Sajátos, mindig azt figyelem meg, hogy amikor az emberek belefutnak abba, hogy valami bonyolultabb, összetettebb, mélyebb, mint ők, akkor rögtön védekező állásba helyezkednek és bezárulnak. A beszélgetésnek van egy ilyen pontja, amikor hirtelen hideg lesz, elkapják a tekintetüket, begubóznak, és ezt vagy nem lehet feloldani, vagy nem is akarom már. Kínosan feszengek, mivel a másik oldal passzívan néz, és meg se próbálja enyhíteni a kínossá váló légkört. Keresem a menekülő útvonalat, nem akarok rögtön elköszönni, pedig szívem szerint azonnal felállnék, de még mindig tekintettel vagyok, megeresztek egy-két könnyednek szánt megjegyzést, majd úgy megyek el, mint aki vissza se akar nézni. Azt hiszem, átfogóbban megélni egy szituációt mindig kiszolgáltatottabb állapot, mint részlegesen és tompán, nem is értve, nem is átlátva a történéseket. Utóbb csak annyi onnan nézve a tanulság, hogy "fura" volt.