2016. júl 01.

Másállapotok

írta: Perceval
Másállapotok

Ha elmerülök a veszteség érzésében, és az agyam folyton leltározza, hogy mennyi jótól fosztott meg az élet, akkor a fájdalom egészen kitölt, és reménytelen csalódottság lesz úrrá rajtam. 

Ha kilépek ebből a fókuszált belső érzésvilágból, és elnézem a szemközti fát, ahogy enyhén hullámoznak a levelei. Elnézem a háztömb szögletes nyugalmát, ahogy a csekély reggeli mozgás ellenére a világ valami végtelen mozdulatlanságban és nyugalomban terpeszkedik. Mindezeket elnézve az az érzésem támad, hogy valójában és lényegében nem történt semmi. Nincs veszteség, csak képzeteim voltak, és csak a képzeteket veszítettem el, mert a képzetek a világ adottságán és nyugalmán úgy porladnak szét, mint A hullám a sziklán. Az egészen pici hullám az egészen nagy sziklán.

Ha azonban ténynek és adottságnak veszem a fájdalmamat, viszont átfogó pillantást vetek rá, belehelyezem az élet folyamába és összefüggéseibe, ha nem önmagában nézem, hanem egy élettörténet részeként, akkor meg filozófikus melankólia vesz erőt rajtam, hiszen az örökös múlandóságot fedezem fel, azt, hogy megint és mindig és újra. Az élet folyton veszteség és lemondás. Természetesen 'is'. Ebben az esetben megint nem történt semmi, csak nem vettem észre a "halál" közeledtét, vagy túl váratlan volt, és nem készültem fel rá, vagy a képzeteim foglyul ejtettek, és most igazán a valósággal való találkozás fáj, vagyis az illúziók elvesztése.

Sokféleképpen lehet kezelni az érzéseinket, az állapotainkat, viszont ezt a három megközelítést összegezve én mégis azt gondolom, hogy a saját képzeteink áldozatai vagyunk, mert inkább azt látjuk, amit szeretnénk, mint azt, ami van. Ám azt követően, hogy falnak csapódunk, és meglepődünk azon, hogy ott egy fal van, pedig mi sugárutat vizionáltunk, mégsem magunkat hibáztatjuk, hanem az életet, a másik embert, az Istent, majd begubózunk a fájdalmunkba, és bizalmatlanná válunk.  

Mintha a fájdalomnak se lenne realitása, mert ha akarom és úgy nézem, akkor nem is fáj.

Szólj hozzá