Egy orosz tudós férfiút koncepciós eljárás alá vont a sztálini államgépezet a harmincas években, és Szibériába száműzték, majd 7-8 év fogság után lefolytatták a formális bírósági tárgyalást, halálra ítélték, amit rövid időn belül végre is hatjottak. Nevezett tudós a szibériai fogság ideje alatt sem volt tétlen, kutatásokat folytatott, több szabadalmat is benyújtott. Felületes ránézésre persze nem lehet eldönteni, hogy ilyenkor az ember a maga hasznosságát kívánja bizonyítani az őt eltipró hatalom felé, abban reménykedve, hogy az végül megkegyelmez, vagy pusztán a túlélő ösztön akarja kitölteni az időt, hogy ne zuhanjon reménytelenségbe. 

Akármelyik is, az lényegtelen, mert ez a gondolatsor inkább a totális hatalom természetét akarja megvilágítani, mint egy meghurcolt ember lelki motivációit feltárni. A totális hatalom lényegében pont abban a szerepben tetszeleg, hogy ő totális, vagyis független minden emberi tényezőtől: nem hatja át részvét, elfogultság, megbánás, nagylelkűség, hanem öncélú hatalomgyakorlás vezérli. Mindez csak látszólag társadalmi szintű kérdés, mert jobban megnézve a hétköznapi szinten is találkozhatunk ezzel a természetű "hatalomgyakorlással" pszichopata hajlamú egyéneknél, vagy olykor a legtöbbünknél, amikor a rosszabbik énünk dominál. 

Amikor egy neki alávetett személy próbál hatni a fensőbbségre alázatával, behódolásával, azzal, hogy hasznossá teszi magát a hatalom számára, akkor a totalitárius hatalmat rosszul fogja fel, amennyiben emberi logikát, érzést képzel mögé. A hatalom éppen azáltal érzi magát provokálva, hogy őt befolyásolni akarják, hogy azt képzelik, hatni lehet rá emberi módon. Ha így lenne, akkor lenne a hatalom felett egy másik hatalom, nevezetesen mondjuk a részvét, a sajnálat, de ezt a totalitásra törekvő hatalom nem tűrheti, tehát pont azért kell valakit eltaposnia, mert az illető hatni akar rá, és demonstrálnia kell, hogy ez nem lehetséges. Hogy ő a maga totalitásában teljesen önkényesen hoz döntést, tipor el valakit, vagy kegyelmez meg másvalakinek. Ebbéli gyakorlatának lényege pont az, hogy nem lehet benne kimutatni köznapi szempontból koherens logikát, kiszámítható mechanizmust, csupán abban következetes, hogy önkényes. Vagyis igazságos sem lehet, és nem is törődhet ezzel a fogalommal, éppen ezért élvezi, amikor átlátszó hazugságot kényszerít az alávetettekre, ami ugyanis látszólag buta propaganda lehet, az pont a hatalom önkényének rejtett gyakorlata: addig terjed a hatalma, hogy nem törődik még a hihetőséggel sem, hiszen ő határozza meg a valóságot, aminek elfogadását megköveteli, miközben cinikusan mosolyog azon, hogy az alávetettek egy egyértelmű hazugságot kénytelenek igazságként megvallani. Az önkény csak az önkényességben következetes.

Az ember azonban emberi, ezért hiába fogja fel, hogy a totalitásra törekvő, abban tetszelgő hatalom befolyásolhatatlan, önkényes, legfeljebb megvesztegethető (bár ez sem garantál semmit), az ösztönei azt súgják neki, és ez tartja benne a reményt is, hogy a behódolás az erősebbet nem ösztönzi további agresszióra. Ez igaz az állatvilágban (nem mindig), és sokszor az emberi világban is, azonban biztosan nem működik azokban az esetekben, amikor az agresszor, az erősebb többre vágyik, mint a másik legyőzése, a másik feletti hatalom megszerzése. Ezen a ponton jelenik meg valami sötét és démoni a hatalom természetében, és ekkortól önnön céljává válik - többé már nem lojalitást, nem behódolást vár el, hanem félelmet és rettegést. Mégis, hajlamosak vagyunk arra haragudni, aki (emberi voltában, mivel tőle a gonoszságnak és lélektelenségnek ez a szintje annyira távol áll, felfogni sem képes ezt a logikát, ezt a működési módot) neki behódol, és szolgálatkész lesz, hogy meggyőzze a hatalmat, ő nem csupán veszélyt nem jelent, hanem még hasznos is, és kár lenne érte.............