2015. máj 10.

Művészlelkek és nők

írta: Perceval
Művészlelkek és nők

artist_in_love_by_borda.jpg

Gabika hosszan ecsetelte, hogy mik történtek vele az elmúlt időszakban, megemlítve az új barátját is:

- Ő olyan kis művészlélek, de nagyon kedves.

- Senki sem tökéletes. - válaszoltam enyhe iróniával, de belül már görcsbe rándult a lelkem, miközben az agyamban visszhangzott a szó: "művészlélek". Az ember gyorsan megtanulja, mit jelenthet ez a többiek szájából: különc, elvont, különös, érzékeny, fárasztó, élhetetlen, unalmas, esetlen, "érdekes", "fura", bonyolult, bolond, látens meleg. Olyan idegenszerű képződmény, akit meg lehet szokni, ám a világa egy más világ. Nem is kell egészen komolyan venni, néha meg vicceseket mond, és amúgy is túlbonyolítja a dolgokat. 

Azt mondta, "ő olyan kis művészlélek". Mindez úgy hangzott, mint egy hóbort, egy bolondéria, legfeljebb kedves, egzotikus és érdekes hóbort, de kívül van a megszokott, a köznapi élet keretein. Nem baj, ellensúlyozza, hogy amúgy nagyon kedves. Pontosabban, és itt van a hangsúly, "DE nagyon kedves". Sebaj, mondhatnám eltúlozva, van ami legalább mellette szól.

Minden kirekesztés, távolság, értetlenség, előítélet, lenézés, félmosoly, minden női idegenkedés felidéződött bennem, ami a művészlélek nevű állapothoz kötődik. Olyan ez, mint egy bélyeg, amiről ha már meg is feledkezik valaki, véletlenül úgyis emlékeztetik, hogy ő kicsoda, és hová tartozik. Vagy hová nem. Nem a szándékon van a hangsúly, mert mint mindent, azt is, hogy "ő olyan kis művészlélek", sokféle hangsúllyal lehet kimondani. A szándék, a mögöttes tartalom semmiség ahhoz képest, hogy közben kinyilvánít önmaga és a "művészlélek" között egy olyan különbséget, amely messze túl van ízlésbeli, hitbéli, nézetbeli különbségen, és amely áthidalhatatlan.

A művészlélek nem másfajta hit, nem másfajta ízlés, hanem másfajta működési mód, és hordozza a kisebbségi lét érzékenységét és hátrányát a többségivel szemben. Mert sohasem a kisebbség tolerálja a többséget, hanem fordítva. Mindig a többségben erős és kikezdhetetlen a normalitás tudata, és mindig a kisebbség van az önmeghatározás kényszerében a többséggel szemben, amelyet folyton igazol, hogy bármerre néz, önmagával találkozik, és az ismétlődés, az egyformaság, a mennyiségi lét ösztönös önigazolást kínál, folyton megerősíti önmagát önmaga felől. A kisebbség ezzel ellentétben folyton a nagy számú tőle különbözővel van körülvéve, és ez a mindennapi élmény önkéntelen bizonytalanságban tartja önmaga felől.

Amikor egy lány a társaságában azt mondja a fiújáról, hogy "ő olyan kis művészlélek", akkor a többségi lét nyilatkozik meg, és a jelenlevők közül senki sem firtatja, hogy ez mit jelent, mert mindenki zsigerileg tudja, és mindenki úgy ismeri a fogalmat, mint ami rajtuk kívüli dolgot határoz meg, ami hozzájuk képest különös, sokszor érthetetlen, és "nem normális" (nem elmekórtani értelemben, hanem mert "különc"). Olykor szerethető, olykor vicces, olykor bonyolult, olykor idegesítő, olykor figyelmen kívül kell hagyni. Az a művészlélek közelít a normálishoz, aki megtanulja önmagát félretenni, és ebből a másfajta működési módból minél kevesebbet mutatni.............

DE nagyon kedves. Legalább és szerencsére.

Szólj hozzá