Ma megpróbáltam valódi beszélgetést folytatni egy ismerősömmel. Ez a kísérlet tartott úgy három percig, amikor beláttam, hogy egyrészt nem áll másból, mint a legáltalánosabban közhelyszerű hétköznapi gondolati sablonokból, másrészt nem érti, hogy mit is mondok valójában - vagyis a beszélgetés alapverő feltétele, a kölcsönösség létre se jött. Az első kárhoztatható ugyan, hiszen nem teljesítmény a belénk plántált szűrőkön keresztül látni a világot, nem hozzáadva, és nem elvéve belőle semmit, a második azonban már súlyosabb, hiszen az értelmi korlátok közé szorítottság már szinte bűn (legalábbis számomra), főleg, ha olyannyira nem lát ki belőle, hogy a saját korlátoltságát se veszi észre.

Nagyon különös úgy beszélgetni valakivel, hogy az elemi kíváncsiság, rácsodálkozás is hiányzik belőle. Önmaga számára megfogalmazza magát, és ami ezen kívül van, az számára érdektelen. A világa zárt és kerek, kérdőjelek nélkül. Amikor találkozik a másikkal (a mással), akkor mindez csak annyi reakciót vált ki belőle, hogy a világa keretein belül gyorsan valahová besorolja, majd megy is tovább. 

Ezen az élményen keresztül a rejtőzködésem is más jelentést és értelmet nyert. 

A rejtőzködés valójában azt jelenti, hogy valaki, aki nem akarja megmutatni a valódi énjét, a felszínen olyan viselkedést mímel, amellyel tulajdonképpen elkerüli a környezettel való konfrontációt, szembesülést. Látszólag ennek egyetlen oka és következménye is az önvédelem, pedig a feltárulkozás, a nyíltság választ vált ki a környezetből, és ez a válasz, vagyis amikor a nem köznapira kell reagálnia, felfedi a köznapiság összes hibáját és hiányosságát. Úgymond lemezteleníti. Nem csak a rejtőzködő fedi fel magát, hanem önmaga felfedésével a környezetét is színvallásra kényszeríti - lényegében leleplezi. 

Ha a köznapi a maga megszokott közegében mozog, és nincs rákényszerítve, hogy megfogalmazza magát, akkor voltaképpen ő is rejtőzködövé válik öntudattalanul, a komfortzónáján belül rója a rutinos és megszokott köreit, ezért akár azt is fel lehet tételezni, hogy a felszín mögött valami más is lappang, ami nem köznapi, csak nincs, ami előhívja. Hát nincs, olykor a felszín nem rejt mást, csak felszínt. 

A rejtőzködés valójában alárendelődés, hiszen már nem lázad, már nem szegül szembe, már feladta önmagát annyira, hogy nyíltan a másik képébe vágja a másféle létet, ami benne testetölt. Ez pedig leértékelése a másféle létének, és lemond arról a haszonról is, hogy a nyílt kiállás révén leleplezze a köznapit, az ostobát, a kisszerűt, a korlátoltat. Radikálisnak kell lenni, és abbahagyni az önfeladást. A szándék, hogy elfogadják az embert fals és tévút.