Húsz esztendős lehettem, amikor egy filozofálgatós beszélgetés keretében azt fejtegettem a lánynak, aki olyannyira tetszett, hogy én többé nem tudok határozottan állítani semmit, hiszen tudván tudom, hogy amit ma az ember igaznak vél, és tűzbe tenné érte a kezét, és akár feláldozná ezen igazság oltárán a világot is, az holnapra megdől, holnapra hamissá is válhat, holnaputánra pedig ellentétébe is fordulhat. Elmerengtem rajta, hogy ha az ember ezt tudatosítja, akkor hogyan képes kardoskodni és hitet tenni valami mellett, hisz folyton ott kell lebegjen a feje fölött a kétség. A lány szinte felháborodott, de igazából nem is a másfajta meggyőződés jegyében, hanem az egészséges életösztöntől vezérelve, amely megrémült attól, hogy kilépjen a jelenből, amelyhez a pillanat igazsága, a pillanat érzése és bizonyossága is hozzátartozik, hiszen ha ezen a gondolati úton elindul, akkor megkérdőjelezhet mindent, nem csak a vélt igazságok és meggyőződések vélt örökérvényűségét, hanem az érzésekét is, a kapcsolatokét is. Márpedig akkor ellehetetlenül és kiszürkül az élet. Nem lehet büntetlenül kilépni az időből, a jelenből, és az örökkévalóságról elmélkedni, mert akkor mindenre a múlandóság és a törékenység árnyéka vetül. 

Emiatt a gondolat miatt veszítettem el, bár persze ez szimbolikus értelmű túlzás, mivel valószínűleg ebben a gondolatomban öltött testet valami, ami számára bennem hidegség, életidegenség, elvontság, és amely benne az ösztönös életszeretetet jeges ujjal megérintette. Nem egyszerűen kiábrándult vagy csalódott, nem egyszerűen más véleményen volt velem szemben, hanem iszonyodni kezdett tőlem, menekülni akart. Szakadék nyílt közöttünk, amelyet inkább csak ő érzékelt, én kevésbé, én értetlenül és leforrázva álltam és egy életreszóló sebet kaptam abban a pillanatban. Talán akkor tapasztaltam meg igazán először, hogy az ami vagyok, másokra ilyen hatással lehet. Hogy ilyen intenzív elutasítással és elfordulással szembesülhetek, ha feltárulkozom. Soha nem gondoltam túl ezt az élményt, soha nem sirattam meg igazán, sőt, valójában a magam autisztikus módján akkor csak tompán, valahol az agyam külső peremén landolt az egész, de közben belül tudattalanul mindig is értettem és elraktároztam ezt pillanatot, és talán mindig is befolyásolt és meghatározott. 

Ha ez a végső beszélgetés jelképesen összesűrítette és kézzelfoghatóvá tette számára az én lényemet, akkor talán szimbolikusan én is megláthatom az életem lényegét ebben a történetben, amelyből szinte minden levezethető ami azóta történt. Akármilyen értéket vagy igazságot hordozzon is mindaz amit gondolok, gondolni vélek, a mából visszatekintve értem csak igazán, hogy elmenekült, és hogy az ő életigazsága erősebb, mint az én összes filozófiai igazságom. Talán ezért is ennyire fontos számomra ez az emlék, mert több van benne, mint hogy egy lánynak egy adott pillanatban nem kellettem. A sorsom sűrűsödött össze egyetlen eseményben.