Mindig azt éreztem, hogy a melankólia megléte független szerencsétől és körülményektől, jóléttől és érvényesüléstől. Inkább olyasféle frusztráció, amely mindezektől függetlenül éhezik az Értelem megtapasztalására, vagyis hinni akar - még ha ez a hit nem is egy istenséget feltételezne -, de minél mélyebbre tekint, annál inkább a káoszt, az esendőséget és az ösztönök sodró világát tapasztalja, mindezek mögött pedig a kongó és feneketlen ürességet. A melankólia a metafizikai magány sebzettsége, a létezésben magára hagyott ember passzivitása és illúziótlansága. Azt hiszem, a melankólia az idealizmus utóélete. A melankólikus ember már nem tud idealistaként élni, viszont máshogy sem. Túlzottan szembenézett a realitással. Kevés lenne azt mondani, hogy csalódott az emberekben, mert az ő csalódottsága rendszerszintű. Éppen ezért a legtöbb ember a melankóliát nem is érti, kineveti az egészséges lelkület nevében, amely sohasem idealista, hanem ösztönös, életcentrikus és filozófiai értelemben távlat nélküli. Nem igazán érinti meg az elvont létkérdések világa, természetesnek veszi, hogy most él, itt él, és jó avagy rossz sorsától függően alakul az életkedve. A melankólia pont attól szomorú és erőtlen, hogy nem képes az értelemre és értelmességre irányuló igényét többletként megélni az életcentrikussághoz képest, hanem éppen ellenkezőleg, magát érzi fogyatékosnak.