Az a csapda a dolgokban, hogy mindennek van és lehet esztétikája, másként mondva olyan logikája, amely harmóniát, szépséget talál az adott cselekvésben, formában. Az úgymond negatív jelenségeknek is van szépségük bizonyos nézőpontból: a halálnak, az ölésnek, a perverziónak, a kínzásnak (mármint a vallató szempontjából), a háborúnak, a totális hatalomnak, a kérlelhetetlenségnek. És a magánynak is.

Egy cselekvés esztétikáját csak az fedezheti fel, aki nem csupán részese annak, hanem szemlélődőként is jelen van: kibontja a jelenség részleteit, tehát nem csupán átéli, hanem fel is dolgozza. Viszonyba lép a jelenséggel, mint a művész a megformálandó anyaggal. Ez a kapcsolat egy bizonyos fajtája, és látszólag valóban kapcsolat jön létre az egyén és a dolog között, amely utóbbi még meg is személyesítődik ilyenkor. 

Az esztétikai szemlélet önmagában amorális, ráadásul beszippanthatja az embert, ezért lehetséges, hogy valaki számára pusztán a megélhető és megszerezhető szépség igazolja a rosszat, és a rosszban átélhető esztétikát akarja újra és újra, az ár pedig (az ár általában mások kára, szenvedése, halála) nem számít. Éppen mert a szépséget akarja, azt, amely független mindenféle eszményitől, jótól és igaztól, maga is embertelenné válik. 

Ennyi felvezető után valójában szűkíteni akarom a kört, és egy kicsit a magány esztétikájáról szólni, ami az előző írásom (Senki madara) miatt vált aktuálissá. Idéznék egy középkori gondolatot, amely szerint aki az emberi közösségtől elvonul, az démonikus. Ez remekül összefoglalja azt, ami alább következik:

A magány esztétikája azt jelenti, hogy a magányos ember ahelyett, hogy szenvedne a társtalanságtól, hogy sóvárogna, hogy magát szerencsétlennek érezné, átváltoztatja a tudatát, a lelki hangoltságát, és a hiányzó emberi viszonyait a dolgokhoz, a természethez, a lélek belső világához való viszonnyal pótolja. Megnöveli az érzékenységét és sajátos intím, bensőséges viszonyt alakít ki mindennel, ami nem emberi (kapcsolat), ami nem kétoldalú, amin a köznapi, emberi életet élő többiek nyugodt lélekkel tovasiklanak. Szinte beszélget a dolgokkal, belső dialógust folytat, mintha megszemélyesítené a világot, és a magány felfokozottságában olyan mélységű összekapcsolódást tapasztal meg (persze sohasem emberekkel), amely miatt torzul az érzelmi beállítódása, vagyis ugyanezt az összekapcsolódást fogja keresni az emberi kapcsolatokban is. Márpedig ezt nem találhatja meg, ez irreális elvárás, aminek még ő maga sem tud(na) megfelelni. Ezért kudarcra van ítélve.

Minél inkább megfogja a magány esztétikája, minél gazdagabbá válik a belső élete, minél érzékenyebbé válik, minél mágikusabb lesz a világa, annál jobban elszigetelődik, és eljön az a pont, amikor már nem is tud visszafordulni, mert számára a választás mérhetetlenül bonyolulttá válik: ha emberekhez akar tartozni, akkor fel kell adnia a felépített belső univerzumot - tehát addigi önmagát. Mindez pedig minden rossz következményével együtt rengeteg olyan értéket is jelent, ami szervülten hozzánő, amiben nem kételkedik, és amiről nem akar lemondani. Csak áll fájón, mert úgy érzi, hogy a belső gazdagság és a külső boldogulás közötti választási kényszer abszurd, és a külső boldogulásban nem találja meg a belső fantázia teremtette világ varázslatát és szabadságát.

Minden bolond normálisnak hiszi magát - tartja a közismert gondolat. Ez a magány esztétikájában elmerülő emberre is igaz. Nem veszi észre, hogy minek vált a foglyává, hogy az a lelkiség, amit ő belül gazdagnak, mágikusnak, közvetlennek érez, az kívülről nézve hordoz valamit, ami betegesként hat, és mint minden torzult lelkület, a normális emberből idegenkedést vált ki. Lehet akármilyen jó, tisztességes, emberséges és intelligens valaki, a beteges, torzult, bolondériába hajlóan különös embertől ösztönösen távolságot akar tartani. Azért, mert a szó legmélyebb és normális értelmében életidegen. Velejéig az. A kör bezárult............

Azt gondolom, hogy ez a levezetés minden felületességével, minden elnagyoltságával együtt egy nagyon fontos dologra mutat rá. Tudom, hogy vannak családok, ahol a szülő értetlenül áll a gyerek bezárulása, elszigetelődése, különös és végletes gondolkodása (már amennyit ebből megoszt egyáltalán) előtt, és kellő felkészültség, lélekismeret nélkül tanácstalan és tehetetlen. Ebből fakadóan viszont nem tud jó válaszokat adni, csak egyre rosszabbakat. Az, aki a magány esztétikájának útjára lép, még a kezdeti stádiumban is a külső ráhatás, amely őt el akarja téríteni, "meggyőzni", de valódi megértés nélkül, csak fokozza a belső elvonulását. A legbutább ember is rögtön átlátja, ha őt félreértés, "rossz diagnózis" alapján akarják kezelni, és minél inkább erőltetik azt, ő annál inkább elveszíti a bizalmát a másikban, és annál inkább megerősödik a saját látásmódjában. Ha pedig abszolút módon tagadják, rossznak állítják be, amit ő jónak és értékesnek él meg, az végképp az ellenállását fogja növelni.

Én csodálom azokat, akik képesek valóban gyógyítani a lelket, mert értik a történéseket, látják, hogy melyik út honnan és hová tart, és nem egyszerűen vissza akarják terelni a báránykát a nyájba, hanem meg tudják szólítani a saját nyelvén. Ha azonban nincs valódi gyógyító, nincs valódi támogató, nincs senki léleklátó, akkor marad valamiféle Istenbe vetett bizodalom, ha marad. Erre szokták mondani azok az idióták, akiknél mindenféle emberséget és érzékenységet pótol a harsányság, hogy csak a gyengéknek van szükségük vallásra és Istenre. A legkülönösebb ebben, hogy miközben azt hiszik, mondanak valamit, megfejtenek egy jelenséget, aközben valójában és lényegében semmit nem mondanak, és semmit sem értenek meg.