Úgy tűnik, az ember sohasem azt a jót választja végül (ha egyáltalán létezik, és találkozik vele), akit magának igényként elképzel, amit megfogalmaz, hanem egészen mást, mondhatni egészen a megkívánt szint alatt. Ez persze azt hiszem, leginkább az értelmes emberek keresztje, akik azt hiszik, hogy bennük az értelem felülírja az ösztönvilágot, aztán persze végül mégsem. Akik azt hiszik, hogy van értelme megfogalmazni az igényeiket, mintha az élet valami kívánságműsor lenne, és persze minél részletesebben vannak az igények körülírva, annál végletesebben záródik ki az esély, hogy annak bárki megfeleljen. Végül nem értik, hogy már megint miért lépnek bele ugyanabba a pocsolyába, pedig már az összes tapasztalatuk és tudásuk szerint ezt el kellene kerülniük.

Van azonban mindennek egy másik olvasata is, amely nem az értelem hatókörére vonatkozik, vagyis hogy mennyiben formálja át az ösztönvilágot, hanem sokkal inkább az illúziójára. Vagyis mintha lenne a szemlélődés és gondolkodás okossága, és a cselekvés butasága. Hogy a kettő, az elmélet és a tett szétválhat az emberben, és a külső nézőben megszületik a kérdés, hogy akkor most melyik az igazi személyiség. Miként lehet valaki egyidejűleg okos és buta, erős és gyenge, kifinomult és köznapi. Nyilván az emberi lét magában hordoz kettősséget, de mégis arra hajlok, hogy a valódi értelemnek át kell hatnia az egész embert, mert különben semmi más, mint okoskodás, teória, fecsegés.