Egy könyvet olvasok, melyben kíméletlen és metsző kritikák sorakoznak a hazai irodalom mondvacsinált nagyságairól. A kritikákon keresztül megint számvetési kényszer lesz úrrá rajtam. Még ha tehetséges is lennék valamiben, bármiben, az életem mégsem igazolja - nem tettem le semmi komolyat az asztalra, nem bújtak ki a kezemből és a lelkemből a nagy művek, nincs itt semmi lappangó és elnyomott képesség, nincs itt elkallódás, csak a nagyravágyó becsvágy, amely szeretné hinni, hogy van benne valami különleges, valami többre hivatott.

De nem is az életművem (hiánya) a fontos, hanem hogy honnan ez a becsvágy, amely magát azon méri, hogy tehetséges és képességes-e, és ha nem, akkor megrendül. Emberek milliói nem gondolnak magukról semmi hasonlót, és ha azt mondaná nekik valaki, hogy 'nem vagy tehetséges', értetlenül mosolyognának, hiszen tudják ezt jól, de ettől kétségbe nem esnének, mivel nekik ezzel dolguk, feladatuk nincsen. Az önbecsülésüknek ez a kérdéskör nem része.