Azt hallottam egy keresőtől, hogy az ember lelke boldogság iránti vággyal van átitatva, csak rossz helyen keresi a megoldásokat, ezért hullik szüntelenül kielégületlenségbe. Természetesen ő a megoldást a lélek világában, Istennél találja meg. Azt látom a levezetésében érdekesnek, hogy adottnak vesz egy vágyakozást, amelyet rendes körülmények között nem lehet véglegesen beteljesíteni (ez eddig a tény), ebből viszont eljut ahhoz a következtetéshez, hogy az nem lehetséges, hogy a vágy természeténél fogva kielégíthetetlen és végtelen, mert ha adott a vágy, akkor adottnak kellene lennie a megvalósulásnak is, csak meg kell találni a helyes formulát. Ezt keresi, ezért vándorol egyik hitből a másikba, mert azt fogadja el igaznak, amelyik hitelesen elégíti ki a kielégülésről alkotott elképzelését. Ezt a keresést igazságkeresésnek nevezi. Abban egy percig nem kételkedik, hogy neki végül boldognak kell lennie, még ha ehhez kell is egy istenség.

Azt hiszem, az ember nem is boldogságra vágyik alapvetően, hanem a happy end reményével van telítve. Abban a pillanatban törik meg benne valami, hogy ráeszmél arra, hogy egyáltalán nem természetes és szükségszerű, hogy happy end zárjon le egy történetet, egy életet, egy sorsot, sőt. A happy end-et tágabb értelemben azonosítanám, mert amikor valaki úgy fogja fel az életet, hogy az egy fejlődés, amelynek a vége egy magasabb szintű állapot, hogy a lélek lentről tart felfelé, akkor szintén a happy end igénye jelenik meg. Nem tudom, hogy a régebbi korok embere is át volt-e itatva ezzel, vagy csak a modern tömegkultúra fertőzte meg az arra hajlamos lelkeket.

Amikor háborúról szóló könyveket olvasok, amelyek manapság már sokkal inkább szólnak a köznapi emberek szenvedéseiről, mint a hadvezérekről, a nagy folyamatokról, akkor fokozottan élem át a felismerést, hogy a világot folyton olyan erők járják át és szaggatják, amelyek a maguk dimenziójában úgy taposnak szét sorsokat milliószám feloldozás és megvilágosodás nélkül, happy end és kegyelem nélkül, mint ahogy egy hegyomlás temet el kirándulókat vakon és közönyösen. Annak, akit a közeledő szökőár készül roppant tömegével maga alá gyűrni, nem kell elmagyarázni, hogy mennyire nincs ott semmilyen isten, sors, gondviselés, csak az ember végtelen törékenysége és elhagyatottsága. Ha épp nem menekül, csak várja a véget, még láthatja, hogy a hullámból nem néz vissza rá senki, csak a személytelen és nálánál hatalmasabb erő, amely úgy fogja őt összetörni, hogy tudomást se vesz a létéről. Ez maga a végső valóság. Dermesztő, felszabadító és megsemmisítő. Mintha az ember felébredne az illúziók delíriumából, és egyszeriben megcsapná a tiszta és hideg magaslati levegő.