III. Richárd mindig fontos dráma volt a számomra, bár én személyes okokból kötődöm a főhős alakjához. Benne mindig a gyökértelen lelket láttam, akit ma pszichopatának neveznénk, de nekem ez a fogalom kevés, mert azt a sebzett, perifériára szorított embert jelenti, akiben a túlélésre és megmaradásra való képességet valamiféle a világgal szembeni gyűlölet és bosszúvágy alapozza meg. Éppen a sebzettsége és világban való jelentéktelensége miatt válik képtelenné arra, hogy kötődjön másokhoz, illetve bárkihez is kötődik látszólag és pillanatnyilag, azt minden sajnálat nélkül ejti és taszítja el. A mélyből hiányzik az a kapcsolódási képesség, ami által fontossá válhat bárki is a számára, és az aszkézist határát súroló módon ugyanez önmagával szemben is megnyilatkozik.

Van valami szakrális és aszketikus ebben a gonoszságban, amely eleve nincs túl jó véleménnyel az emberről, és éppen ezért arra játszik, hogy az aljasságot hozza elő a környezetéből, bűnrészessé tegyen mindenkit, hogy ezáltal a megvetés révén még könnyebb legyen tőlük megszabadulni. Richárd bűntársává válni csak azt jelentheti, hogy ezzel igazoljuk előtte, akár a riválisai vagy árulói is lehetnénk - igen, ez az őrület logikája, amelyet az alapvető bizalmatlanság és hitetlenség hat át, hiszen hiányzik az élményeiből a valahová tartozás megrendíthetetlen tapasztalata. Ő csak azt tudja, hogy amit ma adnak, azt holnap elvehetik, ezért a lényeg, hogy ő legyen a gyorsabb, és még azelőtt lépjen, hogy elvennék. Folytonos készültség a megelőző csapásra, az elébevágásra, a cselekvéshez megfelelő pillanat időzítésére.

Rémisztő a szolidaritásom Richárd iránt, rémisztő a közönyöm a rossz iránt, amit másokkal művel, és végül rémisztő ennek a sehová tartozásnak, a kívülállásnak a sötét ereje és a hatása, amit rám gyakorol. Talán tükörbe nézek általa.