Hamlet negatív figura. Negatívan gondolkozik, pedig ha pozitívan gondolkozna, akkor jó dolgok történnének vele. Így viszont bevonzza a bajt. Meg is fizet a végén. Így jár minden negatív lélek!

Csak próbáltam egy ismert (?) drámára alkalmazni azt a (minősítést most hagynám) népszerű életbölcsességet, amelybe oly sokszor belefutok.  Talán hagyhatnám is ennyiben, hiszen annak, aki érti, már az első bekezdés is bemutatja a gondolatmenet abszurditását.

Ha csak maradok a drámai példáknál, akkor egy idősödő pap elveszíti a hitét, egy katona belefárad a háborúba, egy apa rádöbben, hogy végtelen távolba tolta magától a gyermekeit, egy művész kiég és terméketlenné válik, egy vezető elveszíti az önbizalmát. Sorolhatnám még azokat a példákat, amelyek krízist jelentenek, drámát takarnak, tehetetlenséget váltanak ki, magukba sűrítik a keserűséget, a reménytelenséget, a tanácstalanságot. A hit megrendülését. Miközben kényszerpályák vannak, és a megrendülést nem követheti azonnali és gyökeres váltás (ha egyáltalán követheti), és ez növeli a válság méretét. Szóval olyan dolgokat jelentenek, amelyek a lélek mélységében hatnak, és bár akár azonos halmazba is lehetne őket vonni, mégis személyes és egyedi megoldást igényelnek az egyén síkján. Ha lehetséges egyáltalán megoldás, mert azt hiszem, hogy lelki dolgokban olykor ugyanúgy elfogadásra van szükség a megoldás reménye nélkül, mint testi fogyatékosságok esetében. De az álmomban nem jutna eszembe, hogy ezeket a drámai helyzeteket úgy intézzem el, hogy az illető negatív, és pozitívan kell látnia a dolgokat, mert akkor minden rendben lesz! 

Mit tesznek azok, akik ezt a "filozófiát" vallják? Először is ami a legfontosabb, nem hallgatnak meg senkit, már az elején közbevágnak. Miért is hallgatnának figyelmesen, értőn, miért tennének fel kérdéseket? Hiszen egy univerzális megoldókulcs van a kezükben, nem szükséges semmilyen problémával mélységében foglalkozniuk (mármint addig, amíg az a másik problémája), mivel van egy csomó frázisuk, amit jó tanács címén el lehet puffogtatni. Tehát maga a probléma nem érdekes, hiszen azt "úgyis magának csinálja az ember", végső soron "ő tehet róla", hiszen "nem pozitív a hozzáállása", "felfúj lényegtelen dolgokat". Sőt, a problémáról való beszéd növeli a problémát, tehát nem is szabad hagyni, hogy megfogalmazódjon, mert a panasz "negativizmus".

Akár az a rejtett szándék, akár nem, ezek a köznapi pszichológusok pont a nehezét ússzák meg, hogy végig kelljen hallgatniuk a másikat, tehát nem adják meg az elesetteknek, amire azoknak valójában szüksége van: hogy figyeljen rájuk valaki, hogy letehessék a terhüket egy időre. A kibeszélés öröme így elmarad, és annak megtapasztalása, hogy bárkit is érdekel az, amin keresztülmennek. Néha az a gyanúm, hogy a "pozitívan gondolkodók" nem is az elesettet akarják megóvni, hanem önmagukat attól, hogy bármi negatív dolog hasson a lelkükre a másik problémáján keresztül, mert az erő, amit állítólag birtokolnak, valószínűleg törékeny egyensúlyozás a semmi határán.

Már az eddigiekből is felsejlik, hogy ezek a jótét lelkek nem csak hallgatni nem tudnak, hanem túlzottan is fecsegnek: lényegében nem csak jó tanácsokkal állnak elő, de direktbe (szándéktalanul) hibáztatják a másikat a helyzetéért. Szegény emberünk tehát nem csak támogatást nem kap, de mire feláll, megtudja, hogy ő tehet róla, hiszen negatív. A jószolgálati pszichológusok azonban nem egyszerűen hirdetnek egy filozófiát, hanem alá is támasztják, hiszen ők az élő példa, a működő modell, és mindjárt el is tudják mondani, hogy milyen remekül bevált az ő életükben, pedig, emelik ki, valaha ők is negatívak voltak. Vagyis megtörtént a bizonyítás, most már igazán nem lehet más hátra, mint követni kell őket. Vagy azt, amit mondtak, Vagy már ki tudja mit. 

Természetesen a felületesség is csak azért lehet tetszetős, mert nem állít teljesen valótlan dolgokat, csak azokat roppantul leegyszerűsíti és meghamisítja. Van összefüggés az életszemlélet és az életminőség között, de a világ nem mechanisztikusan működik, hogy jót dobok bele, és jót kapok vissza. Ráadásul nehéz is felfejteni, hogy valaki azért negatív, mert negatív dolgokon megy át, vagy azért megy át negatív dolgokon, mert eleve negatív - bár érzésem szerint nincs ilyen éles elkülönülés. Továbbá ez az életszemlélet semmi mást nem tűz ki célul, mint a boldogulást, a boldogságot, a sikert, az érvényesülést (mármint az életben), a napsütést - akár az objektív körülményektől is függetlenül (neki morálisan nincs dolga a világgal). Ezeket nem akarnám lebecsülni, de mintha hiányozna az egészből az erkölcsi, lelki, szellemi, sőt, az emberi dimenzió. Bár ezek a felsorolt fogalmak hajlamosak negatív következményeket előidézni, szóval megértem a tartózkodást.

Most pozitív voltam, hiszen reálisan belegondolva nem volt semmi értelme ezeket leírni. Aki érti az összefüggést, aki érti, hogy ez az életfilozófia mennyire sekélyes, önző, igaztalan és bárgyú, azt nem kell felvilágosítani. Aki viszont ezen életfilozófiát vallja, az már valószínűleg eleve olyan egyszerű síkon éli meg az életet (annak lehetnek egyszerű megoldásai, akinek a problémái is azok), hogy a második bekezdésen fenn fog akadni, és jogosan feltételezhető, hogy a blogomat sem olvassa ugyanezen okból. Lám, a végére csak negatív lettem. Pokolba hát az öncélú fecsegéssel!