Nem tudom miért, talán mert sokkal többen vannak, mint hinném, mostanában sokszor botlok bele deviáns, törött lelkekbe - magyarul sérült, defektusos, hányatott sorsú emberekbe. Folyton elámulok és folyton fázok mellettük. Jó összehasonlítást jelent az iskolai tapasztalás, ahol ugyan szintén van egy-két sérült lelkű, de mégis a normális, a "polgári" van többségben, és egymás mellett erős kontrasztot alkotnak. 

A kedves, normális, esetleg művelt ember unalmas (ha az áttetszőséget, a bonyolult lelki útvesztők hiányát unalomnak lehet nevezni) és súlytalan. Valami hiányzik a személyiségéből, ami valódivá tenné: mintha egész lényében irreális lenne. Sűrű erdő helyett csak egy napfényes tisztás. Ez nem a közhelyes jó (lány/fiú) és rossz(lány/fiú) szembeállítás, hanem annál mélyebb. Vele ellentétben a sérült lélek sokszor szédítő mélységeket mutat, és még aluliskolázottság esetén is olyan életbölcsességre tesz szert, amely kápráztató. Csak az ő esetében meg ott van a folytonos küzdelem a démonokkal, hogy ne nyelje el a sötétség. Ezért állandóan mintha maga körül repkedne, és az a kényszer hajtaná, hogy önmaga előtt igazolja magát. Ezért a szeretetéhség és a szerethetetlenség pólusai között ingázik.

Folyton magáról szónokol, de mintha nem is az hajtaná, hogy hátha felfedezik, hogy ő is szerethető, hanem mintha az önmaga körüli rohangálásban akarná megtalálni saját magát: önnön útvesztőjében bolyong. Addig akar magáról beszélni, amíg megfogalmazza önmagát. Ettől az egész önzővé és énközpontúvá válik: nem tud igazán megnyílni a másik felé, hiszen magával van elfoglalva. Folyton erősnek akar látszani, folyton keménykedik, mintha azzal sem tudna szembenézni, hogy gyenge és sérült. Pedig az új távlatokat nyitna a számára. Ugyanakkor érthető félelem, hogy egy gyenge és sérült ember nem szerethető, hiszen mintha az egész világ folyton ezt üzenné, ami elgondolkoztató és ijesztő.

Rettenetes látni, hogy a konszolidált unalom és az örvénylő kárhozat között alig van valami, ha egyáltalán............bár egy idő után a normális élet csábereje nő a szememben, és a jószándékú kedvesség felértékelődik a rapszódiához képest.