakítás nélkül csúszott át az ittlétből valamilyen ottlétbe. Ahogy kezdte felfogni, mi történt, egy szétáradó, egyre erősödő fény folyta körbe, amely nem csak megvilágította, hanem át is járta. Melegséget és békét kezdett érezni, miközben a fényből kibontakoztak korábbi szerettei, akik már távolról üdvözölték barátságosan és hívogatón. Jób testetlen tudata egyre inkább magához tért, lassan teljesen megérkezett, és felfogta, hogy ez a túlvilág, a Fény, és hogy olyan lelkek integetnek neki, akik fontosak voltak a számára. Jób ebben a pillanatban felsóhajtott, arcát - merthogy a tudat még emlékekből formát teremtett önmaga köré - kezébe temette, szeméből könny szökött fel, és szinte magába roskadt:

- Még mindig nincs vége? - kérdezte kétségbeesve. Majd tehetetlenül leült, és mozdulatlanságba dermedt.  

- Anne olyan csodálatos, nem? - kérdezte sejtelmesen a róka a festőt. A festő elmerengett, és eszébe jutott egy sor közeli emlék: Anne mozdulatai, nevetése, humora, hangja, ahogy olvas, ahogy teát főz, ahogy a fejét hátraveti, vagy beletúr a hajába. Eszébe jutottak gondolatok Annetól, a lelkesedése Bukowski iránt, és egyáltalán a kultúra iránti éhsége. Mindez egy csodálatos egyvelegnek tűnt, amelyet jó nézni, amely nem válik unalmassá, és amely képes arra, hogy hiányt ébresszen a távollétével. A festőnek eszébe jutottak más Annek a múltból, akikkel a megismerkedés a felfedezés izgalmát hozta, és ugyanúgy csodálatos volt az a sok kis vonás és tulajdonság, ami a személyiségükben egyesült, és amelytől az arcuk nem pusztán szép volt, hanem érzelmeket váltott ki. A festő ebben az önkéntelen leltárban megélt valami hiábavalóságot is:

- Igen, csodálatos, ez kétségtelen! - felelte tömören. - De ebből semmi sem kell, hogy következzék. 

A róka arra gondolt, hogy hányszor futott már zsákutcába ezekkel az emberekkel: Jóbbal például beszélni se lehet!  Megint elkezdett hiányozni neki a kis herceg, aki hozzá hasonlóan még a világ gyermeki felfedézésében és sóvárgásában élt, és így volt mondanivalójuk egymásnak. Nem akart súlyos kövek között élni, inkább ült volna egész nap a fa alatt, várva, hogy valaki megszelídítse. 

- Miért nem festesz soha? - kérdezte Anne a festőt. - A legutóbbi képed is már vagy 5 éves!

A festő épp egy üres vászon előtt ült, és azt bámulta már órák óta. Anne kérdése felriasztotta. Ránézett Annera, majd a vászonra, és elmerengett, hogy a vászon átformálása a festés által tulajdonképpen világformálás, és egyre kevésbé akar belenyúlni a világba. Csak nézni szeretné, mint amikor az ember ül a folyóparton, és bámulja a fodrozódó habokat, és ha bele is dob egy kavicsot, az meg se rezdíti a folyót. Letette az ecsetet, amire már amúgy is rászáradt a festék. Feleslegesnek ítélte, hogy kimossa, inkább az asztalra helyezte, mint egy fókuszba állított tárgyat, egy díszt. Közben persze nem akarta válasz nélkül hagyni a kérdést se:

- Inkább elmegyek felsöpörni az udvart! - mondta, de közben átsuhant az agyán, hogy nem túlzott beavatkozás-e a világ folyásába már ez a minimális cselekvés is. 

Jób ült a hamuban komoran, nem csak körülötte volt eltemetve a korábbi élete, de benne is, és mellé volt temetve minden holnap is. Isten már nem is figyelt, mert Jób lázadás és panasz nélküli hallgatása mindennapossá vált, nem lehetett vele mit kezdeni. Jób ült tehát a semmiben, Isten gondolatain kívül, amikor egy angyal, aki gyógyíthatatlanul hordozta az együttérzés adományát, felkereste:

- Jób! Jób! Olyan szomorú látni, hová jutottál, és hogy feladtál mindent! Nincs jól ez így, nincs jól, hogy meg se próbálsz legalább kérni! Amióta mindened elveszett, nem is imádkoztál! Nem kértél igazságot magadnak, nem kértél válaszokat, se új életet. Semmit se kértél, esélyt se adtál Istennek, hogy megtagadja, vagy teljesítse! Legalább próbáld meg! - szinte utasította a meglepett Jóbot, aki az érzelemdús szónoklat hatása alatt próbálta összerakosgatni a hallottakat. 

Amikor Jób magához tért kissé, az angyal erőteljes fellépésének engedelmeskedve imára kulcsolta a kezét, tekintetét az égre emelte, és próbált elsuttogni valami kis fohászt, de rájött, hogy már a megszólítást se tudja kimondani, "Uram". Ott ült a hamuban, hallgatott, kereste a kérést a lelkében, de nem volt ott egyetlen kérés sem, de még csak az a készség se, hogy bárkitől bármit kérjen - ez szűnt meg benne igazán. Végül hosszas erőlködés után a kezeit az ölébe ejtette, és nézett tovább maga elé, miközben az angyal szomorúan és tehetetlenül hazatért. 

A festő meglátogatta egy kolléganőjét. Persze nem voltak igazi kollégák, csak papíron. A festő ugyanis már régóta nem festett, csak bolyongott az üres vásznai és a korábbi munkái között, míg a festőnő - Eszter - folyton alkotott, kiállításokra járt, eseményeken vett részt, aktív volt, társasági életet élt. A festő időnként elment hozzá, és nézte alkotás közben. Egyszerűen látni akarta, hogy milyen az, amikor valaki fest, a holnapnak fest, másoknak fest, hogy az alkotás nem egyszerűen önkifejezés, hanem egy életforma, ami ha egyedül történik is, de kapcsolódik a világhoz, az univerzumhoz. Miközben elkészül, folyton jelen vannak más emberek, de nem fizikailag, hanem kapcsolódásként, hogy a kép nekik is készül. Amikor pedig Eszter befejezi, már benne van a mozdulat, hogy a művet megossza azokkal, akik fontosak neki - a mű nem is az utolsó ecsetvonással lesz kész, hanem a metmutatással. 

A festő nézte Eszter vibrálását, látta, hogy Esztert aurájában ott lüktet a holnap, a jövő, hogy nem elszigetelt jelenség, hanem része valaminek, és aminek a része, az is ott van benne, kitapintható: Eszterben ott van egy egész mikrokozmosz. 

A festő szeretett rácsodálkozni arra, ahogyan mások kapcsolódnak a világhoz: oda-vissza áramlás van bennük és körülöttük. Hogy a tevékenységük soha nem csak az ő privát ügyük, hogy amikor egyedül vannak, akkor is egy közösség nyüzsög bennük. A festő nem tudott ezzel betelni, miközben azt is látta, hogy ez egy tőle távoli univerzum, amiből őt valamikor száműzték. Vagy ő száműzte magát. De mindegy, mert ez már visszafordíthatatlan, és már vissza se fordítaná. Csodálta Esztert, majd hazament felseperni az udvart. 

A hadbíróság egy dezertőrt halálra ítélt. A katona a fogdában várakozott az ítélet végrehajtására, amikor a tábornok felkereste:

- Megbékéltél a sorsoddal, van kifogásod az ítélet ellen? - kérdezte. 

- Nem, tábornok úr! Tudtam, mit vállalok. Kockáztattam, és nem nyertem. Nincs ebben semmi rendkívüli! - felelte sztoikusan a katona. 

- Amikor csatába vonulunk, akkor mindig ott az esély, hogy meghalunk, de mivel ez nem biztos, remélhetjük az ellentétét is. - felelte a tábornok. - Te azonban olyat tudsz, amit egyikünk se. Tudod a napot és az órát. Hogyan hat rád?

- Sose voltam ennyire szabad. - felelte a katona. - Csak innen látszódik, hogy mennyi felesleges küzdelemmel volt tele az élet, és most ezeket levethetem. Mindig kontrollálni akartam az életemet, a körülöttem zajló eseményeket! És mit kell látnom? Hogy életemben először vagyok tökéletesen az ura a helyzetnek, miközben éppen megfosztottak a szabadságomtól. Nem fura? Vannak azok a történetek, amelyekben az utolsó pillanatban lepereg az életünk filmje. Innen nézve nem tudok benne hinni, mert a halál közeléségéből nem szép és rossz emlékek sorjáznak elő, nem számvetés készül, hanem szembesülés azzal, hogy mennyire nevetséges volt az egész.  

A tábornok meglepő és szokatlan gesztusként tisztelgett, megérintette a katona vállát, és visszatért a sátrába. 

- Te miért élsz egyedül? - kérdezte a róka a festőt, aki annyira közömbös volt a múltja iránt, hogy erőt kellett vennie magán, hogy feleljen.

- Egyszer nagyon szerelmes lettem. És viszontszerettek. Valóban csodálatos érzés, nem tudsz betelni a másikkal, és érzed a felég áradó elfogadást és igenlést. Talán a szülő-gyerek viszony se adja meg ugyanezt az intenzitást. Valakivé válsz. Végül összeköltöztünk, és megjelent a "mi legyen a vacsora?", a mosás, a "milyen napod volt?", a "hová menjünk legközelebb?", és a szerelem belefulladt a hétköznapokba. 

- Mármint elmúlt? Mert mégiscsak semmi különös nincs abban, amiket elsoroltál. Sokan élnek együtt szeretetben! - csodálkozott a róka. 

- Nem, nem a szerelem múlt el, csak elveszítette a különleges státuszát, nem ünnep volt többé, hanem köznapiság. Valójában a köznapiság mindent magába olvaszt, magához ránt, mert valósabb, mint az ünnep, a csoda, a kivétel. A szerelem is csak egy áldozata a sok közül. - felelte komoran a festő. A róka nem tudta ugyan elfogadni ezt a megközelítést, de hallgatott. A következő napon a tábornokot vonta kérdőre, aki szintén sóhajtott, mert az emlékezés számára csak egy felesleges kitérő volt a jelenből, de mégis válaszolt:

- Szerelmes voltam, és udvaroltam a lánynak, akinek én se voltam közömbös. Tartozkódó és erényes volt, ezért soká tartott, amíg egyáltalán megfoghattam a kezét. Így sok időt töltöttünk együtt, sokat beszélgettünk, és minden szép volt. Amikor azonban megtörtént az első csók, valami összetört bennem. Ahogy állt előttem védtelenül, sóvárgó tekintettel, teljesen feloldódva az önátadásban és a pillanatban, ahogy egyszerre láttam boldognak és törékenynek, és megérintettem az arcát, amely ettől az átalakulástól elveszítette a feszességét, és valami puha iszapszerű masszává vált, akkor megrendültem. Az, akit megszerettem, eltűnt, és a helyén valami örvénylő és esendő ösztönné nézett rám. Láttam, hogy vágyja a boldogságot, megtalálni véli, de közben össze is törhet, annyira sebezhető ebben a feltárulkozásban. Soha többé nem kerestem ezt az élményt. 

A róka megint ledöbbent. Számára az élet mindig az összekapcsolódásra vágyakozás, a közös jegyében telt, erre itt ez a két férfi, és olyan oldalát mutatják annak, ami számára a lényeg, amit ő soha nem tapasztalt meg. Elment hát megkeresni a kis herceget, hogy beszélgessenek a rózsáról. 

"Azt hihetnénk, hogy a színpad mögötti világ csak egy kényszerű átjáró oda, ahol a lényeg történik. De mi van, ha az a valóság?" (Ismeretlen szerző)

A festő bolyongott a városban. Bolyongani csak városban lehet, mert igazából a céltalanság az erdőben nem tud úgy megjelenni, mint egy nyüzsgő világban, ahol dolgok és emberek vesznek körbe, vagyis vágyak, ígéretek, lehetőségek - tehát a céltalanság bármelyik pillanatban megszűnhet, és a holnap igényét hozhatja létre. A festő szeretett bolyongani, szerette megélni a láthatatlanságot, azt, hogy tömegben ő is csak egy a sok közül. Csak ezért szerette a várost, mert sehol másutt nem találta meg ezt a tapasztalatot.

Már órák óta bolyongott, amikor meglátta Annet jönni. Anne nem vette észre őt, csak sétált, nézelődött, meg-megállt egy-egy kirakat előtt. A festő megrettent attól, hogy megzavarják a bolyongását, hogy a találkozás Anneval kiemeli a tömegből, arcot ad neki, ezért kikerülte a lányt, elfordult egy mellékutcába, amely a szűkössége és a hangulata miatt olyan élesen különült el a főutca forgatagától, hogy dimenzióváltásként hatott. Nem járt arra senki, kihalt volt, a lepusztultság áradt a falakból, szemetes volt, és csak néhány macska őrizte, mint valamiféle privát világot.  Gyanakvással bámultak a festőre, mint egy betolakodóra.

A festő megállt az utca elején, forgatta a fejét, és élvezte, hogy határon áll, a nyüzsgés és a csend választóvonalán. A kihalt mellékutca olyan volt, mintha a város csak díszlet lenne, és most a festő mögé került volna, ahol a támasztékok és a deszkák vannak, a felesleges kellékek, amelyeket félredobtak, és a színészek mind a színpadon adják elő a drámájukat, és ott minden fontos és jelentőségteljes, de a díszlet mögött ebből már semmi sincs, a színpad nem a világ, hanem az örök periféria felszíne.  A festő nézte egy darabig a macskákat, a sikátort, visszapillantott a főutcára, majd visszatért bolyongani, mert a bolyongás állapot, és nem gondolkodás a világokról. 

"Amit tagadunk, ami ellen lázadunk, annak legitimáljuk a létét." (Ismeretlen szerző)

Anne felolvasott egy részt Bukowskitól a tábornoknak. Kicsit provokálni is akarta, de leginkább az érdekelte, hogyan hathat az író a férfira.

A tábornok figyelmesen hallgatott, pedig az egész roppant idegenül csengett neki. Nem a szavak harsány flegmasága, hanem az a kissé túlzásba vitt életigenlés, amely megrészegül a jelentéktelen dolgoktól is. Hallgatott, hallgatta Anne lelkes előadását, és a műnél sokkal jobban megragadta az átélés, amivel a lány dallamosan énekelte a szöveget. Csodálta az, hogy valaki ennyire fel tud oldódni az odaadásban.

Szinte észre se vette, hogy a novella végére értek, amikor Anne kérdése riasztotta fel:

- Mi a véleményed a műről? Bukowskiról? Az irodalomról? A romlottságról? - Anne átvedlett kihallgatótiszté. A tábornok ránézett, és nem is kellett sokat gondolkodnia, nem kellett felidéznie részleteket, mert bármiről volt szó, az ő léthelyzetéből a dolgok nem bírtak olyan fontossággal, hogy véleménye legyen:

- Vélemény? Vélemény. - ízlelgette a szó karakterét. Egy pillanatra elmerengett, hogy miért nincs véleménye. A konkrét helyzetben úgy látta, hogy akkor lehetne véleménye, ha a szöveg hatna rá, felháborítaná, vagy éppen elsodorná, ha a benne foglaltak vitára gerjesztenék, vagy éppen adnának valamit, de csak rácsodálkozni tud a tőle eltérő állapotokra, nem tudja őket felcímkézni és besorolni. Sokáig figyelte a bensejében uralkodó visszhangtalan csöndet, észre se vette, hogy beesteledett, közben Anne is hazament, és ő csak ült a fotelben, és kereste a véleményét, de ahhoz viszonyban kellett volna állnia a világgal. 

Anne ült a hintaszékben, Bukowskit olvasott. Amikor felpillantott, meglátta a szilvafa alatt üldögélni a tábornokot, a festőt, Jóbot. Egymástól távol ültek, és egymástól függeltenül, mint három párhuzamos univerzum. Épp integetni akart nekik, amikor azt vette észre, hogy a három alak megkülönböztethetetlenné vált. Hogy különböznek, mégis egyformák, és mintha megszűntek volna az időben létezni, Anne nem tudott velük kapcsolatban emléket felidézni, tehát a múltban nem voltak ott. Próbált arra gondolni, hogy holnap csinálnak együtt valamit, de a holnap iszonyat erővel taszította el e három férfi alakját, nem lehetett róluk jövő időben gondolkodni. És már a jelenben is összemosódtak. Anne kinyújtotta a kezét, hátha meg tudja ragadni őket, de csak hamut markolt. Ekkor riadtan felébredt. A lassú eszmélés végén rájött, hogy csak álmodott, majd megpillantotta a három alakot a szilvafa körül. 

Anne izgatottan rontott be a festőhöz. 

- Képzeld! Kiderült, hogy Jób, a mi Jóbunk, aki látszólag mozdulatlanul ül a hamujában évtizedek óta, titokban alapított valamit. Nem tudom, mi ez: vallás, kultusz? Szekta?

A festő meglepetten nézett fel az üres vászonból, amit már jó ideje bámult tehetetlenül, mert nem indult el az alkotás. 

- Jób? Ez komoly? - kinézett az ablakon, hogy látja-e még a távolban üldögélő Jóbot, de ő ugyanott ült és ugyanúgy, mint tegnap. - De mégis mit? Vagy milyen szektát?

- Csak részleteket hallottam, igazából nem tudom, van-e nevük. - hadarta Anne. - A tagok önsorsrontó életet kell folytassanak. El kell veszíteniük mindent: emberi kapcsolatokat, vagyont, mindent! 

- Elveszíteni? Ez úgy hangzik, mintha nem valamiféle szerzetesi lemondásról lenne szó. - töprengett a festő. 

- Pontosan! Semmi lemondás, a lényeg a vesztés megélése. El kell veszíteni! Ez fontos. Tönkre kell menni, el kell magányosodni, nézni kell, ahogy minden leépül, szétporlad körülötted. 

- Na jó, de ennek mi a célja? - a festő máskor sokkal rezignáltabb volt, de ez a váratlan fordulat belőle is előhozta az izgatottságot. 

- Nem tudom pontosan, de olyasmiről van szó, hogy a veszteségek megélése során a valóságnak egy olyan rétegét élik meg, amit normál körülmények között nem lehet. Nem az önsajnálat, vagy a mártírkodás a cél, de nem is valamiféle önkéntes szegénység. Hanem a folytonos veszteség, a lefelé tartó spirál átélése. Egészen ijesztő! - kezdte felfogni Anne mindannak súlyát, amiről beszélt. 

A festő elhallgatott, és merengve nézett ki az ablakon, és elkezdte önkéntelenül átélni mindazt, amit eddig veszített - persze nem szándékosan, csak amennyire az élet ezt a maga módján előidézi. 

- Talán van abban valami, hogy a veszteségben, a szenvedésben, a kisodródásban megélhetünk egy különös valóságot, amiben még valami vonzó is lehet. Talán ez a kultusz méltóságot ad a veszteségnek? - egy pillanatra felsejlett benne, hogy csatlakozik. - És mit lehet tudni, sokan vannak? 

- Hát, ahogy hallottam, Jóbon kívül senki. Néhányan megpróbálták, de pár veszteség után feladták: nem tudták végigcsinálni. 

- Talán nem is végig kell csinálni, talán olyannak kell lenni, aki magától átéli ezt, akaratlanul. Talán a vak véletlen választja ki azokat, akik tagok lehetnek. De a mindent elveszíteni az nem elég, hiszen itt arról van szó, hogy a veszteség elvezet egy másik állapotba, amit vállalni kell, és nem eltaszítani. - gondolta tovább a hallottakat a festő. 

- Ki akarna folytonosan elveszíteni mindent? A kapcsolatait? - hüledezett Anne, mert közben magában pörgette az egész történetet, és nem is hallotta a festő gondolatait.  

A festő közben odalépett az üres vászonhoz, és amolyan tettetett gondatlansából felhasította, majd mintegy véletlenül megbotlott, és a festékekkel teli asztalt felborította. A festékek menthetetlenül szétfolytak a padlón, beszirávogtak a résekbe, és színes kavalkádot hoztak létre. A festő nem ugrott, hogy feltörölje, hogy mentse ami menthető, csak nézte, ahogy ez a kis mikrovilág szétesik, és hirtelen a világ már nem egy birtokolható, akaratlagos aktus volt, hanem egy tőle független entitás, aminek ő csak a szemlélője, és hirtelen olyan üresnek tűnt számára az akarat, mint a dolgokat formáló erő. Leült a fotelbe, és nézte, ahogy körülötte minden önálló életet él, és már nem nyújtotta a kezét, hogy bármit megmarkoljon.  

Anne ült a verandán a festővel, és nézték, ahogy távolban Jób üldögél a hamuban. Minden nap ezt csinálta, évek óta ez volt a látvány, már a táj részévé vált, ma mégis mintha az újdonság erejével hatott volna a nézőkre:

- Számodra mi a legtragikusabb Jób történetében? - kérdezte Anne a festőt. A festő még nem gondolkozott ezen, egy ideig hallgatott, próbálta megtalálni a választ:

- Az, amikor ül a csapások után, és várja az Igazságot, a választ. Ül, a kétségbeesését még keretek között tartja a remény, ám az idő lassan elkezdi elkoptatni ezt is, mert nem jön igazság, nem jön válasz, nem jön kegyelem - az univerzum hallgat. Jób nem is a házának hamujában ül, az a remény maradványa: a szétporladt várakozásé. 

Anne megpróbálta a festő szemével nézni Jóbot, de folyton arra gondolt, hogy ez az ember elveszítette a szeretteit, és hogy lehetséges-e, és mennyi idő után az újrakezdés. Mindketten hallgattak, és a nap hátralevő részében Jóbot nézték. 

- Kamaszként a szamurájok hatottak rám, és a hősök, akik persze mindig győztek. - szólalt meg váratlanul a tábornok maga elé beszélve, miközben ott állt mellette az ezredes, aki maga is meglepődött. - De valami később megváltozott, és kezdtem nem érteni a győzelmet. Utána közömbössé vált, mint ami nem visz sehová. A győzelem mintha csak elfedne valamit, és fenntartaná a játszmát, és azon keresztül a hitet, hogy tartunk valahová. Győzni kell, mert elvész a történet fonala! Gyanússá vált a győzelem.  

Az ezredes kerek szemekkel hallgatta ezt a parancsnokhoz nem egészen illő, és némiképp széthulló elmélkedést, majd megtörte a csendet:

- Ezt nem egészen értem. Mit jelent ez ránk nézve? Hagyjuk abba a harcot? A menetelést?
A tábornok ránézett az ezredesre, de nem mondott semmit.

-  De a győzelem csak kell ahhoz, hogy megvédjük a mieinket? 

- Na igen. - felelte a tábornok, majd visszavonult a sátrába. 
 

Jóbot felkereste egy ember, mert nagyon kíváncsi volt a pőre valóságra. Már sokat hallotta Jób történetét, olvasta a róla szóló könyvet is, de mindig fenntartással volt az elmesélt és az idők által lekerekített történetek iránt, és az eredetit akarta megismerni. Megkérte a hamuban ülő Jóbot, mesélje el, hogy mi is történt vele: Isten valóban szólt-e hozzá, és hogyan élte meg a csapásokat. Jób ledöbbent, mert már bő évtizede ült a hamuban, és jó ideje senki nem kérdezett tőle semmit, és most jött ez az idegen, aki a múltjáról faggatja.

Jób elgondolkozott, hogy hol kezdje. Már rég nem gondolt a múltjára, mert feloldódott az örök jelenben, ezért meg kellett szerkesztenie fejben a történetét. De már eleve azt sem tudta eldönteni, hogy hol kezdődik az egész. A gyerekkorában? Amikor megházasodott? Az első milliónál? Vagy az előzmények nem számítanak, csak az a bizonyos nap, amikor mindent elveszített? Ezen a ponton döbbenten vette tudomásul, hogy csak gondolkodik, és nem érez. Hogy nem azért nem tud belekezdeni, mert ne lehetne ívet húzni az anyagból, hanem mert nincs olyan pont a saját múltjában, ami érzelmet hívna benne életre. Idegenné vált a saját története, de nem csak idegenné, hanem rájött, hogy nem hordoz jelentést, nincs benne dráma, eltűntek belőle az olyan fogalmak, mint igazságtalanság, bűn, büntetés, kísértés. Elveszítette a saját történetét.

Már csak egy összeomlás történetét látta, aminek a megtörténtén túl semmi jelentősége. Már önmaga számára sem. Nem következik belőle semmi. Az, ahogy ül a hamuban hosszú évek óta, az nem erkölcsi tett, nem hűség a veszteségéhez, hanem csak ezt választotta, és nem akar kilépni belőle. Jób rájött, hogy nincs olyan igazsága, amit meg kellene osztani. Egy puszta történet arról, hogy egyszer volt valamije, azután elveszítette, majd fájt, és üres volt, de aztán ez meg ez történt, nem pusztán érdektelen, de tucattermék. 

- Nincs mit elmesélnem, nincs történet, csak események sorozata. - felelte, majd elhallgatott, miközben szelíden a távolba nézett, és az idegen rögtön tudta, hogy a beszélgetés véget ért, de egy kis hamut azonban titokban magához vett emlékként. Jób közben arra gondolt, hogy meg is tehetné, hogy nem ül a hamuban, mert ez se más, mint elmenni utcaseprőnek, vagy vállalkozni, de pont azért, mert nem más, és neki mindegy, maradt. Maradt az örök jelenében. 

Anne ült a fotelben, a kezében Bukowskit tartott, és elmélyülten olvasott. A szoba másik végében a festő ült, és Annet nézte, pontosabban méregette. Hosszú percek, sőt órák teltek el így, mígnem a festő felállt, és kissé feldúltan kiment a szobából, majd amikor Anne már nem hallhatta, elkezdett keserűen morogni:

- Anne csodálatos, de nem tudom lefesteni! Már nem vagyok képes a szépséget ábrázolni! Olyan idegenné vált, elveszítette a jelentését! De nem, nem is a jelentését, hanem a hatását! Mintha az egész világot elárasztaná a szépség, és egyszerűen túl köznapi lenne! Nem, nem is köznapi! Már nem ígér semmit! Igen. Régen ígéret volt, most meg csak olyasmi, amit jó nézni, jó elmerülni benne, de semmi több! Magam se tudom, de valami eltört közöttem és a szépség között! Gyanús lett. Mit akar a szépség tőlem? A világtól? A világban? Elfed valamit, és nem feltár. Gyanús lett a szépség! Nincs mit ábrázolni benne és általa!

- És a belső szépség? - szólalt meg a róka, aki észrevétlenül kihallgatta a monológot. 

- Ugyan! Belső szépség?! Kamaszkori illúziók!

- Miért? Nem létezik? 

- Észrevetted, hogy a belső szépség csak a szeretet által válik láthatóvá? Ha érzésektől függetlenül létezne, bárki láthatná. - legyintett a festő. 

A róka elgondolkozott, a festő meg elment söprögetni az udvarra. 

"A személyiség maga teremti meg tudattalanul a saját idődimenzióját, amelyben él, de nincs felette hatalma." (ismeretlen szerző)

A róka folyton a jövőben élt, várta azt, aki megszelídíti, várta a kis herceg visszatértét. A jelene csupán előszoba volt a remélt eseményekhez. A kis herceg volt a múltja és a jövője. Ha egyáltalán visszatér. 

A tábornoknak csak jelene volt jövő és múlt nélkül. Zsigerileg elutasította a múltat, ami nem más, mint emlékezés. Minden, ami elvonta a jelentől, az neki nem kellett. A menetelésben találta meg az örök jelent, a menetelésben, ami nem egy cél felé megy, hanem egy állapot. A csata az lehet jövő is, és múlt is, de még ha a jelenben történik, akkor is a jövőre irányul, hiszen kihat rá. Nem kell csata sem, csak a menetelés!

A festőnek nincs holnapja, csak jelene, és a múlt nem emlékezés számára, hanem olyan zsák, ami akkor is a hátán van, és terheli, ha nem emlékszik rá. Ha fest valamit, azt a zsákból festi, de nem emlékeket, hanem a múlt párlatát, amely a jelent is formálja, és talán - ki tudja - elszívja a holnapot. 

Anne mindenhol otthon van. A múlt számára kirándulás az emlékek között, a jelen élmények megélése, a holnap pedig irányultság, amely hozhat valamit, vagy amifelé tartunk. 

A kis hercegnek holnapja van, célja, úgy hívják, hogy rózsa. A rózsa számára a fókusz, az orientáció, ahová az összes út visszakanyarodik. A rózsa ezért olyan jelen, amely egyszerre jövő is. 

Jób nem lakik sehol. Nincs múltja, legfeljebb meghatározza, hogy valaha történt valami, ami előtt valami más volt. Nincs jelene, csak léte, és nincs holnapja, mert nem vár semmit. Jób feloldódott a múlt, a jelen és a jövő között, ezért egyikben sincs jelen. 

A macska pedig csak van.

Amikor Isten úgy döntött, hogy Jóbot próbának vetik alá, és engedte a Sátánnak, hogy mindenét elvegye, elpusztítsa, a testére is nyavalyákat küldjön, akkor Jób nem lázadt, hanem ült a hamuban, és várt. Nem értette a dolgokat, szenvedett, de várt, mert azt hitte, a világ egy erkölcsi rendre épül, és ha ő ártatlanul és szelíden vár, akkor az Isten majd jön, és nem nézi tétlenül azt, ami vele, az igaz és hű emberrel megesett, és a sérelemre orvosságot ad, a világ rendje pedig helyreáll. Jób hitt az igazságban, hitt abban, hogy számít, hogy a legkisebbnek a szenvedése is számít.

De az igazság pillanata késett, és nem csupán késett, el se akart jönni, Jób pedig egyre erőtlenebbül ült a hamuban, s ahogy teltek az évek, Jóbnak kezdett felderengeni egy másfajta igazság: hogy élete végéig itt ülhet jámboran, várakozva, és nem fog történni semmi. Mert nem kell semminek történnie. Mert a dolgok nem egyenlítődnek ki, és nem csak hogy nem lesz kegyelem, megváltás, de akár rosszabbra is fordulhat minden, hogy amit végpontnak, a gödör aljának hisz, az átmeneti megálló is lehet lefelé.

Jób egyre biztosabban érezte, hogy a kifosztottság állapota végleges, mert a világ nem erkölcsi rendre épül, és ő bármilyen látványosan szenvedhet, és igaztalanul, nincs olyan törvény, felsőbb hatalom, amely erre érzékeny lenne. Jób eddig azt hitte, mindenét elveszítette amikor a háza porrá égett, a vagyona semmivé vált, a családja meghalt, a nyájai kipusztultak, de most már látta, hogy ezeken túl a transzcendens világa is elpusztult, amire az egész élete épült, és ez a csapás csak most ért el hozzá utólag. Most veszített el valójában mindent, amikor már azt hitte, nem jöhet újabb csapás.

Ült a hamuban, és a szíve megdermedt az új tudástól: egyedül van, az univerzumból a végtelen közöny árad, és ezt a közönyt még a barátok aggódása és törődése se fedheti el, és innentől nem is akar mást tenni az életében, mint tudatosítani ezt a közönyt, farkasszemet nézni vele, mert ez az egyetlen valóság: a reménytelenség megvallása. A hamu a reménytelenség temploma, és ő a papja, aki őrzi ezt a matériát, a kihunyt tűz szent maradványát, amely nem ad meleget, nem világít, de benne minden eggyé válik. A hamu az Isten, az örök és végső Egy.  

A tábornok kénytelen volt elmenni a városba. Nehéz szívvel hagyta ott a sivatagot, leporolta az egyenruháját, és belépett abba a világba, ahol mindenestől idegen volt. Abba a világba maga volt az áramlás, a lüktetés, ahol nem pusztán házakat építettek, de holnapot is.

Ahogy végigment az utcákon, lépten-nyomon ugyanazokat az ismétlődő ritmusokat az emberek beszédeiből: hogyan kellene élni, mit tesznek mások, mitől lenne jobb, mi a jól fizető munka, hogyan tegyük jobbá a kapcsolatokat, milyenek a nők és a férfiak, miért hanyatlik a világ, mi a művészet, és mi nem az........ A tábornok megértette, hogy a városlakók számára a jelentések gyártása, a moralizálás, a másokhoz való viszonyítás, az ítélkezés képezi a fókuszt. 

Egyre fáradtabbnak érezte magát: próbálta kizárni a beszédfoszlányokat, de mire visszatért a sivatagba, már teljesen kimerült volt. Elnézte a szelet, amint végigszántja a dűnéket, felkavarja a homokot, és felsóhajtott: 

- Végre itthon!

Jóbot felkereste a Sátán egy kérdőívvel. Istennel együtt kíváncsi volt a próbatétel eredményére, de mivel Jób folyton csak ült a hamuban, és nem átkozódott, nem imádkozott, nem követelt igazságot, és nem kutatott válaszok után, ki kellett deríteni, hogy miként élte meg a világának az összeomlását. Jób nem örült a látogatónak, aki vájkálni akart a lelkében, és megzavarta a békés üldögélését.  

- Hogy fogadtad a sok csapást és veszteséget, ami ért? - kérdezte a Sátán, miután belelapozott a jegyzeteibe. 

- Az teljesen elfogadott, hogy a hóhér interjút készít az áldozattal, hogy mi fájt neki a legjobban a kínzás során? - kérdezett vissza Jób, majd a hamuba kezdett rajzolgatni.

A Sátán bosszúsan vette tudomásul, hogy Jób nem együttműködő, és visszatért Istenhez, hogy kiegyezzenek egy kompromisszumos döntetlenben, és egy másik fogadásban mérjék össze a hatalmukat. 

"Mindent elvesztettünk, de legalább sokat tanultunk belőle!" (ókori önvigasztaló bölcsesség)

- Mit tanultunk az elvesztett csatából? - kérdezte a fiatal ezredes. 

- Hogy most elvesztettük - felelte a tábornok.

- Dehát a vereség is tanulságot hordoz, nem? - csodálkozott az ezredes. 

- Minden tanulságot hordoz, de attól még a tanulság is csak kommentár: nem befolyásolja se a világot, se a dolgok kimenetelét. De persze lehet benne lubickolni! - mormogta a tábornok. 

- De akkor nem lehet tanulni a dolgokból? 

- Tanulni a céljaidtól függően lehet. Nem a tanuláson, hanem a célokon múlik az egész.

- Mégis azt hiszem, hogy ha feldolgozzuk az okokat, legközelebb elkerülhetjük a hibákat! - makacskodott az ezredes. 

- Volt egy ókori hadvezér, Tractatus, aki elveszített három ütközetet, de rendkívül ambiciózus volt, hitt a tanulásban. Összegezte hát a tanulságokat, sőt még írt is egy ezeroldalas művet a stratégiáról. Ha adott volna az élet neki időt és lehetőséget, talán megnyerte volna a negyedik csatát. De érthető okokból többé már senki nem bízott rá hadsereget. - elmélkedett a tábornok.  

Az ezredes bosszúsan elhallgatott. Tanulni szeretett volna, hogy nagy hadvezér legyen, erre beosztották a céltalanok és jövőtlenek seregébe. 

A festő hetek óta ült az üres vászna előtt. Várta, hogy a kezében tartott ecset megmozduljon magától, és magával rántsa a lelkét, és odakenje a vászonra, hogy az életre keljen. De nem történt semmi, csak váratlanul mellkasi fájdalom tört rá, elájult, és a következő pillanatban egy földöntúli ítélőszék előtt találta magát, ahol angyalok magasodtak a lelkek fölé, és az egész jelenet egyszerre volt ijesztő, méltósággal és fenséggel teli, és groteszk illusztráció a vallásos festészet aranykorából. 

- Mérlegre tesszük a szívedet, hogy meglássuk, elég tiszta-e, hogy beléphess! - dörögte az angyal ellentmondást nem tűrő hangon. A festő hunyorgott, ismerkedett a helyzettel, végignézett az angyalokon, és közben arra gondolt, hogy ezt sehogyan se tudná, akarná megfesteni, mert hiába valós, annyira idegen tőle, hogy nem tudna belőle képi világot teremteni. Az ecset még a kezében volt, az ultramarin csöpögött róla, és ahogy a festő téblábolt a pulpitus előtt, mindent összefestékezett.

Az angyalok vártak, tudták, hogy ilyenkor a lelkek még nem egészen fogják fel az új helyzetet, de a türelmük a fensőbbség türelme volt, nem pedig szelíd és bátorító türelemmel, ezért várakozó és szigorú tekintettel nézték az új jövevényt. A festő visszanézett rájuk, nézte a pulpitust, a bírói szerepben kiteljesedő angyalokat, nézte a hatalom kompozícióját, azt, ahogy évezredek alatt csiszolódott véglegessé és minimalistává, amely a maga rutinjával kerüli a felesleges mozdulatokat is, és merőben funkcionális és tökéletes.

És ahogy nézte az egész jelenést, nem érezte azt, hogy ez az ő játéka, hogy neki itt dolga van, nem érezte, hogy mondania kellene valamit, azt se, hogy ide tartozna, vagy érdekelné a folytatás. Inkább a macskára gondolt, akit utoljára a fotelben látott feküdni, és elmosolyodott. Majd visszatért a jelenbe - vagy inkább az örökkévalóságba, mert maga se tudta, mi lenne a pontosabb megnevezés -, és újra az angyalokra nézett. Már nem félelmetesnek látta őket, hanem feleslegesnek és komikusnak. Rápillantott az ecsetre, és a kárba veszett ultramarinra, majd vállat vont, hátat fordított az egésznek, és elsétált. Az angyalok kihúzták a nevét a listáról, és szólították a következőt.  

"Minden hatalom erőszakot tesz az embereken!" (Bulgakov)

Jób utolsó emléke az volt, hogy elszenderedik a hamuban, korábbi életének egyetlen kézzelfogható eredményében. Most azonban egy ítélőszék előtt találta magát, ahol fenségesen komor angyalok néztek rá kérlelhetetlenül, de mégis szelíden. Jób lassan felfogta, hogy ha nem álmodik, akkor meghalt. 

- Mérlegre tesszük a szívedet, Jób, hogy kiderüljön, elég tiszta-e, hogy beléphess! - mondta az elnöklő angyal érces hangon. Jób sokáig toporgott szótlanul, hiszen ez túl sok volt egyszerre, túl váratlan, majd némi zavarodott tekingetés után kihúzta magát:

- Nem!

- Nem? Mit nem? - a csodálkozás sora az angyalon volt. 

- Nem mérhetitek le! Miért mérnétek le? 

- A transzcendens hatalom jogán, mi igazgatjuk és ítéljük meg a világot! - dörögte az angyal, hogy elfedje a bizonytalanságát, hiszen Jób előtt a túlvilág kapujában még senki nem kérdőjelezte meg a rendszert. 

- Nem kértem, nem adtam, és nem igénylem a hatalmatokat! Ültem a hamumban, és nem vágytam ide! Itt kell felébrednem, és máris ítélet alá akartok vonni! Ki adott rá jogot? - felelte Jób kimérten, mert már egészen magára talált, közben egy kis hamut pergetett a tenyerében. Az angyal kelletlenül vette észre, hogy jogi és filozófiai vita készül kibontakozni, és a szerepe miatt egyáltalán nem füllőtt hozzá a foga. Számára is természetes volt, hogy ez így működik, ő megítél lelkeket, és soha nem kérdezte, hogy de miért. 

- A hatalom a hatalom és a fensőbbség jogán uralkodik, és nem hozzájáruláson alapul. - próbált válaszolni, de közben érezte, hogy az önmagát igazoló hatalom már valahol veszít az erejéből. 

- Nem érdekel a hatalmatok, hátat fordíthatok neki! - mondta Jób, aki láthatóan elkezdte a helyzetet uralni, és ettől felélénkült. - Nem adom a szívemet, és nem kérek bebocsátást! Most mi lesz? Mit mond a hatalom? Jön a megtorlás?

Az angyal ránézett a többiekre, majd Jóbra, majd az előtt fekvő törvénykönyvre, hátha van benne passzus erre a helyzetre, végül ismét Jóbra emelte a tekintetét:

- Rendben, elmehetsz! - azzal szólította a következő lelket, Jób pedig visszatért a hamujába.  

Jób élete üres volt és eseménytelen, évtizedek óta ült abban az anyagban, amiben összesűrűsödött egész korábbi élete: a hamuban. A házának, a családjának, a vagyonának a kivonatában. Egész sok dolog képes egészen összezsugorodni, ha az élet felemészti. Egy marék hamuban ott koncentrálódik egy egész uradalom. Ott van benne minden összeolvadva, a birkák, a szolgálók, a ház, a kerítés, a csűr, az olajfa az udvarról.

Ült Jób ebben az esszenciában, és nem csinált semmit, nem a múlton rágódott, csak volt, csak ült, és feloldódott ebben a nemlétben. Megtehette volna, hogy elmegy messzire, hogy lerázza magáról a hamut, és nincstelenül és jövőtlenül valahol másutt éli a kívülre sodródottak örök jelenét, de a hamu számára fontos volt. Nem emlékként, nem a veszteség hordozójaként, hanem horgonyként, ami valahogy mégis formát ad neki, a világhoz köti, és a semmiben merengve is ő még valaki. Nincstelen lehet úgy az ember, hogy kívül-belül senki, hogy minden idegen, és úgy is, hogy vannak gyökerek, van identitás: a nincstelenség identitása. A hamuban ülve ő egy történet lezárása és végpontja, máshol csak egy sodródó falevél lenne erdő nélkül. Jób ebben az állapotban élt örömtelenül.

A barátai, akik olykor meglátogatták, de nem tudtak vele kapcsolatot találni, Jób többnyire hallgatott, ők pedig azt gondolták, jót tenne neki egy kis öröm, egy kis élet, ezért egy kölyökcicát vittek neki ajándékba, hiszen a kölyökcica a világ érzelmi atombombája, besugároz mindent és mindenkit. Letették elé, és várták a hatást. Jób nézte a cicát, a cica nézte Jóbot, majd ösztönösen a maga törékeny botladozásával elkezdett az öreg lábához dörgölőzni, miközben csupa hamu lett. Jób ha nehezen is, de elmosolyodott az esetlen csöpség láttán, a keze megmozdult, hogy simogasson, és annyira az állatra figyelt, hogy minden másról megfeledkezett. A barátok elkezdtek boldogan remélni, hogy áttörést értek el, hogy ez kimozdítja Jóbot a megkövült létéből, és kifelé fordítja, a világ felé egy másik lényen keresztül. Ebben a pillanatban Jób feleszmélt, és már nem a cicát látta, hanem a világától idegen érzésvilágot, amely idegen tevékenységet von magára: gondoskodás, aggódás, játék, öröm, az etetés rítusa, egy formálódó lény nevelése. Köszönettel visszaadta a cicát, és újra beledermedt a hamujába. 

Anne boldogan mesélte, hogy járt az operában, és a Bolygó Hollandit nézte meg:

- Talán mai szemmel Senta odaadásával és szerelmével nem lehet azonosulni, talán még pszichológiailag is kétségesnek tűnik, de mégis csodálatos motívum, hogy a nő megváltja a kárhozott férfi lelkét! - mondta az élménytől izgatottan. A festő épp fehérre festette a legutóbbi alkotását, mert szívből gyűlölte, és hamisnak találta. Fel se nézve a mázolásból, azzal a jellegzetes hangsúllyal és nyújtott szünetekkel, ami azokat jellemzi, akik valamire koncentrálnak, és közben szedik össze a gondolatukat, így válaszolt: 

- Valójában az erdeti történet nem erről szól, az opera már csak romantikus átírat. Az átok se az, hogy nem léphet partra. Sokkal rosszabb: nem érkezhet meg soha oda, ahová menni készül. Ez az átok. Ha elindul Londonba, akkor Szingapúrnál ér partot. Ha Hamburgot tűzi ki célul, akkor Rotterdamba viszi a víz. Én azt hiszem, ez a történet analógia, és mindannyiunkról szól: mi vagyunk a kapitány. Soha nem oda érkezünk, ahová vágyunk, és nincs feloldozás! Ez a közösen hordott átok! - azzal makacsul vitte fel vastagon a fedőrétegeket a félresikerült képre, de az valahogy mindig átütött alulról, és nem akart maradkétalanul eltűnni. 

Anne magában arra gondolt, hogy a festő története realistább, de nincs benne se remény, se katarzis. Elment teát főzni. 

A tábornok titokban hordott magánál egy fényképet, amit Anne tudta nélkül emelt el egy óvatlan pillanatban. A képen Anne és egy barátnője ültek egy fesztiválon, kezükben borospohár, miközben önfeledten nevetnek, és sugárzik róluk a gyanútlan boldogság, az otthonosság lazasága. A tábornok olykor elővette a fotót a belső zsebéből, ahol rejtegette, majd hosszan nézte, nézte azt a világot, amelynek ő soha nem lehet része. Nem, nem Anne világát, hanem azt, amiben Anne mozgott. A borospoharat, a fesztivált, az önfeledtséget, azt a természetességet, amivel belesimul az őt körülvevő nyüzsgésbe, és ő maga is nyüzsgéssé válik. A fotó volt a tábornok privát távcsöve, amivel távoli vidékeket nézett, miközben eszébe se jutott közelebb menni. Nem vágyott oda, miközben tudta, hogy hiába is vágyna - vannak leküzdhetetlen távolságok. Közeledett az ezredes, ezért a fotót visszatette a belső zsebébe. 

- Miért nem mondod el a festőnek, hogy mélyen megsebzett a szavaival? - kérdezte Anne a rókát. 

- Mert nem sebzett meg. Megsebződtem. Nem ugyanaz. - felelte lakonikusan a róka. 

- Miért? Mi a különbség? - csodálkozott Anne.

- Hogy amit mondott, az nem olyan, mint egy kés, ami megvág, hanem a szó lehet kés is, ami megsebez, de ez nem rajta múlik, nem azon, aki kimondja. Hanem azon, hogy bennem hogy csapódik le. - felelte a róka filozofikusan, önmagát is meglepve a válasz összetettségével. - Minek terhelném azzal, ami az én dolgom magammal? 

Anne meghökkent, és szomorúságot érzett, és a fejét csóválta:

- Talán mégiscsak érdekelheti, ha törődik veled!

- Mindent nem pakolhatunk egymásra, mert a súly nem feleződik, hanem megkettőződik. - erősítette meg a róka a korábbiakat, majd elkezdte nézni a naplementét. Mindketten hallgattak. 

Egy guru bölcs mosollyal az arcán megkérdezte mindenkitől egyesével, hogy ő kicsoda. 

- Én színésznő szeretnék lenni, ez az álmom, mert imádom a játékot, a mások bőrébe való belebújást! - lelkendezett Anne. 

A festő nem válaszolt, csak elnézett hosszan a távolba, miközben próbálta megragadni a lehetséges választ. 

- Nem vagyok senki! - felelte Jób komoran.

- A kérdést se értem. - mondta a tábornok, miközben mereven nézte a gurut, és nem értette, miért kell mindig negédesen mosolyogni. 

- Én már csak egy összetört lélek vagyok egy malom tövében! - jött az erőtlen válasz a fűben fekvő Don Quijotétól. 

- Én merő várakozás vagyok. - vallotta be szomorúan a róka, miközben ült a fa alatt, és nézett a messzeségbe, hátha felbukkan a kis herceg, vagy valaki, aki megszelídíti. 

A macska unottan elsétált, majd váratlan lendülettel felszaladt a padlásra. 

- Fess meg engem is! - kérlelte Anne a festőt mosolyogva. A festő sóhajtott:

- Nem tudlak megfesteni. 

- De miért? - csodálkozott Anne. - Már festettél másokról képet! Jóbról, a tábornokról. 

- Igen, mert ők statikus személyiségek, őket könnyű ábrázolni, nem mozognak. A kép is statikus.  A te személyiséged viszont áradó, nem lehet egyetlen pillanatba sűríteni. Ők olyanok, mint a kő, te meg mint egy vidám hegyipatak. 

- Akkor fess meg hegyipatakként! - nevetett Anne. 

- Soha nem tudtam vizet festeni. - vallotta be a festő. - Nem technikailag. Az univerzumomtól a víz hullámzása, sodrása, áramlása idegen. 

Anne szomorúan vette tudomásul, hogy nem lesz kép róla. Elment hát Bukowskit olvasni, hogy felviduljon. 

"Egy kínai festő olyan tökéletes sárkányokat tudott festeni, hogy soha nem fejezte be őket teljesen, nehogy életre keljenek." (kínai anekdota)

A festő ott állt az éppen befejezett műve előtt, az ecsetéről le is csöppent a paldóra némi felesleges festék, amit már nem kent fel a vászonra. Az éppen belépő Anne elámult a kép láttán, összecsapta a kezeit, és egész lelkes lett: 

- Ez remekül sikerült! - mondta. - Megigéz, beszippant! 

- Kudarc! - sóhajtott a festő enerváltan. 

- Kudarc? - döbbent meg Anne. - Nem veszek észre valamit? Talán hiba van benne? Nem azt mutatja, amit festeni szerettél volna? 

- Ez csak egy kép, semmi több! Vagyis kudarc. - Ismételgette lemondón a festő. 

- Dehát minek kellene lennie még képen kívül? 

- Nem tudom. Mindig az van bennem, hogy a végén történni fog valami. Nem tudom mi. Valami átalakulás. Jó kép? Rossz kép? Csak egy képpel több van a világban! - válaszolta, azzal leült a kanapéra, ölébe vette a macskát, és üres tekintettel nézett maga elé. Anne elment teát főzni, hátha az segít. 

"A teljes feltárulkozás valójában nem a bizalomról szól, hanem a reményről, hogy a csupasz létünk elfogadásra talál, és nem elutasításra." (ismeretlen szerző)

A tábornok belépett a sátrába, és egy örömlány fogadta ruhátlanul. A katonák akarták meglepni vele, bár kétségtelenül volt benne valamiféle határsértés a feljebbvaló felé, a tábornok ezen átsiklott. Nézte a lányt, ahogy egyszerre kihívóan és sebezhetően állt a sátor közepén, és nem takarta semmi. Nem azt látta, hogy milyenek a formái, mennyire csinos, hanem elidőzött a gondolatnál, hogy a mezítelenség egyszerre feltárulkozás, védtelenség és esendőség. Odalépett a lányhoz, és feladott rá egy köpenyt:

- A teljes feltárulkozás mindig a nyomorultság határán billeg. Soha nem szabadna meztelennek lennünk! - azzal megkínálta a lányt némi itallal, vacsorát hozatott neki, majd hazaküldte. 

- Nem tudom, hogy alakulhatott ki benned ez a komor életérzés? - kérdezte Anne a festőt. 

- És benned a te életteli, vidám, nyitott személyiség? - nézett Annera a festő. 

- Hát szeretek élni, mindig vidám voltam, és imádtam a könyveket, a színházat, és a társaságot, és hát mindent! - nevetett Anne.

- Nem lehet, hogy ennek az egésznek köze van az arcodhoz? - mosolygott a festő. 

- Az arcomhoz? Mi van az arcommal? - hökkent meg Anne. 

- Költői kérdés volt, nincs rá válasz, de ott lebeg a létünk felett, hogy a külsőnk mégiscsak kihat arra, ahogy a világot megéljük. - válaszolta a festő. Anne kicsit kipirosodott, mert úgy érezte, hogy megint a szépségét emlegetik vádként. Felállt, és elment teát főzni, de még odavetette a válla felett: 

- A költői kérdésekre lehet hogy nincs válasz, de hatásuk még lehet! Dühös lettem!

A festő vállat vont, és kiült a teraszra a macskához. 

"Olykor az amatőr nem egy kezdő profi, csak egy ember, aki élvezi a maga szintjén a dolgokat." (ismeretlen szerző)

A festő szerette a kontárokat, csodálta őket. Sok képzett kollégájával ellentétben semmilyen ítélet nem volt benne, inkább irigységet érzett, mert volt valami romlatlan és gyermeki abban, ahogy pingálták a maguk teljesen amatőr, fogalmatlan képeiket, fityiszt mutatva kifinomultságnak, ízlésnek és színtannak. Visszakívánta az önfeledtséget és egyszerűséget, amelyet nem nyomaszt filozófia, művészettörténet, mondanivaló, beleölt munka, kísérletezés, csak a szabad önkifejezés naivitása, amely örül, ha a naplemente ragyogó sárgája lebeg az élénkkék óceán felett. A kontár valóban gyermeki, mert ha kész, büszkén vállalja a művét. A kollégái fejében meg ott a szakmai zsűri, a szempontok erdeje, a közös vizuális nyelv, amit nem lehet megsérteni. Soha nem értette a fanyalgó kollégák viszolygását. Ők csak képet láttak, csak tanulatlanságot, csak azt a fajta tudatlanságot, amely fel se tudja mérni, mit nem tud. A festő pedig azt érezte, hogy a kollégái túl komolyan veszik magukat, és kerülte őket. Inkább felsöpörte az udvart. Talán a festést számára már túlságosan megrontotta a sok gondolat, tudás, elmélet. Az udvar söprésében találta meg azt a gyermeki öncélúságot, amit a boldog kontárok a maguk pingálásában. 

"Isten már nem fog megítélni minket könyörületességből - hiszen azzal ugyanazt tenné, mint az emberek szüntelenül." (ismeretlen szerző)

- Azt hallottam, hogy folyton csatákat veszítesz, és hogy a múltkor se éltél egy lehetőséggel, hanem nemtörődömségből elpasszoltad! - állított be a róka. 

- Azt hallottam, hogy rideg vagy Anneval, és nem mutatsz felé megértést! Anne mégse ezt érdemli! - mondta vádlón a festő. 

- Úgy látom, hogy nem hiszel semmilyen ügyben, és nem is küzdesz semmiért! Ez nem helyes! - nézett maga elé Don Quijote. 

- Kezd az a benyomásom lenni, hogy nem tudsz kötődni! - szomorkodott a kis herceg. 

- Igaz, hogy nem fizeted a katonáidat? Hogy sajnálod mindenre a pénzt, még ami szükséges lenne, arra is? - kérdezte Jób. 

- Nem jársz színházba, nem olvasol szépirodalmat, teljesen kiüresítetted magadat! Hová vezet szerinted mindez? - aggodalmaskodott Anne. 

- Úgy tűnik, nem igazán tudok történetet írni rólad, hiszen nincs történeted, mindig csak menetelsz! - csóválta a fejét az író. 

A tábornok hallgatta a sok visszajelzést, és elmerengve nézett maga elé, majd amikor végre magára maradt a sátrában, felsóhajtott:

- Talán lennie kellene valaminek, amit én valóságosnak látok magammal kapcsolatban, és azt szembeszegeznem a vélekedésekkel? Harcolnom kellene azért, hogy az legyen az elfogadottabb, ahogy én látom magamat, és arra törekedni, hogy mások is úgy lássanak?

Nem tudott válaszolni, de úgy érezte, hogy talán nincs is mire. Felállt, leporolta az egyenruháját, és megindította a menetelést. 

- Uram, milyen kávét hozhatok önnek? - kérdezte a pincér méltóságteljesen. 

- Nos, kérnék szépen egy pőre, jelentés nélküli kávét! Ami csak kávé! - felelte a festő mosolyogva. 

- De uram! Ahhoz először meg kellene szüntetnem a helyet, ahol a kávét meginná! - felelte rendíthetetlen nyugalommal a pincér. 

- Nos, igaza van! Ezt mégse kérhetem egyetlen kávéért! Nagyon köszönöm! - azzal a festő felállt, elköszönt, és hazament felsöpörni az udvart. 

Jób ült a hamuban, nézte az egykori élete maradványait, a házának üszkös romjait maga körül. Nézte, ahogy a moha belepi, a szél lekerekíti és egyre inkább a táj részévé teszi azt, ami egykor uradalom volt. Nézte, ahogy mozgatja a füvet, és mintha csak hangszerként fújna bele, a fákkal együtt lágy susogó hangot ad. Nézte az egykori birtokát, ami mára elhanyagolt mezővé lett, itt-ott facsoportok nőttek ki belőle, és eszébe jutott, mennyi öröm és gond itatja át ezt az egészet. A napi rutin, az aggódás, betegek az állatok, családi gondok, de mégis közös öröm, a megoldott helyzetek feletti örömteli fáradtság. Minden felidéződött benne, és rájött, hogy távolra került, nem hiányzik, és minden tökéletes így.

Elfeküdt a hamuban, összekuporodott, és boldog elégedettséggel szemlélte, hogy nincs dolga a világban, nincs senkije, nincs semmije, nincs holnapja, és hogy megszabadult az összes illúziótól és kényszertől, ami a korábbi életét áthatotta. Mosolygott, bár a hamutól és a széltől cserzett arcbőre kevéssé akart engedelmeskedni, hiszen annyi éven át komorságba merevedett. 

Isten nézte az egészet az égből, és arra gondolt, hogy hiányzik neki a dolgos Jób, aki hálát ad, imádkozik, a világ hasznos tagja, most meg itt fekszik a hamuban, és nem vágyik semmire, és igazából a próba eredményét se lehet eldönteni, ezért a Sátánra nézett, hiszen ő indította el az egészet:

- Mit tegyünk most? - tette fel a kérdést, és a Sátán is nézte Jóbot, vállat vont, majd kissé gúnyosan elmosolyodva visszanézett Istenre:

- Mit tehetnénk? Adjunk neki újra vagyont, családot? Minek?

Még egy ideig nézték Jóbot, majd mindenki ment a dolgára. 

"A cukrozott kávé a hazugság egy formája - mondta Petőfi. Miért? Cukor nélkül nem az?" (ismeretlen szerző)

Anne elhívta egy nap a tábornokot egy kávézóba, ami ráadásul a belvárosban volt. A tábornok már rég volt a városban, már rég ült be valahová, ezért némi idegenkedéssel követte a lendületesen sétáló lányt, aki láthatóan már lélekben ott ült a teraszon a csészével a kezében. Amikor odaértek, és leültek, a tábornok szemügyre vette a környezetet, felmérte a terepet, mint amikor csatára készül. Az asztaloknál jól öltözött polgárok ültek, láthatóan élvezve az időjárást, és egymással fecsegtek gondtalanul. Anne az itallapot bújta, mert volt pár jelöltje, de túl sok mindenre vágyott egyidejűleg, ezért nehezen tudott dönteni. Végül rá jellemzően becsukta a szemét, és rábökött a lapon egy pontra. Pisztáciás kávé volt tejszínhabbal. Felnevetett, mert ez nem volt az elképzelései között, de hát ő bízta magát a sorsra, már nem hátrálhatott meg!

A tábornok rendelt egy feketét minden nélkül, az itallapot át se nézte. Sokkal inkább foglalkoztatta, hogy mennyire idegen számára az egész közeg, de nem csak a polgárok, hanem az az önátadás, amit divatosan énidőnek is neveznek: az ember ellazul, félreteszi a gondjait, és hagyja, hogy csak élvezze a pillanatot, a kiszolgálást, és történetesen a kávét. A tábornok nem akart ellazulni, nem akart kilépni a darálóból, és nem akart ehhez a gondtalan világhoz tartozni, még akkor se, ha a gondtalanság ebben a világban is csak egy mesterséges sziget. Nem szerette a szigeteket. Az óceánt szerette, vagy ami ugyanaz, a sivatagot. Most mégis itt ült, feszengett, és elvágyódott. Amikor belekortyolt a kávéba, azt érezte, hogy ez túl jó. Túl jó hozzá, a világához, a valóságához. De nem úgy jó, hogy vágyat ébreszt, hanem úgy, hogy elidegenít, és azt mondja, nem való vagyok neked! Amikor végre hazatértek, a tábornok már tudta, hogy soha többé! Anne pedig örült, hogy kimozdította a tábornokot a sivatagából. 

"Azt mondják, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba - de kiléphetünk belőle egyáltalán?" (ismeretlen szerző)

Felvonult a két sereg egymással szemben. A tábornok nem akarta a csatát, de már nem tudott kitérni. Állt a dombon, és nézte a történet kibomlását. Először kiálltak magányos harcosok mindkét sorfalból, és sértegették a másik oldalt. A katonák egy-egy frappáns beszólást a pajzsuk összeütésével, és hangos, túlhajtott nevetéssel jutalmaztak. A következőkben megjelent a fehér zászlós küldött, aki teátrális rituálék keretében tudatta, hogy mit akarnak, és hogy fel kell adni, mert eleve győzelemre vannak ítélve. Azután ott voltak még a pompás katonai zenekarok, a zászlók, a trombitások, a díszesen felöltöztetett tisztek, akik parádéztak, és motiválták a katonákat. A tábornok nézte a háború színházát, és olyan nézőnek érezte magát, aki már ezredszer nézi ugyanazt a darabot. Arra gondolt, hogy a világgal nincs baj, de ha egy rendező eljut oda, hogy már minden szögből megrendezte a történetet, akkor ideje elvonulnia - azzal átadta a parancsnokságot az ezredesnek, és elvonult a sivatagba menetelni mindenféle ütköztettől távol.  

"Az érzések is ugyanúgy megtörténhetnek velünk, mint bármilyen külső esemény. Átéljük, de nem mi hozzuk létre őket." (ismeretlen szerző)

A tábornok egy nap ott ült a kerti asztalnál, és nézte Annet, amint teát főz, virágokat öntöz, megsimogatja a macskát, mosolyog, leül, a kezébe veszi Bukowskit, beszélget a festővel, majd úra olvas, és ahogy nézte ezt a fél napig tartó folyamatot, önmagát is meglepve intenzív utálatot kezdett érezni Anne iránt, miközben a csodálat se tűnt el belőle. Anne törékenysége és életigenlése természetellenesnek és illúziónak tűnt a számára, amelynek össze kellene törnie. Nem féltette a lányt az összetöréstől, hanem az utálat-roham közepette kifejezetten kívánta, hogy a lány összetörjön, és ezáltal felébredjen, és felismerje, hogy a menetelés az egyetlen megoldás, vagy a seprés, amit a festő csinál, vagy akár Jóbként üljön a hamuban, de abban a szent és sötét pillanatban nem tudott jót kívánni neki. Irritálta a mosolya, az önfeledtsége, a lendülete. Anne mit se vett észre ebből, a tábornok pedig nem akarván tovább táplálni ezt az állapotot felállt, leporolta az egyenruháját, enyhén meghajolt a lány felé, majd visszatért a menetbe.

"A nosztalgia egy olyan emlékezés, amely nem tudja, hogy a múlton át vágyja a jövőt." (ismeretlen szerző)

 - Hallom, holnaptalanul élsz! Mégis mit jelent ez? - kérdezte a róka. A festő arcán fura fintor futott végig. 

- Ezt így kívülről hallva egészen elborzasztó, mintha az identitásom lenne! - válaszolta.

- De mégis? Hogy képzeljem el? - erősködött a róka. 

- Hát, ha belegondolok, akkor talán először a jövő szűnik meg, mint ami elérhető, vagy ahová tartok. - szedte össze a gondolatait a festő. - Azután a jelen válik céltalanná, hiszen nincs önmagán túli jelentése. Azután a múlt is elvész.

- A múlt meg miért kell a holnaphoz? - csodálkozott a róka. A festő erőlködött, mert a spontán gondolatokat néha nehéz értelmezni is.

- Igen, ez furán hangzik. Azt hiszem, hogy a nosztalgia a látszat ellenére összekapcsolható a holnappal, mert amíg van ami hiányzik, addig ott lehet a remény, hogy visszatér valamilyen formában. Akkor van benned egy vágy, ami keresi a formáját, és a hiány csakis a holnapban bízhat, hogy ott majd kielégül. Még akkor is, ha nem tesz érte semmit. Igen, azt hiszem megvan, a múltba révedés áttételesen a holnapot is fürkészi. De ha elvész a múlt mint visszavágyás, akkor a holnap is bezárul, hiszen nincs többé az, hogy valamit újra átélnél. 

A róka elmerengett, és arra gondolt, hogy tegnap milyen jó volt a kis herceggel a beszélgetés, és hogy remélhetően holnap folytatják. A festő meg elvonult felseperni az udvart, és közben attól szorongott, hogy identitást épített magának szavakból. 

- Megtennéd, hogy holnap festesz egy virágot az ajtómra? De csak ha szívesen teszed, és nem találod rangon alulinak! - mosolygott Anne. A festő összerezzent a holnap szótól, amely fájdalmasan megtörte a jelenben való kizárólagos feloldódását, azt az állapotot, amelyet ő holnaptalanságnak tartott. Hirtelen az időtlenségből az időbe zuhant. Holnap! Holnap tenni valamit! Holnap elkezdeni valamit, ami egy újabb holnapban is folytatódni fog, majd egy újabb holnapon fog befejeződni. Ez egy komplett folyamat a holnapba ágyazva! A holnap mint valami fenyegetés telepedett a festőre, aki közben nem is gondolt arra, hogy a feladat kicsi, nagy, van-e kedve hozzá. A holnap, a szavakkal megindított és elképzelt időfolyam, a történet kibomlásának lehetősége rémálommá változtatta a jelenét. Bólintott, mert nem volt udvariatlan, de amíg a végére nem ért a virág festésének 3 nap múlva, addig mázsás teherként cipelte az aktuális jelent is. Már épp lenyugodott, hiszen túl volt az egészen, és visszatérhetett a tétlen jelenvalóhoz, amikor üzenetet kapott a rókától:

"Holnap meglátogathatlak?" 

Azt mesélik, Jób az elején még próbált beszélni a veszteségeiről, a gyászáról, arról az érzésről, hogy elveszett az igazságos világ képe, de mindig azt tapasztalta, hogy nem jól hallgatták meg. Nem jól kérdezték. Vagy meg se hallgatták, vagy egyből megoldást kínáltak, pedig csak meghallgatásra vágyott. Azután egy idő után rájött, hogy nem is tudja jól elmondani a helyzetét, hogy valami mindig kimarad, vagy túl hangsúlyossá válik. Vagy végtelen csapongásba fullad, aminek a végén már nem is tudni, hogy az elbeszélés tart-e valahová. Végül Jób már azt érezte, hogy minél jobban meg akarja ragadni a benső világát, az annál bizonytalanabbá válik. Jób ezen a ponton döntött úgy, hogy innentől hallgatni fog. 

- De miért nem elég a szeretetem? - kérdezte Anne. A festő sóhajtott, és a lába előtti csempe mintázatát nézte. A szeretet szó felidézett benne egy sor emléket, és rájött, hogy valami baj van. Mert nem a holnap képét idézte meg a lány kérdése, ahol ő és Anne kézenfogva mennek, hanem felszínre hozott egy csomó tegnapot. 

- Hogy lenne elég a szeretet, legyen bár akár a tiéd? Annak ellenére, hogy a tiéd? - kérdezte a festő, és Anne megrázkódott. - Nem látod, hogy nem ment meg minket semmitől, ha egymásba kapaszkodunk? 

Anne nem tudott mit mondani, ő más időben élt, nem tudta a festő szemével látni a dolgokat, számára a szeretet nem ilyen terhes és kivételes esemény volt, csak az egymásra találás ünnepe. Hazament, vitte magával a macskát, a festő pedig leült a vászna elé, és aznap se festett semmit. 

"Nem mindegy, hogy azért beszélünk a múltról, hogy megértsük a jelent, vagy hogy megmagyarázzuk a múltban történteket." (ismeretlen szerző) 

- Hallom, családi múltfeltáró beszélgetésed volt otthon! - fordult a festőhöz Anne. 

- Igen, élveboncoltuk egymást, az igazság győzött! - sóhajtott a festő. 

- Tehát veszekedésbe fulladt az egész? - dekódolta Anne a túlzó választ. 

- Mindenkinek igaza lett, főleg a másikkal szemben. Aztán mindenki hazament, mert jól megmondta. Természetesen belátás egy gram nem jött létre. A család különös pokol, mindenkinek van egy aduja, amivel tromfolni tudja a másik lapjait. 

- Hiába állítod be úgy, hogy ez a normális, az én családom egészen más! - felelte Anne szomorúan. - Ja, és sajnálom. Főzzek egy teát?

- Neked ugyan mi okod van a szenvedésre? - kérdezte az író Jóbot.

- Hát, ha így kérdezed, akkor biztos semmi. - felelte Jób, és megigazította a hamut, amiben ült. 

- Igazam van, be kellene látniuk! - gondolta a róka.

- Igazam van, de ez az én dolgom magammal, a világnak nem kötelessége elfogadni! - gondolta a festő.

- Ha igazam is van, azt sokszor csak erővel lehetne érvényesíteni, mások ellenében! - morfondírozott a tábornok. 

- Ha igazam van akár Istennel szemben is, az vajon min változtat? - kérdezte Jób.

- Az igazságom mikortól rombolja a kapcsolataimat? - töprengett Anne. 

- Az igazságnak kell győznie! - kiáltotta a szélmalom tövéből az összetört Don Quijote.