2016. jún 16.

Könyvek halála

írta: Perceval
Könyvek halála

 

Költöztetem és rendezgetem a könyvgyűjteményemet. Filozófia, drámaelmélet, művészetfilozófia, történelem, szociológia. Irodalom alig, inkább mesék. Értéket képviselnek, mégis inkább olyanok, mint a temető, amely egy sor korábbi életet temet magába. Az, ami létrehozta a könyvtáramat már nincs, de nem tudom eldönteni, hogy szükségszerűen nincs, vagy idő előtt halt meg. Valamiféle becsvágy volt, amely érteni akart mindent, és megtalálni az Igazságot. Valamiféle gőg volt, amelyet zavart az emberek felszínes és tudatlan fecsegése, ezért tudni akart, hogy felvilágosítson, vagy a vitában győzzön. Igen, benne volt a versenyszellem is, a dicsőség- és tudásvágy, a mindent jobban tudás sóvárgása. A jobbá válás akarása. A hit a fejlődésben. 

Mindez már nincs, ezért a könyvek csak néma áhitatot váltanak ki és emlékezést. Ma már nem hiszek a jobbá válásban. A tudás elértéktelenedett, akár úgy is, hogy ma már azt érzem, sehová sem vezet, nem vezet el egy magasabb élethez, akár úgy is, hogy köznapi értelemben is értéktelen - senkit nem érdekel, senki nem akar valamit jobban tudni, sőt: a vélemény fontosabb a kérdezésnél, legyen bármilyen ostoba és felszínes.

Csalódtam a megértésben is, olykor könnyebbé teszi a dolgok elfogadását, ha értem azokat, ha nem váratlanul érnek, mert látom a folyamatot, de ez a bölcsesség nem több a sztoikusok bölcsességénél, akiknél a központi téma, hogy van, ami a hatalmamban áll - ez a belső világ, a személyes valóságom -, és van, ami nem, ez pedig az egész engem körülvevő világ. Ami nem áll a hatalmamban, ami nem az enyém, azzal nem kell foglalkozni, azt le kell választani, nem az a fontos, az csak jön és megy egy másfajta külső rendezőelv alapján. Szép és igaz, de a világmegváltó hevület után, és ahhoz képest ez olyan sovány, olyan passzív, olyan visszahúzódó bölcsesség, ez nem a fiatalok lendülete, hanem az öregek félreállása. Ez nem a sodró folyó, amely nekiront a sziklafalnak, hanem a padon szemlélődő őszi melankólia. A lemondás művészete.

A könyvek tehát már nem akarnak nekem titkokat elárulni. Már nincs a lázas izgatottság egy könyv láttán, hogy általa valami újat és fontosat tudhatok meg, feltárhatom a valóság egy újabb szeletét, mert nem tárhatom fel. A könyvek rántottak ki a köznapiságból, de nem egy új világba transzportáltak, hanem a senki földjére, a nihilbe.

Túl nagyok lettek a távlatok, miközben irigykedve és értetlenül nézem az embereket körülöttem, akik kész és adott dolognak veszik a létüket, a világukat, és a kort, amelyben élnek. Nem akarnak mögé, vagy fölé tekinteni, nem akarnak tágabb összefüggéseket, nekik elég, hogy a szüleik gyermekei, hogy tanulnak, hogy dolgoznak, hogy boldogok vagy boldogtalanok, hogy jól élnek, vagy nem. Nekik mindegy, hogy mi Ez, hogy csak álom, illúzió, csapda, börtön, mátrix, maga a paradicsom, mert ők valóságként élik meg, ezért feloldódnak benne, akarják, ragaszkodnak hozzá, vagyis élni akarnak, ha az élni akarás a világba való belesimulást jelenti. Akit megcsap a filozófia szelleme, az hozzájuk képest elbizonytalanodik, hátralép kettőt, és már nem oldódik fel a világban, mert egyszerre van kint és bent, egyszerre él a jelenben és az időtlenben. A jelen pedig sokszor tűnik kevésnek az időtlenhez képest, ezért a filozófia melankólia is, az ideák szeretete és szerelme, amelyekhez képest az élet sokszor sápadt és földhözragadt. Talán ez a baj, talán a filozófia után meg kell tanulni élni és elfeledni mindent, a távlatokat is. 

A könyvek a polcomon minden nap ezt tanítják nekem, és azt kérdezik, hogy akarok-e hinni álmokban, szépségben, értékben. Ezeket az érzéseket idézik fel, és ugyan ott van bennem a vágy, hogy leemeljem őket, hogy a tegnapi tűz fellobbanjon ismét, de nem képes rá, a lelkem belefáradt a távlatokba, és abba, hogy a tudás sem vezet el a nagy Igazsághoz, és már csak szeretne visszahúzódni a vackára, és megélni valamiféle békés boldogságot, valamiféle önfeledést.........

Szólj hozzá