Remegő kézzel emeli le a tároló dobozokat a polcról egymás után. A mozdulata, ahogy megemeli, és enyhén megrázza őket, bizonytalan, mint aki már maga sem tudja, hogy mi célból végzi ezt a tevékenységet. Nem tudja, nem is tudhatja, hiszen nagyon öreg, ez már csak kényszeres cselekvés a részéről. A dobozokat napjában féltucatszor nézi át, ám már menet közben sem tudja, hogy mi volt az elsőben. Azonban ez nem is fontos a számára, mert életének egyetlen tartalma maga a munka, a lázas tevékenység, hogy perc nem lehet tétlen és haszontalan, ezért az időskori lebomlás csak kikristályosítja életének végső lényegét - az öncélú és önmagába záródó munkát. Megszámolja hát a dobozokat, leellenőrzi a tartamukat, miközben tevékenységének értelme és átfogó haszna ködbe vész.

Dolgozik, mert amíg dolgozik addig létezik, addig igazolhatja a létét a világ számára, mivel közben belül az a rettegés hajtja, hogy amennyiben már nem termel hasznot, már nem tud munkát végezni, akkor haszontalanná válik, vagyis feleslegessé. Az élete ezt a sorsot rótta rá, és benne sosem volt a gondolat, a vágy, hogy önmagának válasszon kereteket, hogy azokat kitágítsa. Még a környezet negatív visszajelzései sem hatottak rá sohasem, talán nem is ember volt, csak egy kezdetleges és primitív szerkezet, amely állandóan dolgozni akart, tenni valamit, mozogni.

Kicsit így öregen arra emlékeztet, amikor a megtiport és félhalott bogár húzza magát a betonon, már valószínűleg nem észleli a világot, benne csupán az életösztön mocorog, talán tudatánál sincsen, és így a végső erőlködésének, hogy elvonszolja magát valameddig, nincs is értelme és valódi célja. Az, hogy még mozog, hogy mászik és araszol, pusztán az életösztön öncélú vonaglása. Így válik ennél a specializált félembernél is a munka vergődéssé. A teste már lerobbanva, már tényleg csak lassan sántikál egyik polctól a másikig, de még így, egy leharcolt élet birtokában sincsen meg benne a késztetés, a bátorság és a lezserség, hogy csak úgy átadja magát valamilyen élvezetnek, pihenésnek, szemlélődésnek. Nem lehet, mert ő azt képzeli, hogy csak addig szerethető, amíg hasznára van másoknak, a világnak.

Embertelen. Azt hiszem, az emberit sokféle irányban lehet megtagadni és elárulni, és ez a példa is mutatja, hogy nem feltétlenül csak a gonoszság, a bűnözés lehet ez az irány, hanem ez a végtelenül értelmetlen és specializálódott élet is, amely szinte minden önállóságot és belső tartalmat kiiktatott............... Persze az értelmetlen és kényszeres tevékenységet a környezete az öregség számlájára írja. Az öregség válik felmentéssé a számára, és a többiek számára, hogy még az ő hibáján (vagy inkább bűnén) keresztül se eszméljenek rá, hogy van méltatlan élet, amit el kell kerülni. A többiek pont az öregség felmentő magyarázata révén összefüggésében sem látják, hogy itt nem az öregkori hanyatlásról van szó, hanem egy funkcionálisan leélt "élet" (?) összesűrűsödéséről és mezítelen megnyilatkozásáról.