Az élet kérlelhetetlen pedagógus, napi módszerességgel veri bele a leckét a tanulók fejébe, és nincs tekintettel semmire. Azt is szokták mondani, az élet nem igazságos, bár ez a jól hangzó kijelentés is csakúgy, mint a felvezető gondolat, voltaképpen értelmetlen, mert az élet nem művelhet semmi olyat, amihez belátás szükségeltetik. Ezért van, hogy olykor az ár, amit a tetteinkért fizetünk, semmilyen arányban nincsen az elkövetett hibával. 

Sokan hajlamosak abban hinni, reménykedni, hogy az élet helyettük is megfizet a haragosuknak, az ellenségüknek, majd ha az illető végül megbetegszik, vagy szerencsétlenség éri, akkor rögtön jön a reflexszerű magyarázat: ez volt a büntetés, végre megkapta a magáét, megérdemelte! Sajátos lelkület, amikor beéri valaki azzal, hogy helyette állt bosszút valaki más: a sors vagy az élet. Mintha a káröröm a személyes bosszúval egyenértékű lehetne! 

Olykor persze a "bűnök" nem csupán nincsenek arányban a következményekkel, de ráadásul még csak nem is számítanak se bűnöknek, se hibáknak. Mégis, van valami titok, valami átok a dolgok mélyén, és a szép piros alma is mérgezettnek bizonyulhat, és egyetlen falat élvezetért is hetekig tartó betegeskedés lehet az ár. Valóban, az életnek vannak sajátos törvényei.

Én is ilyen mérgezett almába haraptam, amikor megszegtem a házinyúl szabályt azzal, hogy olyasvalaki felé nyitottam, akivel azonos helyen kell napi rendszerességgel tartózkodnom. Egy érdekes kezdet után valami balul ütött ki, valami volt, amiről nem tudok, és nem is jutott el arra a szintre ez a történet, hogy a dolog akár megbeszélhető lenne más eredménnyel, mint a megaláztatás és a nevetségessé válás. Most naponta fizetem meg a villámgyorsan elhamvadt érdeklődésem árát az ellenségesség, a ridegség, a lerázás, a levegőnek nézés minden árnyalatával. Naponta kell félrenéznem, elkerülnöm tekintetemmel a világnak egy konkrét szegletét, figyelni, hogy hová ne is nézzek, és úgy tenni, mint ha semmi sem történt volna, és közben nem arra gondolni, hogy van valaki, aki számára puszta kellemetlenség vagyok, egy zavaró pont, egy kéregető, akit igyekszik kikerülni az utcán. Mintha folyton olyan tükörbe kellene néznem, amely csúfnak, rossznak, visszataszítónak mutat, újra és újra megküzdve azért, hogy ne így lássam magamat. 

Mondhatnám én is, hogy az élet igazságtalan, de nem mondom, mert valahol tetszik ez az aránytalanság, a vezeklésnek ez a vak rendszere - nem lázadok ellene, nem gondolom, hogy másként kellene. Mint amikor egy sebes folyó ragad el, és bár csak egyszer estem bele, legalább egy tucatszor csap víz alatti sziklákhoz, szétzúzva a bordáimat. A habok pedig egyre zakatolják a leckét, amit meg kell tanulnom, és még akkor is ismétlik, amikor már kívülről tudom: házinyúlra nem lövünk, összezárva barátságot, szerelmet csak roppant óvatosan, de inkább ne! Tetszik, hogy ami gyerekként még kaland, felfedezés, varázslat, a világ legyőzése, az idő előrehaladtával már túlélési verseny, az élet törvényeihez való folytonos alkalmazkodás, a csapdák elkerülésének igyekezete, óvatosság, mérlegelés..........Ám hiába tudom mindezt, a szememet olykor még mindig le kell sütnöm önkéntelenül és szégyenkezve, amikor a nyúlba botlok.