Ha végigfutom a címeket a blogomban, mert visszaolvasni amúgy nem szoktam magamat, akkor úrrá lesz rajtam egy érzés, az értelmetlenség érzése. Bizonyos élethelyzetekben az ember ösztönösen keresi, kutatja, hogy ki ő, melyik úton induljon el, mi a helyes, mire építse az életét. De pont ez a nagy identitáskeresés a hozzákapcsolódó bizonytalansággal, és a megannyi kérdőjellel tűnik értelmetlennek, mert mintha az önmagunk körül forgolódás, sündörgés valójában ördögi kör lenne, amely nem vezet sehová, csak folyton visszazuhan magába. De talán két fázis van, amikor ez az állapot igazán intenzíven előállhat. Valaminek az elején, az ismeretlen szorításában, amikor az ember toporog, hogy merre is induljon; illetve valaminek a végén, amikor mintegy összegzésként áll elő a kérdés, hogy de mi végre volt az egész, és hová vezetett. Talán soha nem maga a kérdezés és identitáskeresés a fontos, soha nem a válasz az érdekes, hiszen válasz nincsen (mondanám én), hanem az ember állapota, amelyből az egész fakad. Azt hiszem, hogy sokszor megtévesztő, ha valakinek kérdése van, mert azt hinnénk, hogy választ vár, de közben a kérdés csak tünet, olyan, mint a tüsszögés - nem a válasz gyógyítja meg, hanem az élethelyzet feloldódása és megváltozása.