2015. máj 25.

Rejtőzködők és magamutogatók

írta: Perceval
Rejtőzködők és magamutogatók

nakedsoul.jpg

Ülök, és figyelmesen hallgatom miközben magáról mesél. Folyton. Nem elviselhetetlenül, legalábbis még nem, de mindig szükségét érzi ha felmerül egy kérdés, hogy rögtön visszakanyarodjon magához, és arról beszéljen, hogy ő milyen, milyennek látják, de mindez nem érdekes, mert ő amúgy sem ad rájuk, és csak ő tudhatja, és ő ilyen és olyan. Láthatólag mintha izgalmas regényt mesélne, úgy fejti fel önmagát. Persze nem tudnám megállapítani, hogy ez az önmesélés szeretettel telített vagy idegenkedéssel, vagy bizonytalansággal. Vagy ez egy termékbemutató, hogy végül megveszem-e a portékát. Vagy csak egy ismertető a miheztartás végett. Vagy az egész egy belül üres élet szükségszerű következménye: nincsenek lelki, szellemi élmények, így marad egyetlen elbeszélhető történetként az én sztorija.

Persze nem is ennek a végtelen és lendületes önfeltárulkozásnak a lélektana az érdekes a számomra, hanem maga a jelenség. Akármennyi is benne a szerepjáték, a vetítés, az önigazolás, vagy éppen a maradéktalan őszinteség és az önismeret: ez egyfajta levetkőzés, mondhatni magamutogatás. Mint tőzsgyökeres rejtőzködő csodálom az egészet. Számomra az az egzotikus a jelenségben, hogy valaki fesztelenül tud magáról beszélni akár órákon át, s mindezt, vagyis magát fontosnak tartja. Hozzám képest azonban ő legalább létezik. Előadás közben egészen összezsugorodok, hogy én miért nem vagyok erre képes, miért bújok el mindig a kérdezés, az érdeklődés mögé, miért maradok sejtelmes, miért húzódok az árnyékba folyton, és miért elég nekem, hogy mások vetkőzését nézem. 

Persze, ha ennek csak lélektani oka lenne, akkor nem is tenném fel a kérdést. A saját rejtőzködésemben inkább fenntartás van az énnel kapcsolatban. Nem vagyok képes körülhatárolható, fix, stabil valamiként megélni, amiről határozottan mesélni lehet anélkül, hogy az egyik állítás ne oltaná ki a másikat. Nem hiszek abban, hogy érvényes kijelentést tehetek magamról. Nem hiszem, hogy a megnyilvánulásaimban vagyok benne, hogy jelentősége van annak, tegnap mit csináltam és hogyan. Persze lehet, hogy a filozófiai kételyem csak eltakarja, hogy nincs miről beszélnem, mert már nincs énem, vagy csak haloványan pislákol valahol. Talán ezért idegesít, ha a család megkérdi, mi van velem. Nem értik, hogy a kérdésük megválaszolhatatlan, nincs, képtelenségre irányul. Semmi. Nem akarok fontossá tenni valamit, ami lényegtelen.

Mindennek nem csak egy beszélgetésben van következménye, ahol a rejtzőködő nemlét rácsodálkozik az önfeledt feltárulkozás határozott önképére, hanem az élet szempontjából is, mert úgy tűnik, hogy valóban elértem a felszívódás, a nemlét, az árnyékba húzódás olyan fokára, ahol már nem vagyok, nem lehetek jelen a másik emberben, tehát az nem is szerethet, nem is gyűlölhet, csak furán rámcsodálkozhat, mert miközben lát, aközben nem érzékeli a létemet, vagyis a milyenségemet. Csupán valami közvetlen kedvesség látszódik belőlem. Közben nincs mit levetnem, a nem létező kabát alatt meg nincs test, amit megmutassak. Azt hiszem, végre megtaláltam egyfajta választ: én már nem vagyok, megszűntem, ezért nincs mit mondanom magamról. El kell hát engednem a mesélőt miután kimerítette saját maga témáját, mert nem tehetem mellé viszonzásul az enyémet. Így persze zavarba ejtő lehet számára mezítelen lélekkel állni és fürkészni, hogy hol is van a másik, vagyis én. Én is keresem, de nem találom.

Nézem hát, ahogy távolodsz, és nem tudok utánad kiáltani, hogy ne menj, maradj, mert nincs bennem más, csak lemondó elengedés, és éppen ezért annak tudata, hogy ennek így kell lennie. Nincs miért maradnod. Vagy nincs kiért maradnod. Nincs ami összekapcsolódjon, itt nincs két ember, itt csak te voltál, senki más, én csak tükörként lógtam a falon, amelyben hiánytalanul visszatükröződtél. Mágikus tükörként, mert meg is őrizlek magamban, de ennél többet nem adhatok és nem kérhetek. Mindenkit így engedek el magamtól, mindig minden pillanatban végleg és örökre.

Utóirat: visszaolvasva többször ezt az írást, az a sajátos érzetem támadt, hogy én is magamról beszéltem folyamatosan, csak mintha két sajátosság hatná át ezt a fajta önfeltárulkozást. Az első és legfontosabb, hogy negatív, tehát hiányra épül, és másokhoz képest fogalmazódik meg. A második, hogy alapvetően belső világot ír le, minden szinte a gondolatok síkján történik, és nem a valóságban, ami csak érintőlegesen van jelen. Hát, ha kedvem lenne elmélyülni magamban, most feltárhatnám, hogy mindez mit takar - de nem érdekel. 

Szólj hozzá