Azt mondta nekem boldogan, hogy nincsenek véletlenek, hogy nem véletlen a találkozásunk. Mosolyogtam, de nem éreztem semmit, csak fura rácsodálkozást. Emlékek derengtek fel bennem a kijelentésével kapcsolatban, és megérteni véltem azt a belső bizonyosságot, amely folyton jeleket fedez fel maga körül. Amikor keresünk valamit, amikor haladunk egy bizonyos cél felé, akkor természetszerűleg vannak gátló és segítő események. Amikor olyasmi történik, ami illeszkedik a haladási irányunkba, ráadásul újabb lendületet és megerősítést ad, akkor jön az érzés, hogy mindez nem véletlen. Az elme mintázatot és sorsszerűséget lát bele, értelmet vetít mögé. Az értelem keresi az értelmet a világban, és boldog, ha azt hiheti, azt tapasztalhatja, hogy a történések nem vak és véletlenszerű villanások, hanem van mögöttük rendező elv, sors, gondviselés. Az értelem retteg az értelmetlenségtől (vagyis az értelem hiányától). Az értelmetlenség, az irracionalitás az értelem számára az, ami a test számára a halál, a betegség és a sérülés: üresség, végesség és múlandóság. Az értelem sokszor nem elég erős ahhoz, hogy belenézzen a szakadékba, a sötét mélységbe, ahonnan nem néz vissza semmi, mert ez a semmi dermesztőbb, mint száz ördög a pokolban. 

Igen, amikor az ember halad a cél felé, akkor folyton jelekbe botlik, ráadásul a célra irányultságnak köszönhetően egy elv köré rendeződik az élete, ebből pedig már csak egy lépés a sors fogalmának megalkotása. A sors maga a cél felé tartás, és mindaz ami ennek jegyében történik, még akkor is, ha a cél olykor csak homályos érzet (pont a homályosság fokozhatja a rácsodálkozást a történésekre, és a véletlenek tagadását), nem pedig tudatos bizonyosság. 

Amikor azt mondta, hogy nincsenek véletlenek, akkor nem ott volt közöttünk a különbség, hogy én ugyanezt a találkozást esetleg lényegtelennek éreztem, hanem ott, hogy mivel én nem tartok sehová, a széllel sodródó csavargóként bolyongok, ezért az én világomból ez a boldog rácsodálkozás a történések elrendezettségére teljesen hiányzik. Ahol ő értelmet és rendező elvet lát, én csak a semmit fedezem fel. Más világban élünk, és az én világomból ő csak egy esendő ember, aki remél, küzd, hisz, vagy hinni akar, és szeretné magát fontosnak érezni egy kietlen univerzumban. Nem attól esendő és törékeny, hogy bele van vetve a jelentéktelenség végtelenjébe, az "özön közönybe", hanem attól, hogy nem tudja elengedni a képzetet, hogy az ő létének értelme és célja van. Minden csak ebből az éhségből következik. Ezt az éhséget és irányultságot kell elvetni és felszámolni: a nihil önmegtagadó aszkézise.