Jóbot felkereste a Sátán egy kérdőívvel. Az Isten is, és ő is kíváncsi volt az eredményre: de mivel Jób csak ült a hamuban, nem átkozódott, nem imádkozott, nem követelt igazságot, és nem kutatott válaszok után, ki kellett deríteniük, hogy mi történt valójában. Jób nem örült a látogatónak, aki vájkálni akart a lelkében.  

- Hogy fogadtad a sok csapást és veszteséget, ami ért? - kérdezte a Sátán, miután belelapozott a jegyzeteibe. 

- Az teljesen elfogadott, hogy a hóhér interjút készít az áldozattal, hogy mi fájt neki a legjobban a kínzás során? - kérdezett vissza Jób, majd a hamuba kezdett rajzolni.

A Sátán bosszúsan vette tudomásul, hogy Jób nem együttműködő, és visszatért Istenhez, hogy kiegyezzenek egy kompromisszumos döntetlenben, és egy másik fogadásban mérjék össze a hatalmukat. 

"Mindent elvesztettünk, de legalább sokat tanultunk belőle!" (ókori önvigasztaló bölcsesség)

- Mit tanultunk az elvesztett csatából? - kérdezte a fiatal ezredes. 

- Hogy most elvesztettük - felelte a tábornok.

- Dehát a vereség is tanulságot hordoz, nem? - csodálkozott az ezredes. 

- Minden tanulságot hordoz, de attól még a tanulság is csak kommentár: nem befolyásolja se a világot, se a dolgok kimenetelét. De persze lehet benne lubickolni! - mormogta a tábornok. 

- De akkor nem lehet tanulni a dolgokból? 

- Tanulni a céljaidtól függően lehet. Nem a tanuláson, hanem a célokon múlik az egész.

- Mégis azt hiszem, hogy ha feldolgozzuk az okokat, legközelebb elkerülhetjük a hibákat! - makacskodott az ezredes. 

- Volt egy ókori hadvezér, Tractatus, aki elveszített három ütközetet, de rendkívül ambiciózus volt, hitt a tanulásban. Összegezte hát a tanulságokat, sőt még írt is egy ezeroldalas művet a stratégiáról. Ha adott volna az élet neki időt és lehetőséget, talán megnyerte volna a negyedik csatát. De érthető okokból többé már senki nem bízott rá hadsereget. - elmélkedett a tábornok.  

Az ezredes bosszúsan elhallgatott. Tanulni szeretett volna, hogy nagy hadvezér legyen, erre beosztották a céltalanok és jövőtlenek seregébe. 

A festő hetek óta ült az üres vászna előtt. Várta, hogy a kezében tartott ecset megmozduljon magától, és magával rántsa a lelkét, és odakenje a vászonra, hogy az életre keljen. De nem történt semmi, csak váratlanul mellkasi fájdalom tört rá, elájult, és a következő pillanatban egy földöntúli ítélőszék előtt találta magát, ahol angyalok magasodtak a lelkek fölé, és az egész jelenet egyszerre volt ijesztő, méltósággal és fenséggel teli, és groteszk illusztráció a vallásos festészet aranykorából. 

- Mérlegre tesszük a szívedet, hogy meglássuk, elég tiszta-e, hogy beléphess! - dörögte az angyal ellentmondást nem tűrő hangon. A festő hunyorgott, ismerkedett a helyzettel, végignézett az angyalokon, és közben arra gondolt, hogy ezt sehogyan se tudná, akarná megfesteni, mert hiába valós, annyira idegen tőle, hogy nem tudna belőle képi világot teremteni. Az ecset még a kezében volt, az ultramarin csöpögött róla, és ahogy a festő téblábolt a pulpitus előtt, mindent összefestékezett.

Az angyalok vártak, tudták, hogy ilyenkor a lelkek még nem egészen fogják fel az új helyzetet, de a türelmük a fensőbbség türelme volt, nem pedig szelíd és bátorító türelemmel, ezért várakozó és szigorú tekintettel nézték az új jövevényt. A festő visszanézett rájuk, nézte a pulpitust, a bírói szerepben kiteljesedő angyalokat, nézte a hatalom kompozícióját, azt, ahogy évezredek alatt csiszolódott véglegessé és minimalistává, amely a maga rutinjával kerüli a felesleges mozdulatokat is, és merőben funkcionális és tökéletes.

És ahogy nézte az egész jelenést, nem érezte azt, hogy ez az ő játéka, hogy neki itt dolga van, nem érezte, hogy mondania kellene valamit, azt se, hogy ide tartozna, vagy érdekelné a folytatás. Inkább a macskára gondolt, akit utoljára a fotelben látott feküdni, és elmosolyodott. Majd visszatért a jelenbe - vagy inkább az örökkévalóságba, mert maga se tudta, mi lenne a pontosabb megnevezés -, és újra az angyalokra nézett. Már nem félelmetesnek látta őket, hanem feleslegesnek és komikusnak. Rápillantott az ecsetre, és a kárba veszett ultramarinra, majd vállat vont, hátat fordított az egésznek, és elsétált. Az angyalok kihúzták a nevét a listáról, és szólították a következőt.  

"Minden hatalom erőszakot tesz az embereken!" (Bulgakov)

Jób utolsó emléke az volt, hogy elszenderedik a hamuban, korábbi életének egyetlen kézzelfogható eredményében. Most azonban egy ítélőszék előtt találta magát, ahol fenségesen komor angyalok néztek rá kérlelhetetlenül, de mégis szelíden. Jób lassan felfogta, hogy ha nem álmodik, akkor meghalt. 

- Mérlegre tesszük a szívedet, Jób, hogy kiderüljön, elég tiszta-e, hogy beléphess! - mondta az elnöklő angyal érces hangon. Jób sokáig toporgott szótlanul, hiszen ez túl sok volt egyszerre, túl váratlan, majd némi zavarodott tekingetés után kihúzta magát:

- Nem!

- Nem? Mit nem? - a csodálkozás sora az angyalon volt. 

- Nem mérhetitek le! Miért mérnétek le? 

- A transzcendens hatalom jogán, mi igazgatjuk és ítéljük meg a világot! - dörögte az angyal, hogy elfedje a bizonytalanságát, hiszen Jób előtt a túlvilág kapujában még senki nem kérdőjelezte meg a rendszert. 

- Nem kértem, nem adtam, és nem igénylem a hatalmatokat! Ültem a hamumban, és nem vágytam ide! Itt kell felébrednem, és máris ítélet alá akartok vonni! Ki adott rá jogot? - felelte Jób kimérten, mert már egészen magára talált, közben egy kis hamut pergetett a tenyerében. Az angyal kelletlenül vette észre, hogy jogi és filozófiai vita készül kibontakozni, és a szerepe miatt egyáltalán nem füllőtt hozzá a foga. Számára is természetes volt, hogy ez így működik, ő megítél lelkeket, és soha nem kérdezte, hogy de miért. 

- A hatalom a hatalom és a fensőbbség jogán uralkodik, és nem hozzájáruláson alapul. - próbált válaszolni, de közben érezte, hogy az önmagát igazoló hatalom már valahol veszít az erejéből. 

- Nem érdekel a hatalmatok, hátat fordíthatok neki! - mondta Jób, aki láthatóan elkezdte a helyzetet uralni, és ettől felélénkült. - Nem adom a szívemet, és nem kérek bebocsátást! Most mi lesz? Mit mond a hatalom? Jön a megtorlás?

Az angyal ránézett a többiekre, majd Jóbra, majd az előtt fekvő törvénykönyvre, hátha van benne passzus erre a helyzetre, végül ismét Jóbra emelte a tekintetét:

- Rendben, elmehetsz! - azzal szólította a következő lelket, Jób pedig visszatért a hamujába.  

Jób élete üres volt és eseménytelen, évtizedek óta ült abban az anyagban, amiben összesűrűsödött egész korábbi élete: a hamuban. A házának, a családjának, a vagyonának a kivonatában. Egész sok dolog képes egészen összezsugorodni, ha az élet felemészti. Egy marék hamuban ott koncentrálódik egy egész uradalom. Ott van benne minden összeolvadva, a birkák, a szolgálók, a ház, a kerítés, a csűr, az olajfa az udvarról.

Ült Jób ebben az esszenciában, és nem csinált semmit, nem a múlton rágódott, csak volt, csak ült, és feloldódott ebben a nemlétben. Megtehette volna, hogy elmegy messzire, hogy lerázza magáról a hamut, és nincstelenül és jövőtlenül valahol másutt éli a kívülre sodródottak örök jelenét, de a hamu számára fontos volt. Nem emlékként, nem a veszteség hordozójaként, hanem horgonyként, ami valahogy mégis formát ad neki, a világhoz köti, és a semmiben merengve is ő még valaki. Nincstelen lehet úgy az ember, hogy kívül-belül senki, hogy minden idegen, és úgy is, hogy vannak gyökerek, van identitás: a nincstelenség identitása. A hamuban ülve ő egy történet lezárása és végpontja, máshol csak egy sodródó falevél lenne erdő nélkül. Jób ebben az állapotban élt örömtelenül.

A barátai, akik olykor meglátogatták, de nem tudtak vele kapcsolatot találni, Jób többnyire hallgatott, ők pedig azt gondolták, jót tenne neki egy kis öröm, egy kis élet, ezért egy kölyökcicát vittek neki ajándékba, hiszen a kölyökcica a világ érzelmi atombombája, besugároz mindent és mindenkit. Letették elé, és várták a hatást. Jób nézte a cicát, a cica nézte Jóbot, majd ösztönösen a maga törékeny botladozásával elkezdett az öreg lábához dörgölőzni, miközben csupa hamu lett. Jób ha nehezen is, de elmosolyodott az esetlen csöpség láttán, a keze megmozdult, hogy simogasson, és annyira az állatra figyelt, hogy minden másról megfeledkezett. A barátok elkezdtek boldogan remélni, hogy áttörést értek el, hogy ez kimozdítja Jóbot a megkövült létéből, és kifelé fordítja, a világ felé egy másik lényen keresztül. Ebben a pillanatban Jób feleszmélt, és már nem a cicát látta, hanem a világától idegen érzésvilágot, amely idegen tevékenységet von magára: gondoskodás, aggódás, játék, öröm, az etetés rítusa, egy formálódó lény nevelése. Köszönettel visszaadta a cicát, és újra beledermedt a hamujába. 

Anne boldogan mesélte, hogy járt az operában, és a Bolygó Hollandit nézte meg:

- Talán mai szemmel Senta odaadásával és szerelmével nem lehet azonosulni, talán még pszichológiailag is kétségesnek tűnik, de mégis csodálatos motívum, hogy a nő megváltja a kárhozott férfi lelkét! - mondta az élménytől izgatottan. A festő épp fehérre festette a legutóbbi alkotását, mert szívből gyűlölte, és hamisnak találta. Fel se nézve a mázolásból, azzal a jellegzetes hangsúllyal és nyújtott szünetekkel, ami azokat jellemzi, akik valamire koncentrálnak, és közben szedik össze a gondolatukat, így válaszolt: 

- Valójában az erdeti történet nem erről szól, az opera már csak romantikus átírat. Az átok se az, hogy nem léphet partra. Sokkal rosszabb: nem érkezhet meg soha oda, ahová menni készül. Ez az átok. Ha elindul Londonba, akkor Szingapúrnál ér partot. Ha Hamburgot tűzi ki célul, akkor Rotterdamba viszi a víz. Én azt hiszem, ez a történet analógia, és mindannyiunkról szól: mi vagyunk a kapitány. Soha nem oda érkezünk, ahová vágyunk, és nincs feloldozás! Ez a közösen hordott átok! - azzal makacsul vitte fel vastagon a fedőrétegeket a félresikerült képre, de az valahogy mindig átütött alulról, és nem akart maradkétalanul eltűnni. 

Anne magában arra gondolt, hogy a festő története realistább, de nincs benne se remény, se katarzis. Elment teát főzni. 

A tábornok titokban hordott magánál egy fényképet, amit Anne tudta nélkül emelt el egy óvatlan pillanatban. A képen Anne és egy barátnője ültek egy fesztiválon, kezükben borospohár, miközben önfeledten nevetnek, és sugárzik róluk a gyanútlan boldogság, az otthonosság lazasága. A tábornok olykor elővette a fotót a belső zsebéből, ahol rejtegette, majd hosszan nézte, nézte azt a világot, amelynek ő soha nem lehet része. Nem, nem Anne világát, hanem azt, amiben Anne mozgott. A borospoharat, a fesztivált, az önfeledtséget, azt a természetességet, amivel belesimul az őt körülvevő nyüzsgésbe, és ő maga is nyüzsgéssé válik. A fotó volt a tábornok privát távcsöve, amivel távoli vidékeket nézett, miközben eszébe se jutott közelebb menni. Nem vágyott oda, miközben tudta, hogy hiába is vágyna - vannak leküzdhetetlen távolságok. 

- Miért nem mondod el a festőnek, hogy mélyen megsebzett a szavaival? - kérdezte Anne a rókát. 

- Mert nem sebzett meg. Megsebződtem. Nem ugyanaz. - felelte lakonikusan a róka. 

- Miért? Mi a különbség? - csodálkozott Anne.

- Hogy amit mondott, az nem olyan, mint egy kés, ami megvág, hanem a szó lehet kés is, ami megsebez, de ez nem rajta múlik, nem azon, aki kimondja. Hanem azon, hogy bennem hogy csapódik le. - felelte a róka filozofikusan, önmagát is meglepve a válasz összetettségével. - Minek terhelném azzal, ami az én dolgom magammal? 

Anne meghökkent, és szomorúságot érzett, és a fejét csóválta:

- Talán mégiscsak érdekelheti, ha törődik veled!

- Mindent nem pakolhatunk egymásra, mert a súly nem feleződik, hanem megkettőződik. - erősítette meg a róka a korábbiakat, majd elkezdte nézni a naplementét. Mindketten hallgattak. 

Egy guru bölcs mosollyal az arcán megkérdezte mindenkitől egyesével, hogy ő kicsoda. 

- Én színésznő szeretnék lenni, ez az álmom, mert imádom a játékot, a mások bőrébe való belebújást! - lelkendezett Anne. 

A festő nem válaszolt, csak elnézett hosszan a távolba, miközben próbálta megragadni a lehetséges választ. 

- Nem vagyok senki! - felelte Jób komoran.

- A kérdést se értem. - mondta a tábornok, miközben mereven nézte a gurut, és nem értette, miért kell mindig negédesen mosolyogni. 

- Én már csak egy összetört lélek vagyok egy malom tövében! - jött az erőtlen válasz a fűben fekvő Don Quijotétól. 

- Én merő várakozás vagyok. - vallotta be szomorúan a róka, miközben ült a fa alatt, és nézett a messzeségbe, hátha felbukkan a kis herceg, vagy valaki, aki megszelídíti. 

A macska unottan elsétált, majd váratlan lendülettel felszaladt a padlásra. 

- Fess meg engem is! - kérlelte Anne a festőt mosolyogva. A festő sóhajtott:

- Nem tudlak megfesteni. 

- De miért? - csodálkozott Anne. - Már festettél másokról képet! Jóbról, a tábornokról. 

- Igen, mert ők statikus személyiségek, őket könnyű ábrázolni, nem mozognak. A kép is statikus.  A te személyiséged viszont áradó, nem lehet egyetlen pillanatba sűríteni. Ők olyanok, mint a kő, te meg mint egy vidám hegyipatak. 

- Akkor fess meg hegyipatakként! - nevetett Anne. 

- Soha nem tudtam vizet festeni. - vallotta be a festő. - Nem technikailag. Az univerzumomtól a víz hullámzása, sodrása, áramlása idegen. 

Anne szomorúan vette tudomásul, hogy nem lesz kép róla. Elment hát Bukowskit olvasni, hogy felviduljon. 

"Egy kínai festő olyan tökéletes sárkányokat tudott festeni, hogy soha nem fejezte be őket teljesen, nehogy életre keljenek." (kínai anekdota)

A festő ott állt az éppen befejezett műve előtt, az ecsetéről le is csöppent a paldóra némi felesleges festék, amit már nem kent fel a vászonra. Az éppen belépő Anne elámult a kép láttán, összecsapta a kezeit, és egész lelkes lett: 

- Ez remekül sikerült! - mondta. - Megigéz, beszippant! 

- Kudarc! - sóhajtott a festő enerváltan. 

- Kudarc? - döbbent meg Anne. - Nem veszek észre valamit? Talán hiba van benne? Nem azt mutatja, amit festeni szerettél volna? 

- Ez csak egy kép, semmi több! Vagyis kudarc. - Ismételgette lemondón a festő. 

- Dehát minek kellene lennie még képen kívül? 

- Nem tudom. Mindig az van bennem, hogy a végén történni fog valami. Nem tudom mi. Valami átalakulás. Jó kép? Rossz kép? Csak egy képpel több van a világban! - válaszolta, azzal leült a kanapéra, ölébe vette a macskát, és üres tekintettel nézett maga elé. Anne elment teát főzni, hátha az segít. 

"A teljes feltárulkozás valójában nem a bizalomról szól, hanem a reményről, hogy a csupasz létünk elfogadásra talál, és nem elutasításra." (ismeretlen szerző)

A tábornok belépett a sátrába, és egy örömlány fogadta ruhátlanul. A katonák akarták meglepni vele, bár kétségtelenül volt benne valamiféle határsértés a feljebbvaló felé, a tábornok ezen átsiklott. Nézte a lányt, ahogy egyszerre kihívóan és sebezhetően állt a sátor közepén, és nem takarta semmi. Nem azt látta, hogy milyenek a formái, mennyire csinos, hanem elidőzött a gondolatnál, hogy a mezítelenség egyszerre feltárulkozás, védtelenség és esendőség. Odalépett a lányhoz, és feladott rá egy köpenyt:

- A teljes feltárulkozás mindig a nyomorultság határán billeg. Soha nem szabadna meztelennek lennünk! - azzal megkínálta a lányt némi itallal, vacsorát hozatott neki, majd hazaküldte. 

- Nem tudom, hogy alakulhatott ki benned ez a komor életérzés? - kérdezte Anne a festőt. 

- És benned a te életteli, vidám, nyitott személyiség? - nézett Annera a festő. 

- Hát szeretek élni, mindig vidám voltam, és imádtam a könyveket, a színházat, és a társaságot, és hát mindent! - nevetett Anne.

- Nem lehet, hogy ennek az egésznek köze van az arcodhoz? - mosolygott a festő. 

- Az arcomhoz? Mi van az arcommal? - hökkent meg Anne. 

- Költői kérdés volt, nincs rá válasz, de ott lebeg a létünk felett, hogy a külsőnk mégiscsak kihat arra, ahogy a világot megéljük. - válaszolta a festő. Anne kicsit kipirosodott, mert úgy érezte, hogy megint a szépségét emlegetik vádként. Felállt, és elment teát főzni, de még odavetette a válla felett: 

- A költői kérdésekre lehet hogy nincs válasz, de hatásuk még lehet! Dühös lettem!

A festő vállat vont, és kiült a teraszra a macskához. 

"Olykor az amatőr nem egy kezdő profi, csak egy ember, aki élvezi a maga szintjén a dolgokat." (ismeretlen szerző)

A festő szerette a kontárokat, csodálta őket. Sok képzett kollégájával ellentétben semmilyen ítélet nem volt benne, inkább irigységet érzett, mert volt valami romlatlan és gyermeki abban, ahogy pingálták a maguk teljesen amatőr, fogalmatlan képeiket, fityiszt mutatva kifinomultságnak, ízlésnek és színtannak. Visszakívánta az önfeledtséget és egyszerűséget, amelyet nem nyomaszt filozófia, művészettörténet, mondanivaló, beleölt munka, kísérletezés, csak a szabad önkifejezés naivitása, amely örül, ha a naplemente ragyogó sárgája lebeg az élénkkék óceán felett. A kontár valóban gyermeki, mert ha kész, büszkén vállalja a művét. A kollégái fejében meg ott a szakmai zsűri, a szempontok erdeje, a közös vizuális nyelv, amit nem lehet megsérteni. Soha nem értette a fanyalgó kollégák viszolygását. Ők csak képet láttak, csak tanulatlanságot, csak azt a fajta tudatlanságot, amely fel se tudja mérni, mit nem tud. A festő pedig azt érezte, hogy a kollégái túl komolyan veszik magukat, és kerülte őket. Inkább felsöpörte az udvart. Talán a festést számára már túlságosan megrontotta a sok gondolat, tudás, elmélet. Az udvar söprésében találta meg azt a gyermeki öncélúságot, amit a boldog kontárok a maguk pingálásában. 

"Isten már nem fog megítélni minket könyörületességből - hiszen azzal ugyanazt tenné, mint az emberek szüntelenül." (ismeretlen szerző)

- Azt hallottam, hogy folyton csatákat veszítesz, és hogy a múltkor se éltél egy lehetőséggel, hanem nemtörődömségből elpasszoltad! - állított be a róka. 

- Azt hallottam, hogy rideg vagy Anneval, és nem mutatsz felé megértést! Anne mégse ezt érdemli! - mondta vádlón a festő. 

- Úgy látom, hogy nem hiszel semmilyen ügyben, és nem is küzdesz semmiért! Ez nem helyes! - nézett maga elé Don Quijote. 

- Kezd az a benyomásom lenni, hogy nem tudsz kötődni! - szomorkodott a kis herceg. 

- Igaz, hogy nem fizeted a katonáidat? Hogy sajnálod mindenre a pénzt, még ami szükséges lenne, arra is? - kérdezte Jób. 

- Nem jársz színházba, nem olvasol szépirodalmat, teljesen kiüresítetted magadat! Hová vezet szerinted mindez? - aggodalmaskodott Anne. 

- Úgy tűnik, nem igazán tudok történetet írni rólad, hiszen nincs történeted, mindig csak menetelsz! - csóválta a fejét az író. 

A tábornok hallgatta a sok visszajelzést, és elmerengve nézett maga elé, majd amikor végre magára maradt a sátrában, felsóhajtott:

- Talán lennie kellene valaminek, amit én valóságosnak látok magammal kapcsolatban, és azt szembeszegeznem a vélekedésekkel? Harcolnom kellene azért, hogy az legyen az elfogadottabb, ahogy én látom magamat, és arra törekedni, hogy mások is úgy lássanak?

Nem tudott válaszolni, de úgy érezte, hogy talán nincs is mire. Felállt, leporolta az egyenruháját, és megindította a menetelést. 

- Uram, milyen kávét hozhatok önnek? - kérdezte a pincér méltóságteljesen. 

- Nos, kérnék szépen egy pőre, jelentés nélküli kávét! Ami csak kávé! - felelte a festő mosolyogva. 

- De uram! Ahhoz először meg kellene szüntetnem a helyet, ahol a kávét meginná! - felelte rendíthetetlen nyugalommal a pincér. 

- Nos, igaza van! Ezt mégse kérhetem egyetlen kávéért! Nagyon köszönöm! - azzal a festő felállt, elköszönt, és hazament felsöpörni az udvart. 

Jób ült a hamuban, nézte az egykori élete maradványait, a házának üszkös romjait maga körül. Nézte, ahogy a moha belepi, a szél lekerekíti és egyre inkább a táj részévé teszi azt, ami egykor uradalom volt. Nézte, ahogy mozgatja a füvet, és mintha csak hangszerként fújna bele, a fákkal együtt lágy susogó hangot ad. Nézte az egykori birtokát, ami mára elhanyagolt mezővé lett, itt-ott facsoportok nőttek ki belőle, és eszébe jutott, mennyi öröm és gond itatja át ezt az egészet. A napi rutin, az aggódás, betegek az állatok, családi gondok, de mégis közös öröm, a megoldott helyzetek feletti örömteli fáradtság. Minden felidéződött benne, és rájött, hogy távolra került, nem hiányzik, és minden tökéletes így.

Elfeküdt a hamuban, összekuporodott, és boldog elégedettséggel szemlélte, hogy nincs dolga a világban, nincs senkije, nincs semmije, nincs holnapja, és hogy megszabadult az összes illúziótól és kényszertől, ami a korábbi életét áthatotta. Mosolygott, bár a hamutól és a széltől cserzett arcbőre kevéssé akart engedelmeskedni, hiszen annyi éven át komorságba merevedett. 

Isten nézte az egészet az égből, és arra gondolt, hogy hiányzik neki a dolgos Jób, aki hálát ad, imádkozik, a világ hasznos tagja, most meg itt fekszik a hamuban, és nem vágyik semmire, és igazából a próba eredményét se lehet eldönteni, ezért a Sátánra nézett, hiszen ő indította el az egészet:

- Mit tegyünk most? - tette fel a kérdést, és a Sátán is nézte Jóbot, vállat vont, majd kissé gúnyosan elmosolyodva visszanézett Istenre:

- Mit tehetnénk? Adjunk neki újra vagyont, családot? Minek?

Még egy ideig nézték Jóbot, majd mindenki ment a dolgára. 

"A cukrozott kávé a hazugság egy formája - mondta Petőfi. Miért? Cukor nélkül nem az?" (ismeretlen szerző)

Anne elhívta egy nap a tábornokot egy kávézóba, ami ráadásul a belvárosban volt. A tábornok már rég volt a városban, már rég ült be valahová, ezért némi idegenkedéssel követte a lendületesen sétáló lányt, aki láthatóan már lélekben ott ült a teraszon a csészével a kezében. Amikor odaértek, és leültek, a tábornok szemügyre vette a környezetet, felmérte a terepet, mint amikor csatára készül. Az asztaloknál jól öltözött polgárok ültek, láthatóan élvezve az időjárást, és egymással fecsegtek gondtalanul. Anne az itallapot bújta, mert volt pár jelöltje, de túl sok mindenre vágyott egyidejűleg, ezért nehezen tudott dönteni. Végül rá jellemzően becsukta a szemét, és rábökött a lapon egy pontra. Pisztáciás kávé volt tejszínhabbal. Felnevetett, mert ez nem volt az elképzelései között, de hát ő bízta magát a sorsra, már nem hátrálhatott meg!

A tábornok rendelt egy feketét minden nélkül, az itallapot át se nézte. Sokkal inkább foglalkoztatta, hogy mennyire idegen számára az egész közeg, de nem csak a polgárok, hanem az az önátadás, amit divatosan énidőnek is neveznek: az ember ellazul, félreteszi a gondjait, és hagyja, hogy csak élvezze a pillanatot, a kiszolgálást, és történetesen a kávét. A tábornok nem akart ellazulni, nem akart kilépni a darálóból, és nem akart ehhez a gondtalan világhoz tartozni, még akkor se, ha a gondtalanság ebben a világban is csak egy mesterséges sziget. Nem szerette a szigeteket. Az óceánt szerette, vagy ami ugyanaz, a sivatagot. Most mégis itt ült, feszengett, és elvágyódott. Amikor belekortyolt a kávéba, azt érezte, hogy ez túl jó. Túl jó hozzá, a világához, a valóságához. De nem úgy jó, hogy vágyat ébreszt, hanem úgy, hogy elidegenít, és azt mondja, nem való vagyok neked! Amikor végre hazatértek, a tábornok már tudta, hogy soha többé! Anne pedig örült, hogy kimozdította a tábornokot a sivatagából. 

"Azt mondják, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba - de kiléphetünk belőle egyáltalán?" (ismeretlen szerző)

Felvonult a két sereg egymással szemben. A tábornok nem akarta a csatát, de már nem tudott kitérni. Állt a dombon, és nézte a történet kibomlását. Először kiálltak magányos harcosok mindkét sorfalból, és sértegették a másik oldalt. A katonák egy-egy frappáns beszólást a pajzsuk összeütésével, és hangos, túlhajtott nevetéssel jutalmaztak. A következőkben megjelent a fehér zászlós küldött, aki teátrális rituálék keretében tudatta, hogy mit akarnak, és hogy fel kell adni, mert eleve győzelemre vannak ítélve. Azután ott voltak még a pompás katonai zenekarok, a zászlók, a trombitások, a díszesen felöltöztetett tisztek, akik parádéztak, és motiválták a katonákat. A tábornok nézte a háború színházát, és olyan nézőnek érezte magát, aki már ezredszer nézi ugyanazt a darabot. Arra gondolt, hogy a világgal nincs baj, de ha egy rendező eljut oda, hogy már minden szögből megrendezte a történetet, akkor ideje elvonulnia - azzal átadta a parancsnokságot az ezredesnek, és elvonult a sivatagba menetelni mindenféle ütköztettől távol.  

"Az érzések is ugyanúgy megtörténhetnek velünk, mint bármilyen külső esemény. Átéljük, de nem mi hozzuk létre őket." (ismeretlen szerző)

A tábornok egy nap ott ült a kerti asztalnál, és nézte Annet, amint teát főz, virágokat öntöz, megsimogatja a macskát, mosolyog, leül, a kezébe veszi Bukowskit, beszélget a festővel, majd úra olvas, és ahogy nézte ezt a fél napig tartó folyamatot, önmagát is meglepve intenzív utálatot kezdett érezni Anne iránt, miközben a csodálat se tűnt el belőle. Anne törékenysége és életigenlése természetellenesnek és illúziónak tűnt a számára, amelynek össze kellene törnie. Nem féltette a lányt az összetöréstől, hanem az utálat-roham közepette kifejezetten kívánta, hogy a lány összetörjön, és ezáltal felébredjen, és felismerje, hogy a menetelés az egyetlen megoldás, vagy a seprés, amit a festő csinál, vagy akár Jóbként üljön a hamuban, de abban a szent és sötét pillanatban nem tudott jót kívánni neki. Irritálta a mosolya, az önfeledtsége, a lendülete. Anne mit se vett észre ebből, a tábornok pedig nem akarván tovább táplálni ezt az állapotot felállt, leporolta az egyenruháját, enyhén meghajolt a lány felé, majd visszatért a menetbe.

"A nosztalgia egy olyan emlékezés, amely nem tudja, hogy a múlton át vágyja a jövőt." (ismeretlen szerző)

 - Hallom, holnaptalanul élsz! Mégis mit jelent ez? - kérdezte a róka. A festő arcán fura fintor futott végig. 

- Ezt így kívülről hallva egészen elborzasztó, mintha az identitásom lenne! - válaszolta.

- De mégis? Hogy képzeljem el? - erősködött a róka. 

- Hát, ha belegondolok, akkor talán először a jövő szűnik meg, mint ami elérhető, vagy ahová tartok. - szedte össze a gondolatait a festő. - Azután a jelen válik céltalanná, hiszen nincs önmagán túli jelentése. Azután a múlt is elvész.

- A múlt meg miért kell a holnaphoz? - csodálkozott a róka. A festő erőlködött, mert a spontán gondolatokat néha nehéz értelmezni is.

- Igen, ez furán hangzik. Azt hiszem, hogy a nosztalgia a látszat ellenére összekapcsolható a holnappal, mert amíg van ami hiányzik, addig ott lehet a remény, hogy visszatér valamilyen formában. Akkor van benned egy vágy, ami keresi a formáját, és a hiány csakis a holnapban bízhat, hogy ott majd kielégül. Még akkor is, ha nem tesz érte semmit. Igen, azt hiszem megvan, a múltba révedés áttételesen a holnapot is fürkészi. De ha elvész a múlt mint visszavágyás, akkor a holnap is bezárul, hiszen nincs többé az, hogy valamit újra átélnél. 

A róka elmerengett, és arra gondolt, hogy tegnap milyen jó volt a kis herceggel a beszélgetés, és hogy remélhetően holnap folytatják. A festő meg elvonult felseperni az udvart, és közben attól szorongott, hogy identitást épített magának szavakból. 

- Megtennéd, hogy holnap festesz egy virágot az ajtómra? De csak ha szívesen teszed, és nem találod rangon alulinak! - mosolygott Anne. A festő összerezzent a holnap szótól, amely fájdalmasan megtörte a jelenben való kizárólagos feloldódását, azt az állapotot, amelyet ő holnaptalanságnak tartott. Hirtelen az időtlenségből az időbe zuhant. Holnap! Holnap tenni valamit! Holnap elkezdeni valamit, ami egy újabb holnapban is folytatódni fog, majd egy újabb holnapon fog befejeződni. Ez egy komplett folyamat a holnapba ágyazva! A holnap mint valami fenyegetés telepedett a festőre, aki közben nem is gondolt arra, hogy a feladat kicsi, nagy, van-e kedve hozzá. A holnap, a szavakkal megindított és elképzelt időfolyam, a történet kibomlásának lehetősége rémálommá változtatta a jelenét. Bólintott, mert nem volt udvariatlan, de amíg a végére nem ért a virág festésének 3 nap múlva, addig mázsás teherként cipelte az aktuális jelent is. Már épp lenyugodott, hiszen túl volt az egészen, és visszatérhetett a tétlen jelenvalóhoz, amikor üzenetet kapott a rókától:

"Holnap meglátogathatlak?" 

Azt mesélik, Jób az elején még próbált beszélni a veszteségeiről, a gyászáról, arról az érzésről, hogy elveszett az igazságos világ képe, de mindig azt tapasztalta, hogy nem jól hallgatták meg. Nem jól kérdezték. Vagy meg se hallgatták, vagy egyből megoldást kínáltak, pedig csak meghallgatásra vágyott. Azután egy idő után rájött, hogy nem is tudja jól elmondani a helyzetét, hogy valami mindig kimarad, vagy túl hangsúlyossá válik. Vagy végtelen csapongásba fullad, aminek a végén már nem is tudni, hogy az elbeszélés tart-e valahová. Végül Jób már azt érezte, hogy minél jobban meg akarja ragadni a benső világát, az annál bizonytalanabbá válik. Jób ezen a ponton döntött úgy, hogy innentől hallgatni fog. 

- De miért nem elég a szeretetem? - kérdezte Anne. A festő sóhajtott, és a lába előtti csempe mintázatát nézte. A szeretet szó felidézett benne egy sor emléket, és rájött, hogy valami baj van. Mert nem a holnap képét idézte meg a lány kérdése, ahol ő és Anne kézenfogva mennek, hanem felszínre hozott egy csomó tegnapot. 

- Hogy lenne elég a szeretet, legyen bár akár a tiéd? Annak ellenére, hogy a tiéd? - kérdezte a festő, és Anne megrázkódott. - Nem látod, hogy nem ment meg minket semmitől, ha egymásba kapaszkodunk? 

Anne nem tudott mit mondani, ő más időben élt, nem tudta a festő szemével látni a dolgokat, számára a szeretet nem ilyen terhes és kivételes esemény volt, csak az egymásra találás ünnepe. Hazament, vitte magával a macskát, a festő pedig leült a vászna elé, és aznap se festett semmit. 

"Nem mindegy, hogy azért beszélünk a múltról, hogy megértsük a jelent, vagy hogy megmagyarázzuk a múltban történteket." (ismeretlen szerző) 

- Hallom, családi múltfeltáró beszélgetésed volt otthon! - fordult a festőhöz Anne. 

- Igen, élveboncoltuk egymást, az igazság győzött! - sóhajtott a festő. 

- Tehát veszekedésbe fulladt az egész? - dekódolta Anne a túlzó választ. 

- Mindenkinek igaza lett, főleg a másikkal szemben. Aztán mindenki hazament, mert jól megmondta. Természetesen belátás egy gram nem jött létre. A család különös pokol, mindenkinek van egy aduja, amivel tromfolni tudja a másik lapjait. 

- Hiába állítod be úgy, hogy ez a normális, az én családom egészen más! - felelte Anne szomorúan. - Ja, és sajnálom. Főzzek egy teát?

- Neked ugyan mi okod van a szenvedésre? - kérdezte az író Jóbot.

- Hát, ha így kérdezed, akkor biztos semmi. - felelte Jób, és megigazította a hamut, amiben ült. 

- Igazam van, be kellene látniuk! - gondolta a róka.

- Igazam van, de ez az én dolgom magammal, a világnak nem kötelessége elfogadni! - gondolta a festő.

- Ha igazam is van, azt sokszor csak erővel lehetne érvényesíteni, mások ellenében! - morfondírozott a tábornok. 

- Ha igazam van akár Istennel szemben is, az vajon min változtat? - kérdezte Jób.

- Az igazságom mikortól rombolja a kapcsolataimat? - töprengett Anne. 

- Az igazságnak kell győznie! - kiáltotta a szélmalom tövéből az összetört Don Quijote. 

"A sikernek sok apja van, a kudarc mindig árva." (közmondás)

- Te talán kudarcnak érzed az életedet? - kérdezte Anne szomorúan, mert folyton érzett valamiféle komorságot a festőben. 

- Nem.

- Hála Istennek! - sóhajtott a lány. 

- Igen! 

- Igen? Igen mi? 

- Kudarc. - válaszolta tömören a festő.

- De azt mondtad elsőre, hogy nem érzed annak! - értetlenkedett Anne.

- És a kettő nem lehet egyszerre igaz? - kérdezte a festő. 

- Nem tudom. Lehet? Hogyan? 

- Egyik célom se teljesült, amit korábban kigondoltam. Tehát kudarc. A mából nézve egyik célom se tűnik érvényesnek. Tehát nem kudarc. Vagy mégis? Nagyon sok idő elment illúziókra. Kudarc, vagy veszteség?  - válaszolta elmélázva a festő, Anne pedig azt érezte, hogy számára felfejthetetlen világ a festőé, és ha nem is érthető, de tele van tragikummal. Inkább megsimogatta a lábainál heverő macskát. 

Egy nyári este különös társaság verődött össze a kerti asztal körül. Ott ült a tábornok, a festő, Jób, és a fűben feküdt a legutóbbi rohamtól összetört, és megcsendesedett Don Quijote. Valakik ideszállították, hogy ne legyen mindig egyedül a szélmalom tövében. Mivel mind különös viszonyban álltak az idővel és a holnap világával, ezért igazából nem alakult ki semmilyen beszélgetés, de a hallgatásnak se volt semmilyen feszélyező hangulata. Szótlanok voltak, mert ez fakadt a lényükből. Isten meglátta ezt néma gyűlést, és úgy gondolta, csatlakozik, ezért váratlanul megjelent. Szélesen mosolygott, miközben fényt árasztott, és várta, hogy majd mindenki elcsodálkozik a jelenlétén. Ám senki nem reagált arra, hogy maga az Úr jelent meg, viszont némi morgolódás támadt, mert az isteni fényesség agyonvágta a nyár este hangulatát. Az asztal körül üldögélők vetettek egy pillantást a kéretlen vendégre, egy pillanatig eljátszottak a gondolattal, hogy talán kérdezhetnének tőle valamit, de rájöttek, hogy már semmi olyan nincs bennük, ami választ várna. Ezért mindenki nézte tovább ugyanazt a jelenidejű semmit, amibe eddig is belefelejtkeztek. Észre se vették, amikor Isten eltávozott, csak a vakító fény kialvására figyeltek fel némi késéssel. 

Anne és a festő ült az asztalnál, és beszélgettek. Pontosabban Anne csapongott, mesélt, gesztikulált és mosolygott. Egyszerre volt magával ragadó, szerethető, és olyasvalaki, aki tudja, hogy szerethető, és ebben lubickol. A festő ritkán szólalt meg, ő hozta az örökös megfigyelő szerepét, aki már csak a megfigyelés öröméért néz, hogy minél több mindent észrevegyen, de nem azért, hogy információkhoz jusson - nem profi kártyás volt, hanem kívülálló, aki nézi hogy hol van, és mi történik körülötte. Ezzel együtt némi komoly komorság lengte körül. 

Nem messze tőlük a fa tövében ült a róka, és a tábornok. A róka lelkesen figyelte a társaságot, és leplezetlenül csodálta Annet, és idegenkedett a festőtől. Meg is jegyezte a tábornoknak, hogy mekkora különbség van a két ember között Anne javára. A tábornok enyhén elmosolyodott, szemügyre vette a szereplőket, és egykedvűen válaszolt a rókának:

- Én ugyanazt látom: két választ ugyanarra. Úgy gondolod, hogy ami, ami szerethetőbb, az érvényesebb? 

- Nekem elég szempont a szerethetőség! - mondta hűvösen a róka.  

- Három válasz ugyanarra! - bővítette ki az állítását, majd felállt, leporolta az egyenruháját, és visszatért a táborba. A róka hosszan nézett utána, és hiányolni kezdte a kis herceget. 

"A túlélés olykor nem tanulságot hordoz, csak arról szól, hogy megmaradtunk!" (ismeretlen szerző)

Átszakadt egy völgygát a hegyekben, és az iszappal, törmelékkel megrakott árhullám iszonyat tömeggel és sebességgel tarolt le mindent, és nem csak elsodorta a házakat, embereket, jószágokat, hanem az epicentrumban le is darálta őket. Kétségbeesett emberek kapálóztak a sodrásban, kapaszkodót kerestek, segítségben reménykedtek, már ha volt rá idejük, és nem az emésztette fel az energiájukat, hogy a felszínen maradjanak, miközben a piszkos habok felfoghatatlan energiával dobálták őket. A tábornok és az ezredes megigézve nézte a természet zabolátlan erejét:

- Nézd a kapálózókat! - mondta a tábornok. - Ők csak felgyorsítva élnek meg olyasmit, amire a mindennapi élet keretei között még a reményt adagoljuk, és azt a hitet, hogy a sok rosszra jó is jöhet. Erről a folyó nem tud, és azok az emberek se érnek rá, hogy álmokat szőjenek a boldog lezárásról. Ami a látottakból bizonyosnak tűnik, hogy a rosszra még rosszabb jöhet, a végső esetben pedig halál. Nem írja elő semmilyen törvény, hogy egy történet jól végződjön! 

Az ezredes szótlanul hallgatott, majd mindketten magasabbra húzódtak, mert az ár egyre duzzadt. 

"Két szükségszerűség közé célokat álmodni? Minek?" (ismeretlen szerző)

A tábornok átkelt a folyón a seregével. Meg kellett állniuk, hogy megszárítkozzanak. Utána mentek tovább, de meg kellett állniuk, mert közeledett az este, és sátort kellett verni. Kiderült, hogy kevés az ellátmány, ezért gondos számítással kellett kiporciózni, hogy mindenkinek jusson. A macska még mindig beteg volt, ezért a tábornok nem tudott az ügyeivel foglalkozni, ott ült mellette a fotelben. Éjszaka heves vihar söpört végig a táboron, az emberek rosszul aludtak miatta, a tábornok egy szemhunyásnyit sem. Reggel verekedés tört ki a tábor jobb szélén, a rendcsinálás és a békítés miatt veszítettek egy bő órát az indulással. A nap már delelőn járt, amikor észrevették, hogy eltévedtek, mert a környékbeli parasztok elforgatták a táblákat. Próbáltak élelmiszert venni, amikor kiderült, hogy egy csapat katona ellopta a tábori kincstár egy részét, így nem tudták feltölteni a készleteket. Délután a felderítők jelentették, hogy ellenséges sereg van előttük, és mivel nem akartak senkivel megütközni, kitérő manőverbe fogtak, majd megint rájuk esteledett, de az ellenség közelsége miatt egész éjszaka meneteltek. Másnap néptelen vidékre értek, ahol senkitől nem volt lehetőség ételt venni, ezért további egy napig éheztek. A következő folyónál a hidat lerombolva találták, ezért gázlót kellett keresniük, ami újabb fél nap keresgéléssel járt. A tábornok állt a dombon, jobbján az ezredes, és nézték a kimerült sereget, ahogy vánszorog a porban.

- Valójában nem a nagy csata, a győzelem kivívása, a célok elérése számít! - mondta elgondolkodva a tábornok. - Hanem a szüntelen alkalmazkodás a körülményekhez. Minden csak ennek megszakítása! 

Az ezredes végiggondolta a napot, és magában káromkodott: még új volt. 

A rózsa sokszor unja, hogy állandóan babusgatják, kiszolgálják, lesik a kívánságait, de ha egy percre kiesik a figyelemből, azonnal elkezdi magát rosszul érezni, és olyankor jönnek a kis játszmák, érzelmi zsarolások, színpadias sóhajok. Panaszkodni fog mindig is a búrára, azután a búra hiányányra.

A kis herceg olykor belefárad, hogy az egyetlen öröme, hogy a rózsával törődjön, és amikor már túl sok neki az odaadás, és kimerül, elmegy bolygóközi csavargásra, de persze ott is mindent és mindenkit a rózsához mér, és a rózsát keresi mindenben. Egy idő után hiányozni kezd neki a rózsa, és olyankor visszarohan, hogy ugyanott folytassa - szolgálja a szeretet zsarnokságát.

A róka állandóan ül a fa alatt, és arról ábrándozik, hogy megszelídítik, vagyis hogy ő annyira fontossá válik valakinek, bárkinek, hogy az megdolgozik a szeretetéért: valaki rózsája szeretne lenni. Élete végéig jár a fa tövébe üldögélni és várni. 

A festő csak ül a vászon előtt, és a holnaptalanságtól sorvad, és mivel nincs holnapja, nem kezdhet bele egyetlen műbe se, mert minden kezdet egy láncolatot indíti el az időben, és szinte követeli a holnapot - ami nincs. A festő számára. Ott ül teháti élete végéig egy üres vászon előtt. 

A tábornok pedig csak bolyong a pusztában, mert minden jelentőségtől és jelentéstől irtózik, és a sehová tartó menetelésben oldja fel azt, hogy az ember időben él, és kényszeresen tartana valahová: ő a helyben járást találta fel, ami látszólag mozgás. 

Anne maga a vitalitás, a lendületes életszeretet, és mindig azt reméli, hiszi, hogy a folyó, az óceán hulláma magával tudja ragadni a dolgokat. Ez olykor sikerül is neki, máskor pedig úgy jár, mint minden hullám, szétporlad a sziklán, de a tengerből új erőt nyerve másnap újra nekiszalad. Nem is a célbaérés a lényege, hanem a hullámzás, az apály és a dagály. 

Jób ül a hamujában, életének megmaradt romjai között, és csak ül, megalkotta a gyász, a jelentés, a vád nélküli ülést, amely önmaga emlékműve. Ülni fog mindig, soha nem fog eszébe jutni, hogy újrakezdje, számára a történet teljes, ő az a pont az i betűn, ami már rég ott van, csak még nem látszik. Nem folytat, nem lezár, csak van.  

Isten lapozgatja a Bibliát, mint valami rég elmúlt korszak fotóalbumát, és nosztalgiázik egy olyan világról, ahol még minden egyszerű volt, fekete és fehér, és nem egzisztenciális drámák felett kellett ítélnie, hanem a törvények puszta megtartásáról. Az elején volt mindössze tíz parancs, most meg van milliónyi enyhítő vagy éppen súlyosbító körülmény, kontextus, indíték, oda vezető út. Tudja, hogy az a világ el kellett hogy vesszen. Már ő is kivonult rég, csak passzívan nézi az elszabadult teremtést. Talán már ő se érti.  

A Sátán nem nevet, csak elment hajléktalannak egy mellékutcába. Régen még küzdött, hogy bebizonyítsa, az ember nem méltó teremtmény, és Istennel állt szemben: fogadtak, egymásnak feszültek. De mostanra minden ember egy privát dráma főszereplője, és neki nincs dolga, mert nincs amit bizonyítson és cáfoljon, a színpad szűnt meg, ahol ő alakíthatta a cselekményt. Éldegél a periférián, jól szórakozik, és semmi pénzért nem térne vissza. 

"A szerelem a jelenben él, de az időben bomlik ki - ezért az időn kívül nem létezhet." (ismeretlen szerző)

- Szeretlek! - suttogta Anne, miközben odaállt a tábornok elé, merőn a szemébe nézett, és várt, és közben egészen kinyílt a lénye, mint egy virág. A tábornok túl közelinek érezte a lányt, ezért egy kicsit hátrébb lépett, de csak annyit, hogy ne legyen túl nyilvánvalóan elutasító. Végigmérte Annet fürkészőn, mint aki bele akar helyezkedni egy másik ember pillanatnyi állapotába. Idegennek érezte magát attól, amit látott, a reménytől, a túláradó érzésektől, a sebezhetőségtől. Felidézett benne valamit, ami már nagyon régi emlék volt. Hosszan nézett Annera, aki elkezdett feszengeni, és veszélyt érezni, és már előre félt attól a sebzéstől, amit a vallomásával akaratlanul is kockázatként felvállalt. A tábornok végül megszólalt:

- Ez a szó át van itatva a boldogság sóvárgásával és ígéretével. Az én világomban ez nem jelent semmit, nincs, nem lehet rá építeni holnapot, mert holnap sincs!

Anne szeméből egy kis könnycsepp gördült le, miközben forgatta a szavakat, hiszen egészen másra számított, és az elhangzottak nem hasonlítottak egy normális elutasításra, de az igen, a viszonzás viszont egészen biztosan hiányzott belőlük. Ránézett a jobbján nyújtózkodó macskára, majd hazament. A tábornok még sokáig gondolt arra, ahogy állt előtte a lány esendőn, miközben a lénye egy egészen idegen világot hordoz, amelyre most az emlékezésen keresztül is rácsodálkozhat. Arra gondolt, hogy miért érzik az emberek természetesnek, hogy boldogságra kell találniuk. Nem keresett igazából választ, csak szemlélődött még egy kicsit, majd kiadta a parancsot a menetelésre. 

- Szeretlek! - mondta Anne a festőnek, a szemei érzelemmel telítődtek, az arcát áthatott a feltárulkozás sebezhetősége. A festő nem érzett boldogságot, se örömet, még meglepődést se volt hajlandó átélni, és az se foglalkoztatta, hogy ő is szerette a lányt. Ránézett, nézte a lány arcát, a bögrét a kezében, a lába között surranó macskát, majd ráemelte a tekintetét, amely szigorú és hideg volt:

- Mégis mit képzelsz? Remélsz az érzéseid beteljesülésétől valamit? Bármit? Bújjunk össze a hidegben, mert attól jobb lesz? Talán álmodjunk privát boldogságot? És akkor mi lesz? Azt hiszed, hogy ez elég ok, hogy visszatérjek az időbe? Hogy ha szeretjük egymást, az bármilyen megváltást elhoz? Költözzünk össze, és eljárjunk dolgozni? Kutyánk is lehet majd? Néha elmegyünk kirándulni? Kézenfogva? Mit jelent, hogy szeretni? Belegondoltál ebbe? 

- De ez csak egy érzés! - próbált védekezni Anne.

- Nem, ez egy univerzum! - felelte dacosan a festő. 

Anne porba sújtva nézte a hidegen dühös festőt, a szavakat szinte fel se tudta fogni, csak érezte, ahogy a kések a lelkébe hatolnak, és rájött, hogy az ő szeretete valami olyan mértékű magányba, vagy boldogtalanságba ütközött, amely fekete lyukként olvasztja magába, nyeli el, és teszi semmivé. 

Anne megint meglátogatta Jóbot, aki változatlanul ott ült a romok között, a hamuban. Anne kifakadt, mivel továbbra is beteg a macska, és ő is szenved a tehetetlenségtől. Jób ránézett, a hamus kezével letörölte Anne könnyeit, és mintegy maga elé morogta:

- Soha ne add meg Istennek az örömet, hogy összetörsz a szenvedéstől! Azzal csak igazolod a világát!

Azzal elkezdte pörgetni a hamut, Anne pedig megdermedt a fura bölcsességtől, és hazament, hogy megnézze a macskáját. 

"Az egyensúly egy ritka és kényes állapot, olykor utólag se lehet tudni, hol borul meg a ritmusa." (ismeretlen szerző)

Pé meglátogatta a festőt. Kedélyesen és széles gesztusokkal beszélgetett - a festő inkább csak mérsékelt jelenléttel -, és amikor elment, roppantul boldog és lelkes volt. A festő után elment a tábornokhoz. Majd Annehoz. Utána még Jóbot is felkereste. Mindegyik beszélgetés mérhetetlenül feltöltötte. Pé embereket gyűjtött, számára a másik volt az egzotikus utazás, az élmény, ő volt a kapcsolatok turistája, aki senkivel nem konfrontálódik, ő a táncos, aki egyik emberről a másikra libben, és mindegyikkel táncolni akar, de a jó érzéséhez nem tartozik hozzá, hogy ad-e valamit közben, mert ő mindenképpen kap. Amikor hazament a feleségéhez, minden találkozásról beszámolt, de mindegyik arról szólt, hogy mit hozott el a másikból, és nem tudta volna megmondani, hogy mit kapott tőle a beszélgetőpartnere. Pé olyan volt, mint a rossz szerető, aki hajlamos azt hinni, és szentül hinni, hogy ha neki jó volt, akkor a nőnek is.  A festő pedig ült a vászna előtt, és azon tűnödött, hogy miért érzi magát kifosztva. 

- Az élet szép, gyönyörű kaland, persze sok fájdalommal! - mondta nevetve Anne, a kezében forró teával.

- Az élet csupa kompromisszum és erőfeszítés, amely nincs arányban az eredménnyel. - sóhajtotta a festő. 

Jób és a tábornok pedig szótlanul ültek, nem volt véleményük a kérdésről, magát a kérdést se tudták értelmezni. Helyette nézték, ahogy a macska hempereg a fűben. 

"Ami nem öl meg, attól még lerokkanhatsz!" (ismeretlen szerző)

Az ezredes felfigyelt egy kis füzetre, ami a sárban hevert. Felvette, és rájött, hogy a tábornok jegyzetei vannak benne. Letisztította, kiszárította, de mielőtt visszaadta volna, nem bírta megállni, hogy átlapozza, hátha valamit tanulhat belőle. A jegyzetek kis vázlatszerű gondolattöredékek voltak, majdnem aforizmák, és nem a stratégiáról, a katonai taktikáról szóltak, vagy a vezetésről, hanem a vereség köré csoportosultak:

- A győzelemnek is vannak következményei, de más jellegűek, mint a vereségé. Mindkettő kényszerpályát jelölhet ki!

- A vereség alapvetően alkalmazkodást kényszerít ki!

- A vereség mértéke határozza meg, hogy milyen mértékben szűkül a mozgási szabadságunk! 

- A vereség nagyságától függ, hogy van-e visszavágóra lehetőség, vagy már csak a manőverezés marad, vagy lényegében csak a szétesés marad! 

- Mindenki győzni akar, ezért a győzelem filozófiája kimunkáltabb, mint a vereségé. Pedig a vereségnek is van művészete!

- Igaz, hogy a kudarcból tanulni lehet, de a történelem azt mutatja, hogy sokszor a vesztesnek már nincs ideje okulni, azt mások teszik az ő példájából. 

- A vereség lehetőségét mindig úgy kell vizsgálni, hogy a felállás lehetősége nem akarat kérdése, és nem garantálja senki!

- Az újrakezdés, a felállás, a visszavágás csak elvi lehetőség, amelyről főleg a rendelkezésre álló idő dönt. 

- A vereség és a győzelem egyaránt hozhatja ugyanazt az eredményt: a sereg képessége a folytatásra megrendül!

- A totális vereség ritkán egyetlen pillanatban jön létre. Lehetnek döntő pillanatai, de a folyamat többnyire csak a végeredményből nézve válik történetté!

- A győzelem elérése rengeteg erőfeszítést igényel, és még akkor se biztos. A vereség azonban magától be tud következni, semmit se kell érte tenni. A vereség akkor természetes? 

Az ezredes ezen a ponton elszégyellte magát, hogy lopva tanulmányozza a tábornok írásait, és megijedt attól is, hogy ennyire elmélyüljön a vereség boncolgatásában: az életösztön tiltakozott benne. Becsukta hát, és jelentette, hogy megkerült az elveszett füzet. A tábornok biccentett: 

- Köszönöm, ezredes, annyiban pontosítok, hogy nem elveszett, hanem eldobtam. Ez egy régi korszak emléke, amikor még azt hittem, érdemes rögzíteni a dolgokat. Lám, egy köznapi szándék is kicsorbulhat mások jóakaratán! - azzal visszavonult a sátrába.  

Anne vidáman állított be a festőhöz, kezében a kedvenc Bukowski könyvével. 

- Hatalmas meglepetésem van, gyere, elviszlek valahová! - kiáltotta, miközben belekarolt a festőbe, aki nem tudta kivonni magát a lány sodró lendületének hatásából, de mégis óvatos gyanakvással hagyta magát vinni. 

Anne elvezette egy csarnokhoz, és kinyitotta a kétszárnyas ajtót, ami egy hatalmas terembe nyílt, ahol emberek sétálgattak, megálltak, nézelődtek, reagálak, és a falon a festő képei lógtak. 

- Titokban szerveztem neked egy kiállítást! - közölte diadalmasan, miközben a festő arca megnyúlt a váratlan fordulattól. Nézte az embereket, akik megálltak egy-egy kép előtt, hosszan nézegették, egymásnak magyaráztak. Volt aki lelkesedett, és volt aki csóválta a fejét. A festő számára nem a reakciók okoztak sokkot, hanem az, hogy ő már régóta a képeit közönség nélkül látta maga előtt. Nem szerénységből, nem aszkézisből, hanem mert ez a dimenzió kiesett a gondolataiból. Az ő világában csak ő volt és a kép, legfeljebb Anne és a macska, akik hívás nélkül is besétáltak ebbe a zárt világba. A festő nem volt boldog, de udvariasan megköszönte Anne kedvességét, majd hazament felseperni az udvart, és megetetni a macskát. 

"A dolgok hatása nem az emberek szabályait és elvárásait követi, hanem csak kibomlik magától." (ismeretlen szerző)

A festő már hónapok óta ült a vászon előtt, de nem tudott semmit alkotni, minden gondolat, mozdulat elhalt benne, még mielőtt tényleges cselekvéssé változhatott volna. Már egészen belevakult a vászon fehérségébe, és nem is annyira alkotni akart, mint inkább megszűntetni ezt a természetellenesen egybefüggő nagy fehér felületet. A vászon steril pusztaságát, a képtelenül lapos sík felületet. Nagy nehezen megemelte a karját, az ecsetet belemártotta az első festékpacába, ami nem is tudta, milyen színű, és egy lassított felvételbe illő mozdulattal felkente a festéket a vászonra egy szabálytalan, amorf csíkban, de mindenféle koncepció nélkül. Nézte, ahogy az anyag kibomlik, kifolyik az ecset sörtéi közül, és szétterül, apró hegyeket, barázdákat alkotva a vásznon, és kölcsönhatásban a fehérséggel bomlik ki a szín intenzitása. Nem tett több mozdulatot, nézte a vásznat, aminek egy kis részén ott virított egyetlen szín, egy folt, és nem tudott mit hozzátenni, nem volt értelme a dolognak, csak hatása, és ő egyre csak bámulta ezt a véletlenszerű és céltalan alkotást. A macska ránézett a festőre, majd lustán kisétált az udvarra. 

A tábornok kiállt a dombra, ahonnan látta az egykedvűen masírozó seregét. Az emberek egész nap meneteltek, és a fáradtság miatt is némaság uralta a sorokat, már senki nem beszélgetett, csak beleolvadt a lustán hömpölygő emberfolyamba. A tábornok nézte ezt a menetelésben feloldódott tömeget, sóhajtott, leült a fa tövébe, pont oda, ahol a róka szokta várni minden nap, hogy megszelíditsék, és rászakadt egy kilátástalan gondolat. Csak áltatják magukat a céltalansággal, mert hiába menetelnek a menetelés kedvéért, valami mégis hajtja és mozgásgban tartja őket. Merlinre gondolt, a varázslóra, akit csapdába csaltak, és mágiával bezártak egy kőbe, és a tábornok megértette, hogy csak ez a dermedt állapot, ez az élet-halál közötti időtlen mozdulatlanság hordozza azt, amit ők a menetelésben vélnek megtalálni, de nekik nincsen Morgánájuk, ezért áltatniuk kell magukat. A mozgás kényszer, az idő parancsa, és ők engedelmeskednek, nem lázadnak. Legyintett, hogy túl sok a gondolat, felállt, leporolta a ruháját, és beállt a menetbe. 

- Győztünk! - rontott be a hírrel az ezredes a tábornok sátrába. A tábornok döbbenten nézett rá:

- Hogyan? Hiszen haditervünk se volt, és még csak nem is készültünk ütközetre! 

- A seregünk menetelés közben meglepte az ellenséget. Valójában mi is meglepődtünk, mert nem készültünk csatára, de mi hamarabb tértünk magunkhoz, és levágtuk mindet. - adott rövid tájékoztatást az ezredes. 

- Mindet? Mármint megsemmisült az ellenséges sereg? - kérdezte a tábornok. 

- Igen, sok véletlen egybeesés játszott a kezünkre, a győzelem akaratlanul, magától következett be! 

- Döbbenetes, azaz mégsem! Végső soron azzal a tudattal élünk és menetelünk, hogy a végkimenetel felett nincs hatalmunk. De statisztikailag mégis a vereséget szoktuk meg. 

- Igen, az emberek most gyülekeznek, útmutatásra van szükségük, hogy mit kezdjenek ezzel a váratlan és szokatlan helyzettel. Változtat ez valamit a céljainkon? - tudakolta a riadt ezredes. 

- Hogy változtatna? Hiszen nincsenek céljaink! Miket hord itt össze? Szedje már össze magát! Milyen katona az, akit egy győzelem kibillent az egyensúlyából?! - emelte fel a hangját a tábornok, miközben azon gondolkozott, hogy kezelje a helyzetet. Kilépett a sátor elé, és rövid eligazítást tartott a nyüzsgő tábornak:

- Katonák! A mai nap eseménye csak egy történés volt, ami a vereséghez hasonlóan nem változtat azon, hogy hová tartozunk, és hová nem! Mindenki térjen vissza a sátrába, és kezdje meg a készülődést! Egy óra múlva folytatjuk a menetelést, a csatáról pedig több szó ne essék! - a sereg elcsendesedett, és meg is nyugodott. Mindenki elkezdett szedelőzködni. 

- Holnap mit fogsz csinálni? - kérdezte Anne. A festő abbahagyta az udvar söprését, és ránézett Annera:

- A holnap az micsoda? 

- Kitalálom, most szeretnél valami időtlen bölcsességet megfogalmazni a jelen megéléséről! - közölte kissé gúnyosan Anne. 

- Dehogy, miket képzelsz rólam?! - húzta ki magát önérzetesen a festő, és mosolygott. - Csupán holnaptalanná váltam, és nem tudok felelni. 

- Holnaptalan? Ez meg mit jelentsen? - hüledezett Anne. 

- Egy nap felébredsz, és rájössz, hogy nincs holnapod. Megszűnt. Elpárolgott. Hiába nézel az irányába, egy hatalmas fekete fal húzódik közted és a holnap között, és nem tudsz belelátni, beleképzelni semmit, nem várod, nem reméled, nincs olyasmi, ami elérhető lenne a mából nézve: az idő megáll a jelenben, nem folyik tovább. Nem tudsz kilépni a mából. Felkelsz, és hiába kezdenél bele bármibe, ami elindít egy folyamatot, és kellene a holnap ahhoz, hogy beérjen, mivel nincs holnapod, ezért nem szökken semmi szárba, ki se csírázik. Ez a holnaptalanság. 

Anne arca megnyúlt, mert nem tudta elképzelni ezt az állapotot. Gyorsan lehajolt, ölbe kapta a macskát, és elment teát főzni, miközben elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy holnap találkozik a barátnőjével, és már előre örült neki. A festő meg söpörte tovább az udvart.  

"Ha veled teljes az életem, nélküled pedig üres, akkor valójában melyik az igazi?" (ismeretlen szerző)

- Hogy számolsz el a halottaiddal? - rontott be a téma közepébe Anne. A tábornok ledermedt, miközben már ismerte Annet. Anne sokszor kíméletlen és nyers stílusban kérdezett, de ami kívülről könnyen tapintatlan tolakodásnak tűnhetett, az valójában a közvetlenségéből fakadt. A tábornok tudta ezt. Ránézett Annera, mert várta a kérdés kibontását. 

- Tábornokként a veszteség és a halál az életed része! - folytatta kérés nélkül is. - Csak voltak olyan halottaid, akik jelentettek valamit? Hiányoznak? Ha nem a seregből, akkor a családból, az életedből? Gyászolsz valakit azóta is?

A tábornok fáradtan ült le a térképasztal mellé, Annera nézett:

- A gyász igazat mond, hiszen valami örökre elveszett, de szelektál, mert minden nappal elvész valami örökre! Én ebben élek.  

A tábornok forgatta az érmét az ujjai között, és levette azoknak az egységeknek a zászlóit a térképről, amelyek megszűntek. A fotelben heverő macska becsukta a szemét, és elaludt.